madáretetés

Rovarevő énekesek

A vonulás sok kockázatot és nagy igénybevételt jelent a madaraknak, különösen az akár 5–6.000 km távolságra levő telelőterületekre vándorló kistestű, olykor alig 10–15 grammos énekeseknek. Ezért nem meglepő, hogy mindig vannak olyan próbálkozó példányok, melyek inkább a helyben maradást választják. Úgy tűnik, hogy az elmúlt években néhány faj esetében jelentősen nőtt az áttelelések gyakorisága.

Vonulás vagy maradás?

A fekete rigó és a vörösbegy teljesen megszokott látványt nyújt a téli etetőkön, ami alapján állandó madárnak gondolhatnánk ezeket, holott a hazai költő populáció egyedei a telet rövid távú vonulóként (fajonként eltérő, a fekete rigónál 20%-ra becsült arányban) a mediterrán térségben, elsősorban Olaszország kontinentális részén, Szicíliában és a környező szigeteken töltik. A településeken élő példányok a télen is megfelelő életkörülmények hatására egyre nagyobb arányban hagytak fel a vonuló viselkedéssel és váltak állandó madárrá az utóbbi évszázadban.

Ez az alkalmazkodási folyamat nem állt meg, napjainkban is megfigyelhető több más, elsősorban városiasodott fajnál. A csilpcsalpfüzike, a házi rozsdafarkú, az erdei szürkebegy, a barátposzáta, a cigánycsuk vagy az örvös galamb és a fehér gólya részben hazai fészkelő állományból származó, részben pedig északabbról hozzánk érkező példányai évről-évre áttelelnek nálunk. A megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy mind a hét faj esetében növekszik a viselkedés előfordulásának gyakorisága (letölthető részletes táblázat >>), ami bizonyosan nem magyarázható minden esetben az enyhe telekkel, hiszen az elmúlt években a tél kifejezetten kemény, fagyos és havas volt.

A házi rozsdafarkú ...

... és a csilpcsalpfüzike áttelelése is gyakoribbá vált (Fotók: Orbán Zoltán)

 

 

 

Vadszőlő közelében különösen számíthatunk rájuk

 

A télre beérő bogyós termések (borostyán, csipke, tűztövis stb.) többsége túl nagy ahhoz, hogy a veréb méretű vagy kisebb áttelelő rovarevők le tudják nyelni, a házfalakat díszítő vadszőlő dércsípte bogyói azonban olyan apróvá töpörödnek, hogy ezeket egy parányi csilpcsalpfüzike is el tudja fogyasztani.

 

A vadszőlő ...

... rengeteg apró termése ...

... télre érik be, ...

... és az ilyen nagy kiterjedésben borított falakon egész  télen kitart (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

Ezért a vadszőlővel befutott falak közelében, különösen ha ilyen helyen lakunk, érdemes szemmel tartani a sűrű bokrokban mozgó madarakat, mert a szokásos cinegék és pintyfélék mellett jó eséllyel feltűnhetnek vonulás helyett átteleléssel próbálkozó énekesek is.

 

Ennél azonban többet is tehetünk értük, ha a vadszőlős hely közelében olyan etetőt is működtetünk, melynek kialakításakor az ő speciális igényeiket is figyelembe vesszük.

 

Egy barátposzáta egyetlen nap alatt akár egy teljes alma 30%-át is képes elfogyasztani a héjon vágott "ablakokon" keresztül úgy (Videó: Orbán Zoltán), ...

 

... hogy a végén csak a kemény héj és a magház marad belőle (Fotó: Orbán Zoltán).

 

Ha nem bontjuk meg az alma szívós héját, a gyengébb csőrű madaraknak meg kell várniuk, hogy az etető valamelyik termetesebb madara (a felvételen fekete rigó) megtegye ezt nekik (Videó: Orbán Zoltán).

Hím barátposzáta ablakpárkány etetőn felkínált tepertőből táplálkozik (Fotó: Dr. Cseplák György).

A magas energiatartalma miatt rendkívül értékes dió szokatlan agressziót, élelemvédelmező viselkedést is kiválthat az átteleléssel próbálkozó, ezért minden kínálkozó lehetőséget megragadni kénytelen madarakból.

A túlélést jelentő alkalmazkodóképesség érdekes példája a felvételen kolibriszerű repüléssel cinkegolyóból, ...

... és vajból táplálkozó barátposzáta.

