Magyarországon az erdőterületek mintegy 95%-án folyik faanyagtermelés, védett és Natura 2000-es területeken is. Az erdőkben elsődlegesen a faanyagot látó gyakorlat legnagyobb kárvallottjai Magyarország nemzeti parkjai. A Bükki Nemzeti Park közel fél évszázados fennállása ellenére területének jelentős részén ma is vágásterületek keletkeznek évről évre. A fakitermelésnek nem ritkán száznegyven-százötven éves, gazdag élővilágnak otthont adó tölgyesek, bükkösök is áldozatul esnek. Ezek az erdők pótolhatatlan élőhelyek – otthonai például a fokozottan védett fehérhátú fakopáncsnak, a parlagi sasnak, az uhunak, a hiúznak vagy a havasi cincérnek –, és kulcsszerepet játszanak a klímaváltozás hatásainak mérséklésében.

A kitermelt faanyag több mint fele ráadásul nem tartós felhasználásra kerül: 100 kivágott fából 62-t eltüzelünk, közülük 20 biomassza-erőműbe kerül. Ez évente 1,4 millió m³ tűzifát jelent, ami közel négy Puskás Arénát töltene meg színültig rönkfával, beleértve a játékteret és a nézőteret is. A tűzifa mintegy 60%-a értékes, természetes erdeinkből származik.

A pazarló felhasználási mód mellett ezek az erőművek Magyarország villamosenergia-fogyasztásának csupán 2,7%-át fedezik. Egy kiegyensúlyozott nap- és szélenergia-mixben az évente felhasznált biomassza mennyiség mindössze 41 modern, megfelelően elhelyezett szélturbinával és 570 MW többlet naperőművi kapacitással kiváltható lenne. Ez a jelenlegi hazai naperőművi kapacitás alig 7%-os bővítését jelentené.

A kialakult helyzet nem csupán egyes szereplők döntéseinek, hanem egy olyan erdőgazdálkodási, fafelhasználási rendszernek a következménye, amely hosszú időn át a faanyagtermelést helyezte előtérbe az ökológiai szempontokkal szemben. 

A szakmai tudás és tapasztalat rendelkezésre áll – a kérdés az, hogy milyen szemlélet és milyen ösztönzők mentén hasznosul. Bár az erdészetek a jogszabályok szerint járnak el, a jelenlegi rendszer mégsem képes garantálni legértékesebb erdeink védelmét. Hiába beszélünk nemzeti parkokról, a gyakorlatban az erdőtervezési folyamatok és a szakmai egyeztetések során a természetvédelmi szempontok gyakran alulmaradnak a gazdasági érdekekkel szemben.

Ahhoz, hogy ez megváltozzon, egyértelmű állami és jogi döntésre lenne szükség: ki kellene mondani, hogy a nemzeti parkokban és a fokozottan védett területeken kizárólag a természet megőrzése lehet a cél. Jelenleg ugyanis az egyeztetések sokszor csak kényszerű alkuk, ahol a természetvédelem csupán jelképes módosításokat tud elérni a fakitermelési terveken, miközben az erdő eredeti funkciója és élővilága sérül. Így hiába „szabályos” egy beavatkozás, az gyakran nemhogy nem segíti a természet megújulását, hanem egyenesen szembemegy azzal.

 Az erdők nem pusztán tüzelőanyagot jelentenek, hanem összetett ökológiai rendszerek. Hűtik a levegőt, párologtatnak, árnyékot adnak, csillapítják a szelet, és kiegyenlítik a szélsőséges időjárási hatásokat. Minél nagyobb és összefüggőbb egy erdő, annál erősebb ez a védelmi hatás. Ha a vágásterületekkel feldaraboljuk vagy eltüntetjük őket, ezek a funkciók megszűnnek – és a következményeket mindannyian megérezzük.

A szervezetek szerint közös feladatunk megállítani az erdők további kizsákmányolását. Az erőforrás-pazarlás visszafogására, természetkímélőbb erdőgazdálkodási és -kezelési gyakorlatokra, hatékonyabb felhasználási módszerekre van szükség. Rámutattak, hogy ha csak annyival kevesebb fát vágnánk ki, amennyi jelenleg biomassza-erőművekbe kerül, máris egyötödével csökkenne a fakitermelés volumene, így a legértékesebb védett területeink – köztük a nemzeti parkok legértékesebb idős erdei – a faanyagtermelés terepei helyett jelentős részben háborítatlan élőhelyekké válhatnának.

A szemléletváltás nem elméleti kérdés. Az ország erdőterületének egy kis részén már ma is működnek olyan, folyamatos erdőborítást biztosító kezelési módok, amelyek egyszerre óvják az élőhelyeket és hosszú távon is biztosítanak faanyagot. A tudás és a tapasztalat rendelkezésre áll – most a döntések ideje jött el.

A szervezetek a mai találkozóval arra hívták fel a figyelmet, hogy egy olyan erdőgazdálkodási szemléletre van szükség, amely az erdőt nem tüzelőanyagként, hanem élő rendszerként kezeli.
Az erdők sorsa nem csupán természetvédelmi kérdés, hanem mindannyiunk életminőségének és jövőjének alapja.

Lillafüred, 2026. 02. 04.

A harminc éve nem látott keménységű fagyokat hozó 2016/2017-es tél szomorú tapasztalatai, a tömeges madárelhullások és a közösségi fórumokon sajnálatos módon terjedő téves híresztelések rávilágítottak arra, hogy a madarak és az emberek védelme érdekében Magyarországon is beszélni kell a témáról.

