Ragadozómadár-sziluett, CD-korong, műanyag szalag, ultrahang, solymász, ragadozómadár-bábu, művarjú, műbagoly, hangágyú, madarak elszállíttatása ... és még sorolhatnánk azoknak a lakossági madártávoltartó elképzeléseknek a sorát, melyek valójában nem működnek, nem tartják biztosan és tartósan távol a madarakat, nem jelentenek megoldást az ember-madár konfliktushelyzetekre. Ez pedig a településeken generációk óta a természettől eltávolodva élő, így azt nem ismerő embereket újra és újra megdöbbenti. Ezért ezen az oldalon az okokat és a reális lehetőségeket tekintjük át, egyben jelezve azt is, hogy a szakértő – a közönségszolgálattal kapcsolatban mind gyakrabban felmerülő elvárás ellenére – nem csodatévő, azaz amire nem létezik megoldást, azt mi sem tudjuk megadni.
Madarak riasztására kifüggesztett műhéja (fotó: Orbán Zoltán)
ÖSSZEFOGLALÁS
Széleskörű hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján a riasztási módszerek a megszokás (hozzászokás) következtében hosszabb-rövidebb idő alatt hatástalanná válnak, ezért biztos megoldást – ahol ez kivitelezhető – a fizikai elszigetelés, távoltartás jelenthet.
Távoltartási módszerek
A madarak/állatok elleni, távoltartás jellegű védekezésnek alapvetően két formája:
fizikai elszigetelés és
riasztás;
illetve két színtere:
települési környezet és
külterület (a "vadon") létezik.
Hatásossági esély tekintetében a településeken vagyunk hátrányban, mivel a velünk élő állatok hozzászoktak mind az emberi jelenléthez, mind azokhoz a civilizációs környezeti hatásokhoz (zajok és fények), melyek egyébként potenciális riasztási eszközök lehetnének.
Mikor tekinthető hatásosnak?
Bármely nem személyes* távoltartási módszert akkor tekinthetünk hatásosnak, ha az egyszerre tesz eleget az alábbi 3+1 fő technikai feltételnek:
bárhol alkalmazható;
folyamatosan (tehát az év minden napján, a nap minden órájában) és
100%-os hatékonysággal működik;
nem érinti a megszokás (lásd később) jelensége - ez csak a riasztás esetén fenyeget, a fizikai elszigetelésnél, annak állandó és kizáró jellege miatt nem jelentkezik.
Ezen kívül néhány további, jogszabályi feltételnek is teljesülnie kell:
a települési lakosság nyugalmát szabályozó előírások (például zaj- és fényszennyezés elleni védelem);
állatvédelmi törvény;
természetvédelmi törvény.
* Lásd a cikk végén, a Kihívás nem újkeletű fejezetben.
Lakossági elvárások
Az MME közönségszolgálati tapasztalatai alapján a lakosság akkor hajlandó felvállalni vagy hagyni bármely ember-madár konfliktushelyzet kezelését szolgáló eszközt, módszert, ha eközben az alábbi feltételek teljesülnek (fontossági sorrendben, de az elsőnek mindenképpen teljesülnie kell):
az állatnak nem eshet baja;
legyen olcsó, de lehetőleg ingyenes;
valaki más oldja meg a kérdést, ne a bejelentőnek kelljen azzal foglalkoznia;
a lehető leggyorsabban, de lehetőleg holnapra legyen meg a dolog;
ne járjon kosszal, zajjal, bármiféle egyéb kényelmetlenséggel.
Hogyan kezelheti az önkormányzat, társasház, lakóközösség ezt a problémát?
A település, kerület, érintett lakosság témára vonatkozó, helyi népszavazás jellegű megkérdezésével úgy, hogy abban mindenki részt tudjon venni, majd az eredmények közzétételével, kommunikálásával.
Ami leginkább működhet – a fizikai elzárás
Személyes jelenlét* hiánya esetében – ami napjainkban alapvető madártávoltartási helyzet a bel- és a külterületeken egyaránt – a legbiztosabb megoldást a fizikai elszigetelés jelentheti ott, ahol ez kivitelezhető, például:
parlagi galambok (beülésgátló tüskesor és lehálózás, a tüskesorok esetén figyelni kell ennek takarítására, mivel a ráhulló lomb, illetve a galambok által ráhordott fészekanyag hatástalanná teszi ezeket);
* Lásd a cikk végén, a Kihívás nem újkeletű fejezetben.
De még ebben az esetben is csak akkor lehetünk sikeresek, ha a kivitelezés tökéletes, azaz a legkisebb esélyt sem adjuk meg az állatnak a bejutásra, ezzel együtt pedig az akadály kikerülésének megtanulására, ellenkező esetben minden újab próbálkozásnál nehezebb dolgunk lesz a már "kiokosított" állattal!
Az alábbi két videó egy ilyen rossz kivitelezésű, ezért sikertelen elszigetelési próbálkozást mutat be - a helyszín egy kerti béka-peterakóhely, melynek mohadíszítését a táplálékot kereső és fészekanyagot gyűjtő fekete rigók márciustól folyamatosan felforgattak, illetve el is hordták. ...
... Első lépésben a lehálózásos védekezés következett, mivel azonban ennek alapja nem
volt elég széles, továbbá a hálófelület sem volt kellően feszes és meredek
lefutású, a rigó a hálón keresztül is hozzáfért a területhez ...
... Az ezt követő második - tipikusan hibás, emberközpontú - elképzelés az volt, hogy
a nagytestű fekete rigó nem tud vagy nem akar sűrű ágrakáson
átvergődve a mohához jutni, de a madarakat ez a megoldás
nem tartotta távol (videók: Orbán Zoltán)
A RIASZTÁS MIÉRT NEM [LEHET TARTÓSAN] HATÉKONY?!
A fő probléma – a megszokás
Bármely emberi jelenlét nélküli riasztási módszer esetében* az ingerhez történő hozzászokás jelenti a kiküszöbölhetetlen problémát, ami még a hangrobbanást előidéző gázágyú** esetében is bekövetkezik. Ennek legbeszédesebb példáját az alábbi, megfigyelésen alapuló beszámoló adja:
„A gázpalackról működő, mezőgazdaságban is használatos hangágyú régebben másfél-két percenként durrant, de a hatékonysága idővel csökkent, ugyanis a madarak hozzászoktak. Az egerészölyv a szerkezet tetejéről leste a prédáját, majd amikor meghallotta a csőbe beáramló gáz hangját, elrepült néhány méterre, megvárta, amíg eldurran a hangágyú, és visszaült a helyére."