Az etető barátposzátái a legtöbbet itatóra járó fajok közé tartoznak (Videók: Orbán Zoltán).

 

 

Hogyan segíthetjük az áttelelő rovarevő éneseket?

 

A füzikék, poszáták, rozsdafarkúak, csukok, vörös- és szürkebegyek, ökörszemek közös jellemzője, hogy rovarfogáshoz alkalmazkodott vékony csőrük nem elég erős a napraforgómag héjának feltöréséhez, amin viszont - amint azt a rendszeresen az etetőkre járó barátposzáták megfigyelése igazolta - néhány egyszerű trükkel könnyen segíthetünk:

 

• a napraforgóba keverjünk olyan apró szemű magvakat, mint a köles, amit egészben is le tudnak nyelni (részletek >>);
•  
• az etetők újratöltésekor néhány maréknyi napraforgót klopfoló kalapáccsal, kővel, súlyzóval vagy mozsárban zúzzunk össze, hogy a magtörésre alkalmatlan csőrű fajok is hozzájussanak a magbélhez;
•  
• a bokrok ágaira szúrjunk almát, melynek oldalából vékony szeletet levágva nyissunk "ablakot"  az erős gyümölcshéjon;
•  
• az ágakra akasztva tegyünk ki cinkegolyót, vízszintes felületre (például az etető vagy a közelben lévő odú tetejére) helyezünk ki egy-egy vaj- és lágysajt-téglát, ami a legnagyobb fagyban is puha marad, így folyamatosan biztosított az állati zsiradék ellátás (részletek >>);
•  
• változatos magasságban, lehetőleg a talajon is kínáljuk fel az eleségeket, így segítve az etetők asztalközösségét, ami apró táplálékmorzsákkal látja el a gyengébb csőrű fajokat (részletek >>);
•  
• az etetőn működtessünk itatót is (részletek >>).
•  

 

 

Segítse Ön is az adatgyűjtést!

 

Mivel szinte egyáltalán nincsenek információink az áttelelő példányok túlélési stratégiáiról, nem tudjuk, hogy milyen táplálékforrások és viselkedés segíti őket a fagyos hónapok átvészelésében. Ezért az etetőket lehetőleg ablaklessel kombinálva alakítsuk ki, ahonnan már egyetlen téli időszakban is sok száz órányi megfigyelés végezhető úgy, hogy munka, a mindennapi tevékenységünk közben ki-kipillantva ellenőrizzük a történéseket.

 

A madárbarátkerti fotózás egyik legjobb megoldása az ablakles (Videó: Orbán Zoltán).

 

 

Kérjük, ha november-február között a cikkben említett vagy más vonuló (kivéve: fekete rigó és vörösbegy, valamint a nem vonuló ökörszem) madárfaj áttelelő egyedével találkozik Magyarországon, regisztráljon és töltse fel adatait a Téli Madárles programba! Köszönjük!

 

 

Amennyiben részletesebben is érdekli a lakótelepeken, a ház körül és a
kertben végezhető mindennapi gyakorlati madárvédelem, ajánljuk
figyelmébe a Madárbarátok nagykönyvét (bolt >>)

 

Orbán Zoltán

 

 

 

Függő etető terményhálóból

A krumplit, a vörös- és lilahagymát ma már szinte kizárólag műanyag „raser” hálós kiszerelésben vásároljuk, amit a kiürülést követően többnyire ki is dobunk. Ez a háló két perc alatt átalakítható madáretetőnek.

Első lépésben vágjuk le a háló egyik záró csomóját vagy fémgyűrűjét, ...

... így az egyik oldalán nyitott zsákhoz jutunk, ...

... amit a krumpli vagy hagyma eltávolítását követően ...

... akár napraforgóval, ...

... akár dióval tölthetünk fel. ...

Ezt követően már csak a zsák száját kell oldható csomóval, kellően hosszú zsineggel bekötni, ...

... és már ki is akaszthatjuk a madaraknak – a képen kék cinegének (Fotók: Orbán Zoltán).

 

Ehhez inkább műanyag zsinórt használjunk, mert a természetes anyagból készült spárga nedvesség hatására megduzzad, nehezen kibogozhatóvá válik, ami megnehezíti az újbóli feltöltést. Amennyiben napraforgóval szeretnénk alkalmazni ezt az etetőt, a háló szemein kihulló magok miatt lehetőleg ott használjuk, például kertben, ahol ez nem jelent problémát. Ha a „szemetelés” nem elfogadható, például panelházi erkélyen, a hálós etetőbe tegyünk „tisztább” dióbelet, vagy nem sózott (kifőzött) szalonnát, faggyút, amivel házi készítésű cinkegolyóhoz jutunk.