ÖSSZEFOGLALÁS

A vízimadarak életmódja és téli túlélési szabályai alapvetően térnek el a klasszikus téli etetőket látogató énekesmadarakétól, ezért etetésük több öngyilkos viselkedéstorzulást is kivált, rengeteg szenvedést okoz a madaraknak, súlyosan környezetszennyező és az emberi egészséget is veszélyezteti. 

A teljesen felesleges etetésük:

• következtében felhagynak a természetes táplálkozással, ami betegségeket okoz;
• az elkényelmesedő szülők az etetőhelyre vezetik a fiókáikat is, melyeknél az egyoldalú kenyérdiéta okozta „angyalszárny” hiánybetegség - mely 2017 óta Magyarországon is megjelent -  élethosszig tartó röpképtelenséget okoz;
• ősszel nem vonulnak el, emiatt télen tömegesen fagynak jégbe;
• a partközelbe csalogatja a madarak:
  • ahol horgot nyelnek, 
  • repülés közben a maguk után húzott többméternyi horgászzsinór fák ágaira, elektromos vezetékekre akasztja fel őket a csőrükbe, nyelőcsövükbe vagy a gyomrukba akadt horognál fogva, 
  • az úszás közben a lábukra tekeredő horgászzsinór amputálhatja azt vagy éppen ez fagy be a jégbe;
• növeli a zsúfoltságot és ebből következően:
  • a madarak közti agressziót,
  • a sérülésveszélyt,
  • a fertőző betegségek terjedését;
• a közvetlen fizikai érintkezés ránk, emberekre nézve is veszélyt jelent, mert;
  • a hattyúk csípése fájdalmas és vérző sebet okozhat,
  • madárinfluenza-fertőzést okozhat;
• szennyezi a környezetet, rontja a vízminőséget;
• helyi patkányinváziót okoz;
• élelmiszerpazarlás, mely fenntartja a nagyüzemi mezőgazdaság túlpörgetett termelését, az agrárterületek élővilágának pusztulását;
• önfenntartó életre nem alkalmas területekre is nagy mennyiségű vízimadarat vonz;
• növeli az ember-madár konfliktushelyzeteket, rontja a madarak társadalmi megítélését;
• a mindezekért szintén felelős kacsaetető automaták ráadásul még az emberek pénzét is kicsalja; 
• a folyamatos etetés öngerjesztő problémaspirálként működik:
  • többnyire nyáron, a strandszezonban kezdődik;
  • az etetett madarak ősszel nem vonulnak el; 
  • a terület felett átvonulók közül az etetőhelyeknél nyüzsgő madarak látványa miatt újabbak csatlakoznak az így folyamatosan növekvő madártömeghez;
  • az emberek látják a „sok szegény, éhes”, valójában lusta madarat, ezért tovább etetik őket;
  • az etetőhelyek közelében évről évre több madár költ;
  • így nő a nyári kéregetők száma és immáron több madárral kezdődik újra a folyamat.

A vadon élő állatoknak nem a „szeretetünkre", hanem az értő, a saját szabályaik szerint élni hagyó, szemlélődő tiszteletünkre van szükségük!

Éppen ezért a vízimadarak esetében a SOHA, SEHOL, SEMMIVEL NE ETESSÜK őket alapelv betartása jelenti az állatok érdekeit leginkább szem előtt tartó magatartást.

Az etetésről felvilágosító tájékoztató tábla kihelyezésére a terület tulajdonosa, kezelője jogosult, ezt az MME nem teheti meg, és a feladat nagyságrendje miatt országszerte nem is tudná megtenni. Civil szakmai szervezetként úgy tudjuk segíteni a tulajdonosok, kezelők munkáját, hogy elkészítettünk egy letölthető, nyomdai minőségű, B2-es méretű tájékoztató plakátot, melyet bárki használhat, kinyomtat(tat)hat és kihelyezhet a területén.

Természetesen nem szeretnénk elvitatni senki döntési jogát attól, hogy mikor és mit tesz, és ami még fontosabb, nem kérdőjelezzük meg senki jó szándékát! Egyetlen célunk a szakmai érvekkel alátámasztott tájékoztatás, remélve, hogy az olvasottaknak köszönhetően a jövőben kevesebb madár kerül bajba. Az ő nevükben is köszönjük megtisztelő figyelmét!

Felhagynak a természetes táplálkozással?!

Igen.

A növényevő vízimadarak (hattyúk, récék [kacsák], ludak) természetes táplálékát alapvetően a szárazföldön legelt többtucatnyi lágyszárúnövényfaj képezi változatos beltartalmi értékkel és megfelelő rosttartalommal. Ott, ahol ez nincs meg, a madarak nem is telepednek meg vagy nagyobb távolságra repülnek táplálkozni (lásd a tatai Öreg-tó vadlúdcsapatait).

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az etetőhelyek vízimadarai gyorsan felhagynak a természetes táplálkozással és a legeléssel megszerezhető változatos növényi táplálékkal szemben heteken, hónapokon, de akár éveken át is ezen az egyoldalú, természetellenes és adalékanyagokkal teli diétán élnek, ami hiánybetegségeket, emésztőrendszeri gyulladást okozhat. 

A vízimadár etetőhelyeken elsősorban kenyeret dobálnak az emberek, …

 

A fiókákra is veszélyes?!