* Lásd a cikk végén, a Kihívás nem újkeletű fejezetben.
** Lásd a később, a Hangágyú/gázágyú használható településen? fejezetben is.
A madarak nem félnek a ragadozóktól
[sőt támadhatják azokat]!
Talán a legáltalánosabb tévhit, hogy a zsákmánymadarak félnek a ragadozó madaraktól. Ez azonban nincs így, mivel azok:
nem jelentenek minden madárra és minden élethelyzetben (repülés közben, a talajon/vízen tartózkodva stb.) veszélyt, a ragadozók többsége inkább méret- és/vagy életmód-specialistának tekinthető (kisebb vagy nagyobb, repülő vagy éppen ellenkezőleg, a talajon mozgó prédára fókuszálnak), amit a zsákmányállatok pontosan tudnak és a ragadozó viselkedéséből fel is ismernek;
életük kis részében vadásznak aktívan, sokat pihennek, üldögélnek, repülnek át nagy távolságokat, amikor semmiféle veszélyt nem jelentenek.
Miközben egy egészséges házi verébre (jobbra) a barna kányák nem jelentenek veszélyt, ezért
nyugodtan a közelükben mozoghat, ugyan ezek a ragadozók a földön, röpképtelenül vagy
sérülten vergődő kistestű madárra azonnal lecsapnának (fotó: Orbán Zoltán)
A zsákmányállatok természetesen folyamatosan figyelnek a ragadozókra – jellegzetes jelzőhanggal figyelmeztetik is a környék állatait ezek feltűnésére – és mindent meg is tesznek, például rejtőzködnek vagy nagy csapatokat alkotnak/kolóniában fészkelnek, hogy elkerüljék a támadást. Ennek pedig nagy az esélye, hiszen minden egyes ragadozóra potenciális prédaállatok százai, ezrei jutnak, ráadásul a ragadozók nem túl hatékonyak, gyakran csak a tizedik-harmincadik zsákmányolási kísérletük sikeres, ezért a prédaállatok alapvetően békességben élik mindennapjaikat.
Még a megtámadott egyed is szinte azonnal visszatér a megszokott tevékenységeihez, amint a ragadozó eltűnik vagy éppen elüldözik (!) azt a területről. A zsákmányállat-madarak ugyanis gyakran igen agresszíven, akár fizikai érintkezéses támadással reagálnak a nem vadász "üzemmódban" lévő ragadozókra (madárra, emlősre, hüllőre egyaránt).
Azt gondolhatnánk, hogy a madaraknak, például a varjúféléknek ez az agresszív, zaklató
viselkedése csak az olyan kisebb ragadozókkal szemben jelentkezik, mint az
egerészölyv, ...
... valójában azonban a méret nem számít, sőt minél nagyobb annál jobb alapon az
óriási termetű sasokat sem hagyják békén, ...
.. miközben egymással még táplálkozás közben is békések
(videók: Orbán Zoltán)
Ez az egyik alapvető oka annak, hogy a ragadozó madarakon alapuló riasztás nem vagy csak időlegesen működik, amit a megszokás tovább ront.
A városlakó madarak együtt élnek, ezért hozzászoktak
az erős zajokhoz, fényekhez is
A madárriasztási kísérletek másik nagy csoportját alkotó hangok és fények alapvetően azért sem hatékonyak, mivel a települési madarak nappal és éjjel is ilyen terhelés mellett élik az életüket, hozzászoktak ezekhez, így nemigen tudunk újat mutatni nekik úgy, hogy az számunkra ne legyen zavaró (és még ezeket is megszoknák).
A madarak olyannyira nem félnek a forgalomtól és a város fényeitől, hogy meg is tanulják kihasználni ezeket, erre példa:
Ezért a települések fény- és zajszennyezéssel teli környezetében a riasztásnak szánt fényhatások és hangok (CD-korong, csillogó szalagok, a madarak látása által érzékelt UV-tartományban láng- vagy parázsszerű látványt keltő pasztából formázott "mécsesek") vagy eleve nem működnek, vagy a hozzászokás miatt válnak egyre inkább hatástalanná.
AKIT RÉSZLETESEBBEN IS ÉRDEKEL A TÉMA
A ragadozómadár-sziluett hatásos?
Legjobb esetben is csak részben.
Az elsősorban az ablaknak ütközés kapcsán használt ragadozómadár-sziluettek elvi alkalmazhatóságának hátterében a kisebb zsákmányállat madarak öröklött félelmi, elkerülő viselkedése áll.
A klasszikus kísérletben még röpképtelen kislibák felett mozgattak ragadozó árnyképet (nyak nélküli kis fej, rövid csőr, elöl lévő kerek vagy hegyes végű szárny, hosszú és keskeny farok), amire a fiókák lelapuló rejtőzködő viselkedéssel reagáltak, mert ez a sziluett a rájuk veszélyt rejtő ragadozómadarak (héja, karvaly, sólymok) sajátossága. Ha ugyanezt az árnyképet 180 fokkal elfordítva (hosszú nyak, hátul lévő kerek szárny, rövid farok) mozgatták a madarak felett, akkor azok nem reagáltak rá, mivel ez az árnykép a rájuk veszélytelen récék, libák, hattyúk jellemzője.
A madarak tehát nem az üvegre ragasztott bármilyen fekete foltot, hanem a matrica által megjelenített helyes kulcsarányú és minimum karvaly, de inkább tojó héja méretű ragadozómadár-alakot kerülhetik el.