 

Pillepalack-etető

Modern világunkban sajnálatos módon elterjedtek a vissza nem váltható (egyutas) csomagolóanyagok, köztük a mindannyiunk által ismert, vékony falú PILLE palackok. Bár a madárvédelmi felhasználás nem oldja meg az általuk okozott környezetterhelést, a 1,5 l-es ásványvizes flakontól az 5 l-es étolajosig bármelyikből percek alatt készíthető madáretető. Ehhez a színezetlen (átlátszó) palack mellett egy éles, vékony pengéjű konyhakésre van szükségünk, de még jobb, ha tapétavágó sniccert használunk. Mindenekelőtt mossuk ki és szárítsuk meg a flakont. Lehetőleg ne használjunk olyan műanyag dobozokat, kannákat, amiben mérgező anyagokat, például gépolajat tárolnak, mert ezek mosóvize is veszélyes hulladéknak minősül, nem a kommunális szennyvízrendszerbe való.

Fektessük a palackot az asztallapra, majd vágjunk ki egy ökölnyi lyukat úgy, hogy ennek
alsó „küszöbe” a  flakon aljától 10-15 cm-re legyen (Fotó: Orbán Zoltán).

 

Ezzel a magassággal az etető magtartályának befogadóképességét tudjuk szabályozni. A zárókupakot hagyjuk fent vagy pótoljuk, mert ez megvédi az etetőanyagot a beázástól. Ha éppen nincs kupakunk, de a fiók alján találunk parafa dugót, azzal is biztosíthatjuk a vízmentességet.

Utolsó lépésként napraforgóval, dióval, állatkereskedésekben kapható
aprómagkeverékkel töltsük fel, és máris kihelyezhető  a madarak számára.

A pillepalack-etetőt többféleképpen is alkalmazhatjuk: ha zsinórt kötünk nyakára, ...

... függő etetőt kapunk, ami ablaketetőnek is beválik
(Fotók: Orbán Zoltán).

 

De a magtartályba nehezék követ téve az ablakpárkányra is állítható. Amennyiben vízzel töltjük fel, itatóként is remekül beválik ez az ügyes kis eszköz, ablakitatónak más megoldás alig lehetséges (ilyen olcsó és egyszerű semmiképpen), mivel a műanyag palack nem töri be az ablakot.

Mielőtt belevágnánk a munkába (és a terítőbe), egy jó tanács, hogy amennyiben szeretnénk elkerülni egy alapos veszekedést a ház asszonyával, lehetőleg ezt az etetőt se a családi asztalon, és különösen ne a legszebb abroszon készítsük el, mert a kés könnyen megcsúszhat, sebet ejtve nem csak a kezünkön, de a vászonban, a politúrban és a családi békében is.

 

Virágalátét etető

A 30-40 cm átmérőjű műanyag virágalátét az egyik leghasznosabb madárvédelmi eszköz, mert etetőnek és itatónak egyaránt kiválóan megfelel. Mindkét alkalmazás keretében helyezhető a talajra, fatuskóra, kis asztalra, ablakpárkányra, erkélyre, de könnyen átalakítható függő etetőnek, itatónak is.

Etetőként alkalmazva bármely kihelyezési formát válasszuk is, első lépésben fúrjunk ...

... az aljára két-három 3-4 mm átmérőjű vízelvezető lyukat (Fotók: Orbán Zoltán).

 

Ehhez nem feltétlenül szükséges fúrógép, a lágy műanyagon akár kézzel is átvezethető a fúrószár, a kés vagy a sniccer hegye, de gáz- vagy gyertyalángon felhevített szeggel is eredményesek lehetünk.

Amennyiben függő etetőt (itatót) szeretnénk, a függőleges
perembe fúrjunk három, a körkerületen egyenletes
elosztásban elhelyezkedő lyukat
(Fotó: Orbán Zoltán). 

 

Lehetőleg olyan alátétek válasszunk, melynek alján sugárirányú merevítő bordák vannak, mert ezek segítenek a lyukak helyének pontos tájolásában. Ez azért fontos, mert így biztosítható az egyenletes súlyelosztás és a vízszintes kihelyezés.