Igen.

A megfigyelések szerint a vízimadár-etetőhelyek madarai, különösen a bütykös hattyúk, de a tőkés récék is előszeretettel és egyre nagyobb számban költenek, költhetnek az etetőhelyek közvetlen közelében. 

Ezek fiókái önellátók, a szülők nem etetik őket, a hónapokig röpképtelen fiatalok az őket védő-kísérő szülőket is utánozva táplálkoznak. 

Az etetéstől elkényelmesedő, természetellenes viselkedésű madárszülők a költési időszakban is az etetőhelyekre járnak, a kikelést követően a fiókáikat is ide vezetik. Így a fiatalokat is érinti az egyoldalú, a természetesnél jelentősen magasabb energia- és alacsonyabb kálcium és rosstartalmú táplálkozás, ami akár visszafordíthatatlan kéztő (csuklóizület)-növekedési rendellenességet okozhat a szárnyban. Ennek külön neve is van – „angyalszárny-betegség", ami életre szóló röpképtelenséget okoz, ez pedig vadon élő madaraknál az állat elhullásához vezet.

Tanulmányok szerint takarmányozási kérdésként tipikus probléma a haszonállattartásban és az állatkerti állattartásban is. A gond az, ha mesterséges körülmények között, különösen a fiatal madarak, a természetesnél nagyobb energiatartalmú takarmányt kapnak úgy, hogy ezt nem kíséri magasabb kálcium- és rostbevitel. A betegség hátterében genetikai hiba is állhat, de elsősorban a táplálkozással függ össze. A zárttéri tartásból származó adatok mellett ezt igazolja az is, hogy a jelenség a vadon élő madárfajok esetében az etetőhelyeken a természetesnél jóval gyakoribb előfordulású.

Magyarországon ez szindróma ma még ritka, de a 2020 előtti éveket – amikor nem volt tudomásunk ilyen madarakról – követően hazánkban is megjelent az ország több, vízimadár-etetéssel érintett pontján.

Ősszel nem vonulnak el, ami külön veszélyforrást jelent?!

Igen.

Az etetőhelyeket látogató növényevő vízimadarak közös jellemzője, hogy a megfelelő mélységű víz nemcsak nélkülözhetetlen pihenő-, fürdő- és ivóhelyet, de a szőrmés szárazföldi ragadozóktól egyedül védő éjszakázóhelyet is jelent számukra. 

Ezért a vízimadarak alapvető túlélési szabálya, hogy a táplálkozóterületeket elfedő hóval és a vizeket befagyasztó faggyal érkező tél elől hó- és fagymentes területekre kell vonulniuk.

A horognyelésért, lábamputációkért is az etetés felelős?!

Igen.

Természetes körülmények között a nyíltvízi életmódot folytató madarak nagy távolságot tartanak a parton mozgó emberektől, ezért a mély és távoli vizeken védettek a horgászok szerelékeitől. 

Ez etetés következtében a parti zónába vonzott madarak esetében ez a védelem megszűnik, és különösen a hosszú nyakú hattyúk tudják felvenni a fenékről a felcsalizott horgokat. Ezek azután az elúszó, majd ijedtében felrepülő madár csőrébe, torkába, nyelőcsövébe vagy a gyomrába akadva, akár több tíz méternyi zsinórral együtt szakadnak be. 

A fájdalom, a fertőzésveszély és a táplálkozás akadályozása mellett a horogról lelógó hosszú damil folyamatos akadásveszélyt jelent a madár számára mind úszás, mind repülés közben.

Az etetéssel a horgászok által használt parti zónába csalogatott madarakat a lábukra tekeredő és azt hosszú szenvedés után amputáló horgászzsinórveszély is fenyegeti.

Növeli a sérülés- és a fertőzésveszélyt?!

Igen.

A vízimadár-etetés egyik elkerülhetetlen hatása, hogy rendkívüli mértékben képes növelni az egyedsűrűséget, különösen a fagyokkal mindinkább szűkülő, az úszó madarak által nyitva tartott madárlékekben vagy lihogókban.

A bedobált élelemért tülekedő, a falatokért harcoló madarak között jelentősen nő a fajon belül, és a fajok között egyébként még ritkább agresszió. Ez kisebb nagyobb sérüléseket okoz, ami nagy hidegben tovább rontja a túlélési esélyt.

A nagytestű vízimadaraknál ugyancsak folyamatos balesetveszélyt jelent a jégre szállás, az elesés, de a csúszós felületen ügyetlenkedő, onnan nehezen felszálló madarak a szárnyas és a szőrmés ragadozóknak is kiszolgáltatottabbak.

A vízimadarak etetőhelyein jelentkező túlzsúfoltság, az állatok közötti megnövekedett agresszió, az ürüléküktől és az elhullottak tetemeitől is mind szennyezettebbé váló víz ideális helyzetet teremt a fertőző betegségek terjedéséhez is. Ezek egyik legveszélyesebbike a haszonállat baromfikat százezres nagyságrendben elpusztító (vagy a betegség kockázata miatt elpusztítandó) és akár a mi egészségünket is veszélyeztető, világméretű járványokat okozó madárinfluenza.
 
Ennek vírusa a madarak testváladékaival (nyál, ürülék) és tetemeivel egyaránt terjed, és a téli körülmények között heteken át fertőzőképes marad. A kór legfontosabb terjesztői pedig éppen a vonuló vízimadarak (az énekesmadár-etetőket látogató fajok nem hordozók, fertőződés esetén órák alatt annyira legyengülnek, hogy nem terjesztik a betegséget).