Ennek az épületnek az ablakaira nem is ragadozó madarat, hanem felrebbenő galambokat
ábrázoló sziluetteket ragasztottak fel a Városligetben, ami nemhogy nem riasztja a
madarakat, de a csapatosan mozgó galambokat akár vonzhatja is
(fotó: OrbánZoltán)
Ennek a sziluettnek két szempontból is rosszak az arányai: egyrészt hollóra hasonlít, ami semmiféle
veszélyt nem jelent a repülő madarakra, így el sem kerülik; másrészt, ha az üvegfelülethez képest
túl kicsi a ráragasztott árnykép, akkor az távoli ellenséget megjelenítve még akkor
is veszít a hatékonyságából/hatástalan marad, ha az arányai egyébként
megfelelőek lennének (fotó: Orbán Zoltán)
Végül, de nem utolsó sorban még a megfelelő arányokkal rendelkező és kellő nagyságú
ragadozómadár-sziluett sem tudja elkerülni a megszokás miatti hatásvesztést
(fotó: Orbán Zoltán)
A kifüggesztett csillogó dolgok elriasztják a madarakat?
Nem, sőt ellentétes hatást érhetnek el!
Nagy az esélye annak, hogy kifüggesztett CD-korong, felkötözött madárriasztó(nak árult) csillogó szalag az adott helyen furcsa, új ingert jelentő tárgyként éppen odavonzzák például a falrongáló harkályokat vagy az érett gyümölcsöt kereső madarakat, és ha már ott vannak, akár új lyukakat is mélyíthetnek a szigetelésbe vagy - megtanulva a csillogás és az érett bogyók közti kapcsolatot - nőhet is a termésveszteség.
Az ultrahangos készülék hatékony lehet?
Nem / tartósan biztosan nem.
Nem is elsősorban a megszokás (ami először rontja, végül biztosan megszünteti a hatékonyságát), hanem a települési madarak amúgy is zajos környezete miatt, amihez generációk óta hozzászoktak. Ezért az az ultrahangos készülék, ami külterületi környezetben akár hosszabb időn keresztül is hatásos lehet, a lakott területen hatástalan. A hatásvesztést fokozza a települések tagolt környezete is, hiszen egy nagy kiterjedésű épület harkályok elleni védelméhez az egyik falra felszerelt ultrahangszóró a szomszédos és a szemközti falak tekintetében leárnyékolt, ezért több készülékre lenne szükség, ami költség- és zajterhelés-növekedést okoz.
Ráadásul egy rosszul beállított (hangerő és frekvencia) eszköz hangja:
zavarhatja a fiatalabb, még szélesebb hangtartományban halló embereket;
még azoknál is fejfájást és egyéb kedvezőtlen élettani hatást okozhat, akik egyébként nem hallják a magas hangot;
idegesítheti és folytonos ugatásra késztetheti a környék kutyáit, ami jelentős zajterhelést jelent;
elüldözheti a környéken élő védett vagy fokozottan védett, szúnyogfogyasztásukkal óriásihasznot hajtó denevéreket.
Az első ok, hogy solymászat alapvetően a nagy kiterjedésű nyílt területek vadászati módszere, ezért az épületekkel és fákkal tagolt településeken nem vagy csak rossz hatékonysággal használható, mivel:
a solymászmadár nem tud kellően felgyorsulni, magasságot gyűjteni a rácsapásra, azért a célmadarak vagy észre sem veszik vagy nem tartják veszélyesnek;
az akadályok és a forgalom miatt nagy a kockázata a solymászmadár sérülésének;
az épületek között a solymász és a madara közötti nélkülözhetetlen vizuális kontaktus gyorsan megszakadhat, ami a solymászmadár elvesztését jelentheti, különösen annak gyors kifáradása és beülése esetén.
A második ok, hogy a madarak a szó emberi értelmében nem félnek a ragadozóktól, sőt támadhatják is azokat (lásd a 6. fejezetben). A solymászmódszer kapcsán leginkább szóba kerülő parlagi galambok és vetési varjak ráadásul kolóniákban élnek és fészkelnek, ami további védelmet jelent számukra. Amint a solymász elengedi a madarát, a galambok csapatba verődve keringve kerülik ki, a vetési varjak és/vagy a risztó károgásukra felfigyelő dolmányos varjak és szarkák pedig rá is támadhatnak és el is üldözhetik azt;
A harmadik, klasszikus ok a megszokás, a kolóniában élő fajok ugyanis hozzászoktak a ragadozók gyakori feltűnéséhez, ezért emiatt soha nem hagyják el az élőhelyüket, a fészküket, kolóniájukat.
A ragadozómadár-bábuk távoltartják a madarakat?
Tartósan biztosan nem.
A megszokás miatt hosszabb távon biztosan bekövetkező hatásvesztés mellett, a zsákmányállat-madarak ragadozókat támadó viselkedése miatt (lásd az egyik korábbi fejezetben) pedig ezek akár a madárforgalom növekedését okozhatják.
A megszokás miatt a riasztásnak szánt fészekragadozó varjú (fotó: Moharos Zsolt), ...
... és a sólyombábu is érdektelenné válik a madarak, a képeken parlagi galambok számára
(fotó: Orbán Zoltán)
A műbagoly működik?
Nem / tartósan biztosan nem, sőt ellentétes hatást érhet el.
A baglyokat ugyanis a nappali ragadozó madaraknál is fokozottabban támadja az összes madár, ezért bújnak el nappalra, amit az álcázó tollazatuk is elősegít (erre éjszakai vadászként nem lenne szükségük).
Ha egy baglyot (a felvételen erdei fülesbagoly látható) észrevesznek a nappali madarak,
zaklatni kezdik és riasztóhangjukkal a környék többi madarát is odavonzzák
(videó: Orbán Zoltán)
A vadászok évszázadokon keresztül ki is használták ezt a jelenséget az uhuzással (Fekete István Hu című regényében is olvashatunk erről), amikor egy háznál nevelt baglyot T-fára ültetve egy közeli lesből lőtték a támadni érkező madarakat.
Ezért nagy esély van arra, hogy a kirakott bagolybábu - mielőtt a megszokástól érdektelenné nem válik - nem riasztja, hanem éppen vonzza a távoltartani kívánt madarakat.
Hangágyú/gázágyú használható településen?
Nem használható!
Ráadásul nemhogy településeken, de ezek, sőt ideiglenes tartózkodási hely (például vadászház, üdülőövezet) közelében sem alkalmazható.
Ennek oka a rendkívül erős, 90-130 dB közötti, váratlan és robbanásszerű hangterhelés, ami kilométerekre elhallatszik, néhány száz méteres távolságon belül pedig erős félelmi reakciót vált ki az emberből. Az eszköz által keltett zaj dombvidéki területen, ahol a hanghullámok akár többszörösen is visszaverődnek, rövid- és középtávon még erősebb hatást kelt (épületek között a hangnyomás ennél is fokozottabb lenne és akár az ablakok betörését is okozhatná).