Ezt követően vágjunk le három azonos hosszúságú vékony, de erős zsineget
(talán a reluxazsinór a legjobb, a képeken ez látható), ...

... majd kössünk egyik végükre egy-egy azonos nagyságú hurkot. ...

... A hurkot dugjuk át a perembe fúrt lyukon, ...

... majd a zsinór szabad végét húzzuk át ezen a hurokrészen; ...

... ezt háromszor megismételve ...

... megkapjuk a függesztőzsinórokat. ...

... Végül ezeket egybefogva úgy csomózzuk össze, ...

... hogy az etető vízszintes maradjon. Aprómag-keverékkel, napraforgóval, dióbéllel
feltöltve már ki akaszthatjuk új etetőnket (Fotók: Orbán Zoltán).

 

Ne felejtsük el, hogy amennyiben itatóként szeretnénk használni az eszközt, ne tréfáljuk meg magunkat az alátét aljára fúrt vízelvezető lyukkal!

Természetesen vásárolhatunk is etetőket, amikből számos változat kapható az MME boltjában.

Amennyiben részletesebben is érdekli a lakótelepeken, a ház körül és a
kertben végezhető mindennapi gyakorlati madárvédelem, ajánljuk
figyelmébe a Madárbarátok nagykönyvét (bolt >>)

 

Orbán Zoltán

Hogyan is kell etetni a madarakat? A fagyok beállta után (november vége, december eleje) kell elkezdeni az etetést, és amíg tart a hideg idő (február végéig), folyamatosan eleséget kell rakni a madáretetőbe. Enyhe időben kevesebbet adjunk. Szinte mindegy, hogy az etető milyen anyagból készül, legyen az műanyag flakon, régi gumicsizma, egy kis átalakítással máris madáretető varázsolható belőle. Mi mégis azt ajánljuk, hogy a madárbarát kertben lehetőleg természetes anyagból, fából készítsenek etetőt, olyat, amely nyáron is a kert díszei közé tartozik. Néhány madárvédő a fák természetes odvaiba, letört faágak helyén kialakult üregekbe rak táplálékot (Nem a madárodúba!). A mellékelt ábrákon és fotókon néhány etető látható.

Az etetéshez legjobb a napraforgó mag, ezt a legtöbb madár szívesen megeszi. Néhány madárfaj, pl. a sármányok és a pintyfélék inkább a földön keresik a táplálékukat, ezért hómentes helyre érdemes kiszórni számukra üzletekben kapható pinty eleséget, rostaalját, búzát stb. A feketerigó, a vörösbegy a konyhai hulladékot is szívesen átböngészi. Aki a ház körüli szerves hulladékot komposztálja, az előbb-utóbb felfedezi a komposztdomb környékén tanyázó feketerigót, vörösbegyet. A madarak részére ki lehet helyezni néhány szem félbe tört diót is. A fenyőrigók szívesen lakmároznak a gyümölcsfákon maradt almákból. A faágakra marhafaggyút is ki lehet akasztani. Igazi madárkalácsot is készíthetnek, melynek receptje a Madárkarácsony akció felhívása alatt olvasható.

Mivel ne etessen?
Ne adjon a madaraknak sózott szalonnát, sem kenyeret!

Madárkalács készítése
Olvasztott marhafaggyúba keverjen napraforgót, diót, mogyoródarabokat. A lényeg a marhafaggyú, mint kötőanyag, a magvak arányán lehet változtatni. Ha nincs más, a napraforgó mag is elég hozzá. A hidegben megszilárdult, megdermedt madárkalácsot akassza ki egy fa ágára (mielőtt megdermedne, lógasson bele egy madzagot).

Csuszka:

odvas fákban gazdag erdőrészeket szereti, de városokban is sokfele találkozhatunk vele kertekben, parkokban, temetőkben, ahol nagyobb, idősebb fákat talál fészkeléshez. Odúlakó madár.
Szinte kizárólag a fák törzsén vagy vastagabb ágain láthatjuk, amint harkály módjára kúszik a fákon, miközben lárvákat, rovarokat keresgél a fák repedéseiben. Az egyetlen madárfajunk, amely képes a fán fejjel lefelé is mozogni.
A madár felsőteste palaszürke, alsóteste narancsos-rozsdás színezetű, hosszú fekete szemsávval és hegyes, árszerű csőrrel.
Télen gyakran megjelenik az etetőn, ahol elsősorban napraforgómagot fogyaszt.