Ránk, emberekre is veszélyt jelent?!

Igen.

A vízimadár-etetés kapcsán meg kell említeni ennek humán-egészségügyi és balesetvédelmi veszélyeit is. A vadon élő állatok és az emberek ilyen nagyságrendű és ennyire testközeli érintkezése nem általános, ezért is különösen veszélyes. Az egyik legfontosabb veszélyforrást a normál esetben csak madarakat megbetegítő madárinfluenza jelenti. A betegség terjedésének legfontosabb feltétele a zsúfoltság és gyakori érintkezés, ami a különösen veszélyeztetett baromfitelepek mellett a vízimadár-etetőhelyeket is jellemzi.
 
A madárinfluenzát többnyire az egészségügyi előírásokat lazán kezelő Ázsiában kapják el a túlzsúfolt baromfitelepeken dolgozó munkások. A járványügyi szakemberek legnagyobb félelme, hogy a madár- és az emberinfluenza kórokozóit egyaránt hordozó beteg ember szervezetében a két törzs mutálódik, és így útjára indul egy „szupervírus” okozta világméretű járvány. 

Ezért a madárinfluenza elleni védekezés egyik legfontosabb eleme, hogy a lakosság ne lehetőleg kerüljön közvetlen fizikai kapcsolatba vízimadarakkal. Normál körülmények között ez nem is lenne probléma, hiszen a vízimadárfajok élettere és az emberek lakóhelye különböző. Csakhogy a vízimadár-etetés ezt a természetes elszigeteltséget és védelmet alapvetően és a legrosszabb őszi és téli időszakban teszi semmissé!  Ráadásul az innen hazafelé tartó, és eközben tömegközlekedést használó emberek a cipőjükön, a ruházatukon és a kezükkel szélesebb körben is terjeszthetik a madarakról emberekre terjedő kórokozókat.

Végül, de nem utolsó sorban a bajba került, a vélt vagy valóban jégbe fagyott madarak mentése különösen kockázatos (és drága) feladat, amit azoknak kell viselniük, akik mások felelőtlensége miatt kénytelenek az életüket kockáztatva a jégre menni.

Szennyezi a környezetet és rontja a vízminőséget?!

Igen.

Az érintett mesterséges és természetes tavak, folyók madáreltartó-képességét hónapokon át meghaladó, mesterségesen fenntartott túlzsúfoltság következtében a vizek szervesanyag-terhelése nő, a víz minősége pedig romlik. Ez a hatás annál erőteljesebb, minél kisebb az érintett vízfelület, azaz a probléma különösen a települési parkok, belső kerületek tavacskáinál, holtágainál, csatornáinál jelentkezik.

Helyi patkányinváziót okoz?!

Igen.

Az etetőhelyen kiszórt, napi akár mázsányi (!) tömegű kenyér, chips és egyéb eleség, melynek mennyisége a téli hónapokban összesen a több tonnát, éves viszonylatban pedig még ennél is sokkal többet elérhet, a területre vonzza a patkányokat is, melyek a tavak és folyók partjába járatokat ásva szaporodni is tudnak. 

Ezek kordában tartása nem csak drága és problémás, de a vérzékenységet okozó szer ránk, emberekre is veszélyt jelent - a legújabb vizsgálatok szerint a rágcsálóirtó hatóanyag az emberi szervezetbe jutva (pl. az ivóvízbázison keresztül) magzatkárosító hatású.

A papírhasábokból könnyen kiszóródható, méreggel csávázott színes táplálék nem szelektív, védett vadon élő madarakra és emlősökre is életveszélyt jelent. Ez sajnos igaz az itt sétáltatott kutyákra éppúgy, mint a néhány pillanatra nem figyelt kisgyerekekre is. És mindez a felesleges vízimadár-etetés egy újabb
következménye. Megéri?!

Hozzájárul az agrárterületek biológia sokféleségének csökkenéséhez?!

Igen.

Aggasztó méreteket ölt a mezőgazdasági területek térhódítása, globálisan már meghaladja az erdőterületekét, ennek következtében pedig a természetes élőhelyek felszámolódása és az ezeken élő állat- és növényvilág eltűnése, amint arról csak a közelmúltban többször is be kellett számolnunk, például:

• mintegy 600 millió fészkelő madárral lett kevesebb az Európai Unióban 1980 óta;
• évtizedek stabilitása után közel negyedével csökkent a hazai fehérgólya-állomány 2015-2020 között;
• aggasztóak a legfrissebb magyarországi madárállomány-elemzések.

Ráadásul a felmérések szerint a jóléti társadalmakban elképesztő mértékű az élelmiszerpazarlás, ami a megtermelt élelmiszer 30-50%-át jelenti. Az asztalunkra szánt vagy a haszonálatok takarmányának termelt élelem teljesen felesleges, országosan és éves szinten sok-sok tonnányi nagyságrendű bedobálása a vízimadaraknak tehát hozzájárul az agrártáj kiüresedéséhez, az élőhelyek és a fajok eltűnéséhez.

Fokozza a nem természetes városiasodást?!

Igen.