Ráadásul hosszabb távon a gázágyú is hatástalanná válik a megszokás miatt,
lásd A fő probléma – a megszokás cími fejezetben feljebb
(fotó: Orbán Zoltán)
A madarak elszállíttatása megoldás lehet?
Nem, és erre lehetőség sincs.
Ennek több oka is van:
Elvi szempontból az egyik legjelentősebb ellenérv a "szellem a palackból" hatás. Nincs a világon ugyanis olyan élőlény, melyet mindenki szeret, más megközelítésben - az emberek, különösen a települések lakosság számára bármelyik állat ellenszenves lehet, akivel akarva, akaratlanul együtt élünk. Gyakorlati szempontból ez az jelenti, hogy az egyik lakó a fekete rigóval, a másik a parlagi galambokkal stb. stb. stb. nincs kibékülve, és ha lenne olyan állami szerv (DE ILYEN NINCS), ami eleget téve az elvárásoknak elszállítaná ezeket, félő, hogy a végén egyetlen állat sem maradna. Ráadásul azok a lakók, akik az adott madarat, állatot kedvelik, nem is hagynák ezt, amit a médiában megjelenő esetbeszámolók is alátámasztanak, például egy fővárosi vetésivarjú-eset és a budai vaddisznóhelyzet kapcsán.
Biológiai okból azért is lenne minimum kérdéses a dolog, mivel az állatok nagy távolságból is visszatér(het)nek az élőhelyükre (lásd madárvonulás), a fészkükhöz, párjukhoz, fiókáikhoz. Ennek világszerte legismertebb példáját a házi/parlagi galambok adják, melyeket sok évezreddel ezelőtt többek között azért háziasítottunk, mert sok ezer kilométerről is hazarepülnek. Ezért is szerveznek napjainkban ilyen postagalamb-versenyeket, melyek sztárjai több száz milló forintos értékeket képviselhetnek, amit a nemzetközi bűnszövetkezetek is felismertek és tömegesen lopják el ezeket a madarakat.
Ráadásul az egyes fajoknak alapvetően nem egy vagy néhány példánya él csak körülöttünk, ezért ha el is szállítanánk egy-egy adott egyedet (mert énekel, "szemetel" stb.), és az a fentiekkel ellentétben nem térne vissza, a fajtársak jó eséllyel szinte azonnal belaknák a megüresedő élőhelyet - azaz sok munkával, drága pénzen valójában nem csináltunk semmit.
Jogi megközelítésben a kérdés egyaránt érinthetné a természetvédelmi és az állatvédelmi törvényt. Védett és fokozottan védett élőlényeket például alapvetően nem lehet eltávolítani az élőhelyükről, és még a nem védett fajoknál sem lehet mondjuk a szülőket befogni és elvinni a költési időszakban (ez a galamboknál egész évben tart!), mert az a fiókák tömeges kínhalálát okozná.
Technikai oldalról is számos akadály jelentkezne. Már maga a befogás és az elszállítás is minimum kérdéses. Gondoljunk csak bele, hogyan lehetne bárki biztos abban, hogy ez a megfelelő példánnyal történik, miközben mi ránézésre nem tudjuk elkülöníteni egymástól az egyedeket. És mi van akkor, ha nem is látjuk, például az éjszaka aktív baglyokat?! Nem véletlen tehát, hogy nincs is nem is lehet olyan állami vagy önkormányzati hatóság, hivatal, szervezet vagy éppen vállalkozó, mely ezt a teljesíthetetlen lakossági rétegigényt kiszolgálja.
Végül, de nem utolsó sorban óriási, gyakorlatilag megoldhatatlan problémát jelentene a befogott madarak tömeges zárttéri tartása akár több évtizeden át, hogy ne térjelnek vissza (lásd a 2. pontot), különösen az olyan nagy egyedszámú fajoknál, mint a parlagi galamb, örvös galamb, dolmányos varjú.
A fogamzásgátlás alkalmazható?
Csak a parlagi galambok esetében, de jobbára náluk is csak elvi lehetőség, mert a lassú állománycsökkenéshez, szigorú feltételek között, heti gyakorisággal, évtizedeken keresztül kellene folyamatosan etetni az egy helyre szoktatott madarakat, ami rendkívül költséges lenne, és ha emiatt megszűnik a beavatkozás, az állomány ismét növekedésnek indul.
A kihívás nem újkeletű
A zsákmányt elorzó, a terményt dézsmáló, a haszonállatainkra vadászó állatok elleni küzdelem szinte egyidős az emberiséggel és az eszközös védekezés kialkulása előtt a személyes riasztás volt az egyedüli és kézenfekvő megoldás. A nyílt, mozaikos, kis(ebb) parcellás szántókon, veteményesben, gyümölcsösben vagy a halastavakon még a múlt században is jól működött a csősz, mezőőr, halőr, aki akkor tudott riasztólövést leadni, amikor az állatok megjelentek.
Az állattávoltartásnak ez a módszeregyüttese a településeken két okból sem megvalósítható:
egyrészt az épületekkel és magas fákkal tagolt környezetben technikailag sem lenne kivitelezhető,
másrészt a biztonsági és zajvédelmi jogszabályok sem teszik lehetővé.
A külterületekről pedig azért tűnt el, mert:
a gazdák a magas költségigényre hivatkozva nem tudják vagy akarják megfizetni,
ráadásul a nagyüzemi agrártáj hatalmas kiterjedésű, egybefüggő monokuktúrás szántóin és ültetvényein ennek hatékonysága is kisebb lenne, mint a hajdani kisgazdaságokban.
A személyes védekezés nehézségei miatt (például éjszaka vagy rossz időben) ott, ahol ez kivitelezhető volt, már évezredekkel ezelőtt is a fizikai elszigetelés bizonyult a legbiztosabb megoldásnak világszerte. Példákért nem kell Afrikába utaznunk a tüskés ágakból éjszakára a csordák köré épített bomákig vagy a medvék elől magas ágakra felhúzott húsraktárokig, hiszen Magyarországon a közelmúltig lábon álló góréban tárolták el télire a csöveskukoricát a rágcsálók, illetve még napjainkban is ólakba zárják éjszakára a lábasjószágokat (tyúkok, kacsák) elsősorban a szőrmés ragadozók elleni védekezésként.
Figyelmébe ajánljuk az MME YouTube csatornáját, ahol ezres nagyságrendű videóból válogathat
a kezdőoldalon vagy a tematikus összeállításokat tartalmazó lejátszási listák fülön
Amennyiben érdekli a lakótelepeken, a ház körül és a kertben végezhető mindennapi gyakorlati
madárvédelem, a Madárbarátok nagykönyvét ajánljuk figyelmébe (bolt >>), ...
... ha pedig szeretné jobban megismerni, meg is határozni az eközben látott madarakat,
a Madármegfigyelők kézikönyve segíthet önnek (bolt >>)
Kérjük, ne felejtse, hogy az MME tagság mellett többféle támogatással és a
személyi jövedelemadó1%-ának felajánlásával is segítheti egyesületünk
munkáját. Köszönjük!
A vetési varjak az emberi zavarás, az irtóhadjáratok elől menekülve telepedtek meg a városainkban. Itt viszont a legalább fél évig jelentkező hangos károgásuk és ürülékszennyezésük folyamatosan növekvő számú lakosságot érintő feszültséget okoz, miközben a madarak eltávolításának nincs és valószínűleg nem is lesz reális megoldása. Már csak azért sem, mert a faj közel teljes kiirtását egykor szorgalmazó gazdák mai utódai még a töredékére fogyatkozott állományt sem akarják látni a külterületeken, a földjeiken vagy azok közelében.
Vetési varjú kolóniarész Dombóváron, 2011 áprilisában (fotó: Orbán Zoltán)
ÖSSZEFOGLALÁS
A vetési varjak városokba költözése már az 1970-es években elkezdődött, melynek fő oka a madarak több hullámban történő irtása lehetett. Ennek következtében az állomány 300 000 párról 93%-kal (!) 23 000 párra csökkent az ezredfordulóra, a faj teljes kiirtása csak a 2001-es védetté nyilvánítással volt megelőzhető. Ennek hazására létszámuk mára mintegy 50 000 párra erősödött vissza.
A lakosságág, az önkormányzatok és a vetési varjak számára egyaránt kedvezőtlen, hogy:
telepesen költenek, néhány száz méteren belül is fészkek százai lehetnek már néhány fán;
hangos károgó hangjuk van;
potyogó ürülékük beszennyezi a járdát, a parkoló autókat, az óvoda- és iskolaudvar fák alatti részét;
a márciustól júniusig tartó költési időszakban a varjak jelenléte folyamatos a telepeken.
A települési vetésivarjú-kolóniák ellen az önkormányzatok által – lakossági nyomásra – eddig országszerte alkalmazott riasztási kísérletek nem működhetnek!
Az ezek után hatósági engedéllyel végzett fészekeltávolítások pedig nemhogy nem segítenek, de jelentősen rontanak a helyzeten, mert:
a varjak nem hagyják el a települést;
a nagy költséggel eltávolított fészkeket a varjak már másnap elkezdik újjáépíteni – az első fészkek akár három nap alatt elkészülnek és a teljes teleprész újjáépül három héten belül;
a megsemmisített telepr(észr)ől elüldözött párok a település számos más pontjára költöznek át, akár több tucatnyi helyen is költeni kezdenek, ugyanakkor legkésőbb a következő tavasszal az eredeti teleprészre is visszatérnek;
mindezek összességeként a madarak zavarásával érintett lakosság száma és települési aránya jelentősen növekszik.
Mai tudásunk szerint nem létezik olyan módszer, amivel a vetési varjakat el lehetne űzni a már belakott településekről, településrészekről, a madarak elpusztítását pedig a lakosság még akkor sem tűrné el, ha erre egyébként a törvényi lehetőség meglenne.
Az önkormányzatok számára járható út éppen ezért:
a lakosság tájékoztatása (például ennek a honlapoldalnak a megosztásával);
társadalmi együttműködéssel a varjak átcsalogatásának megkísérlése a település egy kevésbé lakott részére;
az ürülékpotyogás elleni védekezés a parkolók, járdarészek fölé kiépített ponyvás vagy merev tető kiépítésével;
néhány fával érintett, különösen nagy forgalmú településrészek, óvoda- és iskolaudvarok stb. esetén a fészkek engedéllyel történő folyamatos eltávolításával helyi szinten a zaj- és ürülékterhelés csökkenthető.
Problémát jelentenek a vetési varjak települési kolóniái?
Igen, több okból is.
Egy vetésivarjú-kolónia legalább az év mintegy felében, februártól júliusig igen zajos és "koszos" hely, de az éjszakázni visszatérő madarak hangja az év további részén is zavaró lehet a reggeli és az esti időszakban:
a faj nagy termetű, ezért a hangja is erős, ráadásul monoton károgásuk nem is tetszetős madárének;
csoportos életmódja egyik következményeként a madarak folyamatosan, zavaróan hangosan, röptükben is kommunikálnak egymással;
telepes költése miatt néhány száz méteren is párok százaival, a fiókák kikelését követően pedig ilyen kis területen is akár ezres madárlétszámmal kell számolni;
az igazság az, hogy a lakástól, a nyitott ablaktól ötven méteres távolságon belül lévő néhány lakott vetésivarjú-fészek is zavaró hangerőt jelenthet;
a fészekvendég erdei fülesbagoly is nagy és emelkedő számban költ (és úgy tűnik, hogy alkalmilag akár kétszer is egy szezonban) a vetési varjak telepein, fiókáik monoton, hangos és egész éjszaka hallatott eleségkérő hangja egy-egy fészekalj esetén is hetekig zavarja a nyitott ablaknál történő alvást.
Nagy számú, telepesen fészkelő vetési varjú esetében elkerülhetetlenül jelentkezik:
Ezen a dombóvári teleprészen az egyik varjúpár közvetlenül egy szél által az ágak közé fújt, folyamatosan
lengedező nejlonszatyor alá építette a fészkét 2025 tavaszán (fotó: Orbán Zoltán)
A fészkek eltávolítása használ?
Nem, sőt ez jelentősen ront a helyzeten!
Miért?!