A vízimadarak etetésének egyik alapvető problémája, hogy egészen kis területű, a madarakat természetes úton táplálékkal ellátni képtelen, fészeképítésre, költésre és fiókanevelésre teljesen alkalmatlan vízfoltokra, parki tavacskákra, medencékbe, szökőkutakba is képes odacsalogatni madártömegeket. Ezek közelében nagy a kockázata annak, hogy a madarak veszélyes helyekre, például épületek lapos tetejére, erkélyére építik fészkeiket, ahol fiókáik éhen pusztulnak vagy leugorva agyonütik magukat, az elütésveszélyről nem is beszélve.
 

Növeli az ember-madár konfliktushelyzeteket, rontja a madarak társadalmi megítélését?!

Igen.

Figyelembe véve, hogy a vízimadár-etetés egyik súlypontja nyárra esik, amikor az emberek tömegesen keresik fel a strandokat, a madarak helyi állománynövekedése okozta feszültség esélye is nagy. Ugyanis azok is kénytelenek elviselni a mások nemtörődömsége miatt bekövetkező áldatlan állapotokat, akik nem etetik a madarakat.
 
Különösen a nagytestű hattyúk tömeges jelenléte zavarja a horgászokat, mert megeszik a vízbe szórt halcsalit, miközben rendszeresen horogra is akadnak és elszakítják a felszerelést. A parton sétálóknak hatalmas, nedves ürülékcsomókat kell kerülgetniük és egyaránt ügyelniük kell a kisgyerekekre és a kisebb testű kutyáikra is, mert velük szemben agresszívak lehetnek a parton kunyeráló madarak. A fiókáikat féltő hattyúszülők pedig meg is támadják a fürdőző, csónakázó embereket.
 

A kacsaetető automaták is rosszak?!

Igen.

A vízimadarak teljesen felesleges, a madarakra, a környezetre és az emberekre is káros etetése kapcsán sajnos megjelent a nyerészkedés is - a fizetős kacsaetető automaták célja egyedül a bevételszerzés, amit a jószándékú embereket megtévesztésével ér el. 

Ha ilyet láttunk, jusson eszünkbe, hogy a vízimadaraknak zöld növényeket kellene legelniük a gyepeken, illetve vízinövényeket a vízben, nem pedig összesöpört malomipari hulladékból pelletált „csemegét" potyázniuk. Viselkedés-megváltoztató, a madarakat elkényelmesítő hatásuk miatt a kacsaetető automaták tartalma ugyanolyan káros, mint az összes többi bedobált étel, azzal a nem mellékes súlyosbítással, hogy ezek üzemeltetője az emberek átverésével a pénzüket is kicsalja, és a jó szándékú, de kellő ismeretekkel nem rendelkező önkormányzatokat, területtulajdonosokat is megtéveszti a kihelyezési engedély megszerzése érdekében.
 
Ne dőljünk be tehát az ezeken az automatákon olvasható hamis ígéreteknek, ne pazaroljuk a pénzünket a madaraknak kárt okozó, hulladék „eledel” megvásárlására és bedobálására! Jó lenne, ha a terület tulajdonosa, többnyire a helyi önkormányzat, nem adna ki ilyen automaták telepítésére engedélyt, illetve a meglévőket mielőbb leszereltetné. 

Az etetőhelyek vízimadarait lehet menteni?

Nem.

A vízimadár-etetés kapcsán bajba jutott madarak mentése nem reális alternatíva, mert:

• többnyire sok, akár százas nagyságrendű és nagytestű madarat érint;
• ezek csak a leromlás végső stádiumában válnak röpképtelenné, azaz befogásuk (a hattyúk kivételével) nem megoldható;
• a madárinfluenza kockázata miatt a mentett vízimadarakat karantén jellegű elhelyezésben kellene helyezni;
• tartásukhoz nagyméretű medencével rendelkező karanténszállásra lenne szükség, ahol a madarak úszni, fürdeni tudnak – ennek hiányában ugyanis nem ápolják megfelelően a tollazatukat, így elengedésüket követően a vízre ülő madarak tolla átázik és a madarak megfulladnak;
• vadonbéli áttelepítésük sem megoldás, mert a madarakat az etetőhely csábítása szinte azonnal visszatérésre készteti.
   

A 2016/2017-es tél egyik legszomorúbb tapasztalata rámutatott arra, hogy a tájékozatlan, alapvetően nyilván jó szándékú lakosságot milyen mértékben tudja félrevezetni, rossz cselekvésre ösztönözni néhány megalapozatlan, szakmaiatlan, egyéni érdekeket szolgáló felhívás a Facebookon. A vízimadarak ugyanis nem valamiféle elháríthatatlan vagy különleges időjárási esemény, hanem a felelőtlen emberek miatt kerülnek bajba. Téli túlélésüket egyedül az szavatolja, ha ösztöneikre hallgatva időben fagy- és hómentes területre vonulnak.

Hogyan lehet, érdemes kezelni a helyzetet helyben?

A legfontosabb a felvilágosító munka.

Az etetésről felvilágosító tájékoztató tábla kihelyezésére a terület tulajdonosa, kezelője jogosult, ezt az MME nem teheti meg, és a feladat nagyságrendje miatt országszerte nem is tudná megtenni.

Szintén a terület tulajdonosának, kezelőjének van lehetősége:

• a vízparti viselkedés szabályai, ezen belül a vízimadarak etetési tilalma betartásának ellenőrzésére, fenntartására;
• továbbá a kacsaetető automaták kihelyezésének tiltására, ezek leszereltettetésére.