Egyrészt, mert egy telepből sok lesz, másrészt több konfliktushelyzet, továbbá a munkaráfordítás és a költségek járulékos növekedését is okozza az alábbiak szerint:
következő tavaszra a faágak vágáslapjai köré a varjak fészkei számára ideális sarjkoszorú nő, így a sok új telepkezdeményről jelentős részben visszaszállingózó varjakat remek fészekhelyek várják - ugyanakkor a megkezdett új teleprészek sem néptelenednek el, a varjak egy része ott marad és a következő években itt is megindul az állománynövekedés;
a fészkek meg- és újjáépítésének heteiben a terület varjúterhelése (ürülék- és gallypotyogás, zaj) 300-500%-kal, egy-egy nagyobb fészkes fa alól akár naponta kell több talicskányi gallyat összetakarítania és elszállítania az önkormányzatnak - a munkaráfordítás és a költség újból növekszik;
mivel az első fészekeltávolítástól kezdve a településen újabb és újabb helyen létesülnek néhány vagy több tíz fészkes új teleprészek, évente növekvő számú helyről kell az önkormányzatnak leszedetnie a fészkeket, ahonnan a madarak részben ismét áttelepülnek - tehát az elő évben elkövetett, majd évente megismételt hiba következtében évente nő a munka- és költségigény, valamint az érintett lakosságszám (lásd 1. pont);
bár a varjak évről évre egyre rutinosabban és gyorsan visszaépítik a leszedett fészkeket, a fiatal, először költő, ezért rutintalan párok miatt az egyébként jól összehangolt költési szezon jelentősen elhúzódik, akár több mint egy hónappal, július második feléig is kitolódik - normál esetben a röpképessé váló fiókák és szüleik június elején-közepén elhagyják a települési kolóniát, kitelepülnek a város széli táplálkozóterületekre, ahonnan csak a tél végén kezdenek ismét visszajárni;
mivel az evolúció, az alkalmazkodás soha nem áll le, fel kell készülnünk a varjak folyamatos alkalmazkodására is, ami az évenként rájuk kényszerített fészek- és telepújjáépítés kapcsán oda vezethet, hogy a madarak rájönnek, a fészkes fák alatti gyepeken táplálkozni is lehet, ebben az esetben a varjak települési jelenléte jelentősen növekedhet - a dombóvári, 815 fészkes kolónia esetében ez a viselkedés 2025 tavaszán kezdett el először megjelenni;
a fészkek leszedése miatt a fészekvendég erdei fülesbaglyok költési időszaka is kitolódik, fiókáik éjszakai eleségkérő hangja akár augusztus második feléig, jóval a varjak távozása után is zavarja a lakosságot - ráadásul a városi teleprészek számának növekedésével az erdeifülesbagoly-párok száma, ezzel együtt az éjszakai zajterhelés is jelentősen nő (az erdeifülesbagoly-párok lakossági felméréséhez itt lehet csatlakozni).
Ki lehet tessékelni őket a településekről?
Nagy valószínűséggel nem.
Ennek oka, hogy:
a települési fészkekből kirepült fiatalok számára a városi kolónia megszokott, és ha leszedik, megsemmisítik a fészküket, akkor azon vagy a szomszédos fákon, tartós zavarás esetén pedig bárhol a településen napok alatt újjáépítik a megsemmisített fészkeiket, hetek alatt pedig a teljes kolóniát;
mivel ilyenre még nem volt példa, nincs információink arról, hogy egyszer költő madárként meddig hajlandóak a megsemmisített telepeiket újjáépíteni, de könnyen elképzelhető, hogy akár a nyár közepéig is (a hazai tojásgyűjteményi adatok alapján a pótköltésből származó legkésőbbi tojásos fészekaljat május 7-én találták);
ez azt jelenti, hogy ha a törvényi szabályozás felpuhítása sikerrel járna, a települések teljes területén, hónapokon keresztülheti-kétheti gyakorisággal meg kellene találni az újabb és újabb helyeken létesülő teleprészeket, majd minden fészket el is kellene távolítani - ennek költségigénye akár a százmillió forintos nagyságrendet is elérheti egyetlen településen;
az előző, 3. pontban leírtak közül azonban a fészkek felderítése maximum április végéig lehetséges, amíg nincs levél a fákon, ezt követően a sűrű lombkoronában akár több tucatnyi fészek is láthatatlanná válik - ugyanakkor a 2. pontban foglaltak alapján nagy az esélye annak, hogy a madarak még további hónapokon át pótolják a fészkeket, amikor azok megtalálása települési nagyságrendben már nem megvalósítható, tehát az addig erre a célra fordított rengeteg pénz és munka feleslegessé válik, mivel a varjakat nem sikerül eltávolítani a településről;
tudjuk, hogy a varjúfélék egyes intelligenciatípusok terén a 4-6 éves gyerekének megfelelő intelligenciával rendelkeznek, így fel kell készülni arra, hogy gyorsan megtanulják kihasználni a fészekleszedést akadályozó települési lehetőségeket:
máris elkezdődött a fészkek fenyőre építése, ahol képtelenség felfedezni ezeket, még akkor is, ha az ember látja az ide berepülő madarakat;
ugyancsak esélyes, hogy a varjak rájönnek a köz- és magánterület közti különbségre, és ha utóbbi egy madárbarát és/vagy a polgármestert nem kedvelő tulajé, akkor előfordulhat, hogy nem járul hozzá a fészkek megsemmisítéséhez;
a magas fák megvágása következtében a területhű varjak a közelben megaradó alacsonyabb és kisebb fákra is ráköltöznek;
félő, hogy a folyamatos fészekleszedés gyorsítja az alkalmazkodást, melynek hatására ezek a védekező stratégiák gyorsan fejlődnek és általánossá válnak, így a rendkívül költségek ellenére ezen okok miatt sem lesz szavatolható a település összes varjúfészkének eltávolítása, ami így a projekt bukását jelenti;
de ami a legfontosabb - a városi kolóniák fészekeltávolításai kapcsán az elmúlt években szerzett általános tapasztalatok alapján kijelenthető, hogy a madarak a zavarás hatására eddig nem hagyták el, ebből következően félő, hogy nem hagyják el a települést.
... „(2a) * A vetési varjú (Corvus frugilegus)
a) riasztása vagy
b) fészkének eltávolítása közegészségügyi okból, települések belterületén július 1. és február 28. között engedély nélkül, a természetvédelmi hatóságnak – a tevékenység megkezdése előtt legalább 8 nappal – tett bejelentés alapján végezhető.