Látva teljesen felesleges etetésük veszélyeit, valóban olyan nehéz mellőzni ezt és tiszteletben tartva őket, csendes szemlélőként „csak” megfigyelni őket? Köszönjük!

 

Figyelmébe ajánljuk az MME YouTube csatornáját, ahol ezres nagyságrendű videóból válogathat 
a kezdőoldalon vagy a tematikus összeállításokat tartalmazó lejátszási listák fülön
 

Amennyiben érdekli a lakótelepeken, a ház körül és a kertben végezhető mindennapi gyakorlati
madárvédelem, a Madárbarátok nagykönyvét ajánljuk figyelmébe (bolt >>), ...
 

... ha pedig szeretné jobban megismerni, meg is határozni az eközben látott madarakat, 
a Madármegfigyelők kézikönyve segíthet önnek (bolt >>)

 

Orbán Zoltán

Miért tudják megrongálni a szigetelést?

Azért, mert az épületek külső szigetelésére általánosan alkalmazott Nikecell/Hungarocell habosított polisztirolhab-lemezekből vagy kőzetgyapotból, az ezt fedő üvegszálas hálóból és a néhány milliméter vastag vízzáró külső vakolatból álló technológia nem harkályálló.

Csak Magyarországon jelentkezik ez a probléma?

Nem, a jelenség világszerte előfordul. 

Az amerikai kontinensen élő gyűjtő küllő néhány óra vagy egy hétvége alatt képes lyukak százait (!) vájni a házak polisztirolhab-szigetelésébe, amiket azután makk téli raktározására használ, ráadásul ez a faj a magyar helyzettel ellentétben az épületek fa elemeit is előszeretettel lyuggatja ki. 1995 nyarán pedig a Discovery űrsikló fő üzemanyagtartályának polisztirolhab-szigetelésébe vájt egy harkály 205 lyukat.

Milyen épülettípusokat és hogyan érint?

Egy- és többszintes épületeket egyaránt, de az információk szerint úgy tűnik, hogy a többszintes panel- és irodaházakat nagyobb arányban.

A falrongálások kétféleképpen jelentkeznek:

• az első lyukak leggyakrabban új építésű vagy újonnan szigetelt épületeken jelennek meg, a régóta szigetelteken ritkábban, az épületek fával burkolt részein vagy faházakon egészen ritkán fordulnak elő;
• újabb lyukak igen gyakran ezek javítását követően keletkeznek, mert úgy tűnik, hogy ez vonzza a harkályokat, akik visszatérve elsőként gyakran a betömött lyukakat pucolják ki, majd újak készítésébe kezdenek.

Miért csinálják?

Nem tudjuk, pontosabban csak a kérdés egyik, gyakorlati részére ismerjük a választ.

Gyakorlati szempontból azért, mert meg tudnak kapaszkodni a falon és át tudják törni a szigetelés külső rétegét.

Ugyanakkor bizonyított magyarázat a viselkedés okára nincs. 

A harkályok életmódjából és a káresetek tapasztalataiból kiindulva több lehetséges magyarázat is kínálkozik, melyek közül valószínűleg egyszerre több is szerepet kaphat: 

• fajtársakkal folytatott hang- és/vagy vizuális kommunikáció, 
• táplálékkeresés, 
• ásványianyag-keresés, 
• költőodú-készítés, 
• őszi-téli éjszakázóhely-készítés,
• kíváncsiság, 
• gyakorlás,
• tanulás és utánzás,
• [őszi-téli táplálékraktározás - az amerikai kontinensen élő gyűjtőküllő/Acorn Woodpecker (Melanerpes formicivorus) esetében].    

Mikor lehet számítani rá?

A káreset-beszámolók alapján az év folyamán bármikor, de a nyár végén és ősszel gyakrabban. 

Miért terjed a viselkedés?

Erre több, egymással összefüggő magyarázat is adódik:

• az energiatakarékossági előírások szigorodása, és ezzel összefüggésben a régebbi épületek szigetelésének köszönhetően folyamatosan és jelentősen nő országszerte a problémával potenciálisan érintett falak száma;
• a falakon tátongó harkálylyukak (a javítási céllal betömöttek is) olyan vizuális ingert jelenthetnek, melyek odacsalogatják a környéken állandó és az ott átkóborló legalább három harkályfaj (balkáni fakopáncs, nagy fakopáncs, zöld küllő) egyedeit egyaránt;
• a szüleiket, fajtársaikat és a rokon fajokat utánzó fiatalok az önállóvá válást követően a nyár végén és ősszel saját területet keresve nagyobb távolságra kóborolnak, így újabb és újabb helyeken jelenik meg a viselkedés. 

El tudom valahogy riasztani a harkályokat a falaktól?

Nem. 

Nincs információnk olyan riasztóeszközről vagy -módszerről, amivel biztosan, folyamatosan, bárhol, bármekkora falfelülettől távol lehetne tartani az adott területen szóba jöhető összes harkályfaj minden egyedét. Az okok bemutatásának és elemzésének külön oldalt szántunk a honlapunkon itt >>

El lehet vitetni a harkályokat?

Nem.

Befogásuk és áttelepítésük több okból sem járható út, erről is részletes tájékoztató olvasható a honlapunkon itt (utolsó előtti harmadik fejezet) >>

Érdemes kijavítani a lyukakat?

Inkább nem. 

A káresetek eddigi tapasztalatai alapján amennyiben a következő fejezetben leírt problémakezelés nem valósítható meg, a lyukak betömése inkább csak ront a helyzeten, mivel a harkályok a kijavított lyukakat akár órák alatt újra megbontják (lásd a lenti képen), és ha már ott vannak, gyakran új lyukakat is készítenek a falba.

Mit a megoldás?

Amikor a riasztás nem működik, biztos megoldást – amennyiben ez kivitelezhető – a fizikai elszigetelés jelent. 

A harkályprobléma esetében olyan felületre van szükség, amin a madarak nem tudnak megkapaszkodni vagy azt nem tudják áttörni. 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a klasszikus keményburkolatokat (tégla, beton, mű- és terméskő, fémlemezfalak stb.) nem bontják meg, ráadásul ezek jelentős részén megkapaszkodni sem tudnak.  

Napjainkban már rendelkezésünkre állnak a nem harkályálló szigetelésre ragasztással rögzíthető, könnyített, fagyálló keményburkolatok is, melyek szélesebb körben alkalmazható megoldást jelenthetnek a problémára.

Nincs információnk arról, hogy a harkályok ezeket a könnyített keményburkolatokat is meg tudnák rongálni – amennyiben önnek ezzel ellenkező tapasztalata van, kérjük, írja meg az info@mme.hu e-mail címre. Köszönjük!

Mivel lehet még próbálkozni?

Eddig az alábbi magyarországi lakossági visszajelzések érkeztek az adott helyszínen az adatközlő szerint bevált riasztóeszközről:

• az egyik helyen közepesen nagy plüssállatokat lógattak le az épület sarkainál az ereszről;    
• a másikon rugalmas és merev szilikon- és gumikígyókat rögzítettek a redőnytokokra és az ablakpárkányokra;
• nejlonzacskó rögzítése a lyuk mellé.

Svédországban feketeharkály-bábut ajánlanak az elektromos- és telefonhálózat faoszlopainak, valamint a faházak falainak védelmére (svéd bolti oldal >>). Félő azonban, hogy miközben az Európa és Magyarország legnagyobb, varjú méretű harkályát utánzó műmadár távol tart(hat)ja a többi harkályfajt, odacsalogatja a településeken is mind gyakoribb feketeharkály-párt, ami a madarak hatalmas termete miatt az addiginál jóval jelentősebb falsérüléseket eredményezhet.

Figyelmébe ajánljuk az MME YouTube csatornáját, ahol ezres nagyságrendű videóból válogathat 
a kezdőoldalon vagy a tematikus összeállításokat tartalmazó lejátszási listák fülön
 

Orbán Zoltán

Az Európában élő mintegy kétezer beporzórovar-faj többsége a méhek, ezen belül is a magányosan élő fajok közül kerül ki. Ezek a nem támadékony, bölcsőkamráikat partfalakba, talajba, korhadó fába mélyítő állatok nélkülözhetetlenek a vadon élő és a termesztett kultúrnövények beporzásában, amit a házi méhek egyedül nem képesek elvégezni.

Míg a házi méhek akár több tízezres kolóniáinak termetes faodvakra - még inkább az ember által biztosított kaptárakra - van szüksége, a magányos fajok ujjnyinál nem vastagabb lyukak védelmére bízzák utódaikat. Ezekbe a szűk járatokba a nőstény méhek nektárt és virágport, a darazsak elsősorban megbénított hernyókat halmoznak fel, erre petéznek, majd a bölcsőket sárdugóval zárják le. A kikelő lárva a felhalmozott táplálék elfogyasztását követően bebábozódik, végül a kikelő kifejlett rovar kirágja magát a sárdugón, és megkezdi néhány hetes felnőtt életét.

Mi az a méhecskehotel?

A magányosan élő méhek és darazsak általunk készített mesterséges bölcsői, amiben szaporodni tudnak.

Méhecskehotel minden 2–10 mm átmérőjű, legalább néhány cm hosszúságú, cső alakú anyag (pl. nád-, órás olasznád- és bambusznádszál-darabok), tárgy (pl. egyes régi téglatípusok), illetve bármely olyan anyag (építési gerendamaradékba és tűzifa kugli), amibe ilyen lyukak fúrhatók.

Mi a különbség a méhecskehotel és a darázsgarázs között?

Gyakorlatilag semmi.

Az eszköz az ezredforduló körüli bemutatásakor kapta a szándékosan figyelemfelhívó darázsgarázs nevet, mert magyar nyelven a méhgarázs kimondva könnyen érthető mélygarázsnak, ami felesleges félreértésekhez vezethetett volna. Időközben megszületett a méhecskehotel elnevezés, ami szakmailag azért pontosabb megnevezés, mert ezekbe főleg magányos méhek (ezen belül is az Osmia nembe tartozó kőműves méhek) képviselői költöznek be.

Mik azok a magányos méhek és darazsak?

A világon élő méh- és darázsfajok mintegy 90%-a nem családokban, hanem magányosan él, nem alkot népes, együttműködő kolóniákat. Az Európában élő mintegy kétezer beporzórovar-faj többsége a méhek, ezen belül is a magányosan élő fajok közül kerül ki. Ezek a nem támadékony, bölcsőkamráikat partfalakba, talajba, korhadó fába mélyítő állatok nélkülözhetetlenek a vadon élő és a termesztett kultúrnövények beporzásában, amit a házi méhek egyedül nem képesek elvégezni.