(2b) * A vetési varjú (Corvus frugilegus) fészkének eltávolítása települések belterületén – nyomós közegészségügyi okból – március 1. és április 10. között engedélyezhető, ha a riasztás és az ugyanabban a költési időszakban elvégzett korábbi fészekeltávolítás nem járt eredménnyel. Ha a természetvédelemért felelős miniszter által vezetett minisztérium által koordinált monitorozás eredményei alapján az előző évben a vetési varjú (Corvus frugilegus) országos állománya elérte a 40 000 párat, a tojásos, de kikelt fiókát még nem tartalmazó fészkek eltávolítása is engedélyezhető az adott település belterületén található fészkek legfeljebb 10%-áig.
(2c) * A (2b) bekezdés szerinti engedélyezés során a nyomós közegészségügyi okot az egészségügyi államigazgatási szerv igazolja.”
…
Ezzel nemcsak a vetésivarjú-kolóniák által érintett településrészek és lakosságszám növekedésére van esély, de félő, hogy a társadalmi feszültségek egy új dimenziója is felszínre kerül. Az MME közönségszolgálati tapasztalatai alapján ugyanis a lakosság akkor hajlandó felvállalni vagy hagyni bármely ember-madár konfliktushelyzet kezelését szolgáló eszközt, módszert, ha eközben az alábbi feltételek teljesülnek (fontossági sorrendben, de az elsőnek mindenképpen teljesülnie kell):
az állatnak nem eshet baja;
legyen olcsó, de lehetőleg ingyenes;
valaki más oldja meg a kérdést, ne a bejelentőnek kelljen azzal foglalkoznia;
a lehető leggyorsabban, de lehetőleg holnapra legyen meg a dolog;
ne járjon kosszal, zajjal, bármiféle egyéb kényelmetlenséggel.
Ha ezek nem működnek, az önkormányzatok mégis miért csinálják?
Kényszerű pótcselekvésként, hogy a mind agresszívebb lakossági követelőzés abbamaradjon, miközben a témához egyáltalán nem értve (és szakértőt meg nem hallgatva) nem tudják, hogy amit tesznek, az hatástalan és minimum pénzkidobás, de a fészkek eltávolítása kapcsán kifejezetten önsorsrontó.
A fogamzásgátlás alkalmazható lenne?
Nem.
Ennek alapvető oka, hogy a hatóanyag folyamatos, minden egyedet érintő bejuttatása nem lehetséges. Ezért ez a módszer csak a parlagi galambok esetében kínál megoldást, de ez jobbára náluk is csak elvi lehetőség, mert a lassú állománycsökkenéshez, szigorú feltételek között, heti gyakorisággal, évtizedeken keresztül kellene folyamatosan etetni az egy helyre szoktatott madarakat, ami rendkívül költséges lenne, és ha emiatt megszűnik a beavatkozás, az állomány ismét növekedésnek indul.
TUDJUK, MIT LEHETNE MEGPRÓBÁLNI
Az alábbi koncepciót a vetési varjak legjelentősebb fészekvendégét jelentő kék vércsék hazai védelmi kutatása során dolgozták ki az MME munkatársai:
a vetési varjas településen ki kell jelölni egy olyan facsoportot, "kiserdőt", ahol a madarak senkit nem zavarnának és biztosítani lehet a leendő kolónia nyugalmát;
az itteni fákra érdemes tömegesen "csalifészkeket" telepíteni*, mert ezek vizuális ingerként odavonzhatják a varjakat, varjúcsapatokat.;
mivel a varjak számára az egyik legnagyobb kincs a fészeképítő-anyag, az önkormányzat a parkok gondozása során keletkező ujjnyi vastag gallyakat nagy halmokban hordja ki a fenti helyre;
telente meg kell próbálkozni a varjak itteni etetésével, hogy megismerjék és megkedveljék a területet, amit néhány fészek megépítésével is elő lehet segíteni;
amint a varjak belakják a területet (ez több évbe is beletelhet), meg lehet próbálkozni a települési fészkek eltávolításával mindaddig, amíg a madarak a kijelölt erdőfoltba át nem költöznek.
Ugyanakkor tisztában vagyunk a dolog nem kevés buktatójával, hiszen, ha sikerül is kiléptetni a varjakat egy ilyen kíméleti zónába, a lakosság és a környék gazdálkodóinak teljes és hosszú távú együttműködésére van szükség a madarak nyugalmának biztosításához. Elég, ha egy quados van terepmotoros rosszkor jár itt, ha a varjak jelenlétével egyet nem értők elkezdik illegálisan kivágni a fákat, belepuskáznak a fészkekbe vagy elkezdenek lövöldözni a madarakat.
* Hüvelyk- és mutatóujj vastagságú, 30-40 cm hosszú gallyakból formázott, kb. kosárlabda
méretű gömbszerűség, melynek ágait vékony, sötét lágy drót rögzíti tartósan egymáshoz
úgy, hogy ne essen szét. Ilyeneket tömegével lehet műhelyben előre elkészíteni, majd
darus emelőkosárral a magas fák ágainak külső harmadban lévő ágvilláiba stabilan,
egymástól akár méternyinél nem nagyobb távolságra, tömegesen feldrótozni. A cél,
hogy távolról ezek úgy nézzenek ki, mint egy előző évi fészektelep maradványai.
Zaj elleni védekezés: ne szedd le a fészket!
A vetési varjak tojásos fészkei március végén, április elején teljesek lehetnek, amennyiben az önkormányzat nem szedeti le a fészkeket. A minél korábbi tojásrakás azért érdeke a lakosságnak, mert a fiókák kikelésével növekvő zajterhelés nagyobb része így a tavaszi hűvös időben jelentkezik, amikor még nem kell folyamatosan nyitott ablak mellett élnie a gyorsan felmelegedő panellakásokban élőknek. A csukott ablak - különösen a modern nyílászárók esetében - jelentősen, de még inkább teljesen kizárja a varjúkolónia zaját.