Míg a házi méhek akár több tízezres kolóniáinak termetes faodvakra – még inkább az ember által biztosított kaptárakra – van szüksége, a magányos fajok ujjnyinál nem vastagabb lyukak védelmére bízzák utódaikat. Ezekbe a szűk járatokba a nőstény méhek nektárt és virágport, a darazsak elsősorban megbénított hernyókat halmoznak fel, erre petéznek, majd a bölcsőket sárdugóval zárják le. A kikelő lárva a felhalmozott táplálék elfogyasztását követően bebábozódik, végül a kikelő kifejlett rovar kirágja magát a sárdugón, és megkezdi néhány hetes felnőtt életét.

Akit részletesebben érdekel a kőműves méhek élete, és a méhecskehotel, mint eszköz szerepe a védelmükben, elolvashat egy angol nyelvű tanulmányt itt >>

Mikor érdemes kihelyezni a méhecskehoteleket?

Március elejéig.

A méhecskehotelek többnyire bundás testű méh lakói a telet követően legkorábban aktívvá váló rovarok közé tartoznak. Az első példányok akár már a február végi enyhe, napsütéses napokon kikelnek és repülnek. Ezért a méhecskehoteleket érdemes március elejéig kihelyezni. Ezt követően a méhecskehotelek forgalma április-májusban a legnagyobb, júniustól már jelentősen alábbhagy, de a nyár második felében is számíthatunk vendégekre.

Hova tehetünk ki a méhecskehoteleket?

Esőtől védett, keleti-délnyugati fekvésű ablakpárkányra, erkélyre, tornácra, eresz alá; erre a célra kialakított esővédő tető alá épület falára, óvoda- és iskolaudvarra, közterületre, mezőgazdasági területen szántók, ültetvények nem kezelt szegélyére, ahova legalább néhány órán keresztül odasüt a Nap, és ahol a beverő csapadéktól is védve van a méhecskehotel.

Miért fontosak?

Mert ők alkotják a beporzó rovarok legnépesebb csoportját, így - a közvélekedéssel ellentétben - ezt a munkát alapvetően nem a házi méhek, hanem Európában is mintegy kétezer más faj látja el. Bár ez nem verseny, de számunkra a magányos darazsak talán még fontosabbak, mivel a felnőtt egyedek nektárfogyasztók és így beporzók is, a lárvák számára viszont megbénított rovarokat, hernyókat, pókokat halmoznak fel - azaz a ma népszerű marketing megközelítés szerint "kettő az egyben" szolgáltatást nyújtanak nekünk.

Csípnek?

Igen.

A legtöbb méh- és darázsfaj, így a magányos csoport tagjainak többsége is rendelkezik fullánkkal és méregkészülékkel. Ezért soha ne fogjunk meg méhet, darazsat (sőt lehetőleg semmilyen rovart, amit nem ismerünk), mert ilyenkor védekeznek.

Támadnak?

Nem!

A családokban élő támadékony fajokkal, például a közismert házi méhekkel és a jellegzetes fekete-srága mintás darazsakkal szemben a magányosan élők még a lakóbölcsők közvetlen közelében sem foglalkoznak sem az emberrel, sem a társ- és háziállatokkal.

Nemcsak az nem zavarja őket, ha a kutyánk játszótérnek használja a
lakóhelyük előterét, ...

... de az sem, ha ilyen közelről figyeljük a ténykedésüket
(videók: Orbán Zoltán)

A támadékony fajok nem költöznek be a méhecskehotelbe?

Nem!

Ez soha nem történhet meg! A támadékony és fájdalmas szúrású, családokban élő darazsak és a házi méhek nem tudnak beköltözni ezekbe a szűk járatokba, mert itt egyszerűen nincs hely a lépek megépítésére, tehát a méhecskehotel nem vonzza oda ezeket!

Kell takarítani, évente cserélni a méhecskehoteleket?

Nem!

Egyrészt mert a rovarok évről évre kitakarítják, tatarozzák a bölcsőjáratokat, másrászt több száz vagy akár több ezer 2-10 mm-es furat kitakarítása technikailag is kivitelezhetetlen lenne. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor óhatatlanul a pusztulását okozhatnánk a járatokban megbúvó, telelő rovaroknak, pókoknak.

Kell védeni a ragadozók ellen?

Előfordulhat, hogy - különösen az őszi és téli időszakban - harkályok (és esetleg cinegék, varjúfélék) visszajáró ragadozóként elkezdik feltölrni a sárdugóval lezárt bölcsőüregeket. Ilyenkor, vagy ezt megelőzendő olyan szekrényes, keretes-távtartós megoldást érdemes alkalmazni, ahol a méhecskehotelek bejárata előtt 15-20 cm-rel csibedrótfal (ennek a lyukmérete olyan, hogy azon a legtermetesebb rovarvendégek is át tudnak jutni) akadályozza meg a szárnyas (és szőrmés) ragadozók hozzáférését az üregekhez.

Kell szakértelem a méhecskehotelek elkészítéséhez?

Nem!

Csak némi faanyag, 10, 8, 6, 4, és 2 mm vastag (ezek közül legtöbb lakója a 8-10 mm-es furatoknak van), fa vagy fém megmunkálására alkalmas fúrószár, valamint akkus vagy vezetékes elektromos fúrógép (esetleg különböző vastagságú nádszálak). Ha mindez a rendelkezésünkre áll, fél-egy óra alatt százas nagyságrendben készíthetünk méhecskehotel lakóbölcsőket!

Orbán Zoltán