Ürülékpotyogás: fél- és ponyvatetős védekezés
Amennyiben a fészkes fák parkoló, nagy forgalmú járdaszakasz vagy egyéb közösségi tér (óvoda-, iskola-, idősotthoni udvar stb.) fölé magasodnak, jó megoldást jelenthet a szilárd tetős vagy az ideiglenesen is használható ponyvás fedés kiépítése. Ezek ráadásul nemcsak a potyogó ürüléktől, de nyár folyamán a tűző napsütéstől is védenek, amit a parkoló autók tulajdonosai számára jelentős életminőség-javító intézkedést is jelen.
AKIT RÉSZLETESEBBEN IS ÉRDEKEL A TÉMA
Egyáltalán miért költöztek a városokba?!
Ennek kiváltója és alapvető oka a sok évtizedes irtás és máig tartó élőhelypusztítás.
A mérgezések, lelövések, fészekbe puskázások és a költőtelep-erdők kivágása következtében az 1980-as évek 300 000 páros állományának 92%-át (!) kiirtották, az ezredfordulóra alig 23 000 pár maradt az országban.
Amint azonban a betelepülés elkezdődött, az urbanizáció fel is gyorsult és öngerjesztővé vált, hiszen a városi kolóniákban évente felnövekvő újabb és újabb varjúgenerációk számára már a települési fészkelés volt a minta.
Miért irtották ki őket csaknem teljesen?
A vetési varjú a fenntartható gazdálkodást folytató parasztember egyik fő segítője volt évszázadokon keresztül. A táplálékát képező apró gerinctelenek (férgek és ízeltlábúak), illetve a kisrágcsálók (egereket és a mezei pocok) a legjelentősebb mezőgazdasági kártevők, így ezek tömeges összeszedésével a termést is védték.
A 2. világháborút követően világszerte előretörő nagyüzemi, ipari jellegű mezőgazdaság felszámolja a természetes élőhelyeket, így a vetési varjak gyepek, legelők jelentette táplálkozóterületeit is, ezért az agrársivatagokban madarak kénytelenek az elvetett magokat fogyasztva túlélni. Ezt nem nézték és nézik jó szemmel a gazdák, ez okozta a több hullámban bekövetkező irtóhadjáratokat, és ezért akarja a gazdák egy része a megmaradt vetésivarjú-állományt is kiirtatni.
A természet azonban visszavág
A nagyüzemi agrártájból elüldözött élőlények egy része (madaraknál például a vetési és a dolmányos varjú, a szarka, továbbá a gyurgyalag és a seregély) azonban alkalmazkodik, és természetes élőhely, táplálék hiányában, különösen, ha üldözik is, beköltözik a városokba (varjúfélék, örvös galamb), házi méheket fogyaszt (gyurgyalag) vagy megdézsmálja a szőlőültetvényeket (seregély).
A településen élnek?
Nem.
Az állomány egy része költőhelyként használja a településeinket, táplálkozni kijárnak a környező tájba, elsősorban a gyepekre, legelőkre, de ha minden felszántva elpusztítjuk a természetes élőhelyeiket, kénytelenek a szántókon keresgélni.
[A vetési varjakkal ellentétben nem kolóniákban fészkelő települési dolmányosvarjú-, szarka- és szajkóállományok tagjai ugyanakkor helyben maradnak és a parkokban táplálkoznak.]
A városi vetésivarjú-kolóniák nem egész évben lakottak. A költési időszak február végétől július közepéig tart. Amint a fiókák röpképessége ezt lehetővé teszi, a varjak kitelepülnek és akár a tél végéig kint is maradnak a külterületi táplálkozóterületeken. A költő állomány éjszakázni visszatérhet a települési fészekfákra, illetve az őszi-téli időszakban, amikor északról sok százezernyi vetési varjú érkezik hozzánk telelni, ezek a madarak nagy számban éjszakázhatnak a települések fáin.
"Ha ennyi gond van velük, miért védettek?!"
A vetési varjak (és a parlagi galambok) kapcsán sem beszélhetünk országos ügyről, azaz arról, hogy a lakosság nagyobb részét vagy akár egészét foglalkoztatná a téma. A fajjal az emberek rendkívül kis százaléka elégedetlen, az érintettek települési lakosságon és az agrárgazdálkodókon belül is csak kisebbséget képeznek. Tehát nem igaz az, hogy a vetési varjak elviselhetetlen terhet jelentenének vagy kárt okoznának, ami egyek szerint igazolná egy faj teljes kiirtását.
A vetési varjú védelmét saját jogon az állomány 92%-ának kiirtása, másodsoron pedig a kékvércse-állomány összeomlása indokolta. A kék vércse az Európai Unió és Magyarország egyik legritkább, ezért legértékesebb madárfaja. Mivel a sólyom rokonság többi képviselőjéhez hasonlóan nem épít fészket, s mivel telepesen költ, csak egyetlen állomány szintű fészekgazda-faja van - a vetési varjú. Utóbbiak állományösszeomlásával párhuzamosan a fokozottan védett kék vércséink száma is drámaian, ez pár alá csökkent. Így tehát a védettség elrendelését és fenntartását (amit egyébként az Európai Unió Magyarország által is elfogadott egyik természetvédelmi alapelve) a fészekvendég fajok (a kék vércse mellett az erdei fülesbagoly, a vörös vércse és a szintén fokozottan védett kerecsensólyom) is indokolják.
Vetési varjú kiadvány
Az MME munkatársai 2024-ben állították össze a szabadon letölthető VETÉSI VARJÚ MAGYARORSZÁGON című kiadványt, mely több mint harminc oldalon mutatja be a faj életmódják és állományuk hazai történetét.
Figyelmébe ajánljuk az MME YouTube csatornáját, ahol ezres nagyságrendű videóból válogathat
a kezdőoldalon vagy a tematikus összeállításokat tartalmazó lejátszási listák fülön
Amennyiben érdekli a lakótelepeken, a ház körül és a kertben végezhető mindennapi gyakorlati
madárvédelem, a Madárbarátok nagykönyvét ajánljuk figyelmébe (bolt >>), ...
... ha pedig szeretné jobban megismerni, meg is határozni az eközben látott madarakat,
a Madármegfigyelők kézikönyve segíthet önnek (bolt >>)
Kérjük, ne felejtse, hogy az MME tagság mellett többféle támogatással és a
személyi jövedelemadó1%-ának felajánlásával is segítheti egyesületünk
munkáját. Köszönjük!