Szajkó (Garrulus glandarius):

A mindenki által közismert mátyásmadár, amely erdeink színpompás varjúféléje. Napjainkban minden parkosabb élőhelyen megjelenik a városban és sajnos sok énekesmadarunk költését tönkreteszi fészekrablásaival.
Összetéveszthetetlen más madárral, fekete-fehéren csíkozott fejtetejével, vastag fekete bajuszsávjával és túlnyomórészt rózsaszínes barna hátával és alsótestével. Evezőtollai feketék, szárnyán széles fehér tükörrel, a nagy szárnyfedők világoskékek, amely leginkább a repülő madáron tűnik fel. Farcsíkja hófehér, farka fekete.
Igen éber madár, az erdő egyik őre, veszélyhelyzetben, héja feltűnésekor vagy ember közeledtére hangos, recsegő vészkiáltásba kezd.
Télen gyakran megfordul a kertekben mogyorót, diót, makkot keresve, de az etetőn is megjelenik olajos magvakért.

Házi veréb (Passer domesticus):

Közismert városi madarunk, kizárólag urbanizált környezetben fordul elő. Minden életfeltételét megtalálja a városokban, falvakban, egyéb településeken.
A nemek könnyen megkülönböztethetőek, a hím fejteteje szürke és széles fekete torokfoltja van, amely az öregebb egyedeknél egészen a begyre is kiterjed. Alsóteste piszkosszürke, felsőteste sötétbarna, csíkos mintázattal. A tojó példányok sokkal egyszerűbb kinézetűek, hiányzik a szürke sapka és a fekete torok, de egy, határozott vastag, világos szemsávjuk van.
Igen agresszív madarak, sokszor a cinegéket is elzavarják az etetőről, ezért érdemes oldalról zárt és csak alulról nyitott dúcetetőket kihelyezni vagy lopótökből, műanyag palackból készített etetőket kiakasztani a cinegék számára.

Mezei veréb (Passer montanus):

Szintén nagyon gyakori madár, bár elsősorban vidéken, falvakban, tanyáknál, gazdasági épületek közelében telepszik meg, mindig emberi környezetben.
Nyugat-európai állománya fogyatkozóban van, ezért is helyezte az Európai Unió természetvédelmi oltalom alá és választotta az MME a 2007-es év madarának.
Rokonától, a házi verébtől tiszta csokoládébarna fejétől, barna arcfoltjától és kisebb méretétől lehet megkülönböztetni. A nemeket terepi megfigyeléssel nem lehet meghatározni.
Rendszeres vendége az etetőknek, nagyobb kertekben, parkokban, temetőkben vagy külvárosi, peremkerületi részekben sokfelé találkozhatunk vele.

Erdei pinty (Fringilla coelebs):

Egyik leggyakoribb pintyfélénk, középhegységi és dombvidéki erdeink jellegzetes madara, de mára a városok nagyobb kertjeiben, parkjaiban is fészkel.
Jellegzetes és igen hangos énekét áprilistól hallhatjuk. A hím igen színes madár, kékesszürke fejjel és rózsaszínes-borvörös beggyel, mellel és alsótesttel. A tojó sokkal egyszerűbb szürkés-barnás színű, de mindkét nemen jól látható a fekete szárnyakon lévő fehér vállfolt és szárnycsík.
Az etetőkön szívesen megjelenik, de leginkább a földön láthatjuk, amint az etetőből kiesett magokat szedegeti.

Fenyőpinty (Fringilla montifringilla):

A skandináv országok fészkelő pintyfaja, amely sokszor nagy csapatokban lepi el Közép-Európát a hidegebb teleken.
A hím és a tojó egyaránt színpompás madár, kékesfekete fejükkel, narancsos mellükkel és fehér alsótestükkel. Persze téli tollruhájuk , amikor hozzánk érkeznek, sokkal halványabb színekben őrzi meg a nyári tollazat szépségét, de narancssárga mellük és vállfoltjuk ekkor is megmarad. Röptében feltűnő fehér farcsíkjuk van.
Elsősorban a bükkfák termését fogyasztja nagy mennyiségben, de télen gyakorta megjelenik az etetőn, ahol pintyeleséget és olajos magvakat fogyaszt.

Zöldike (Carduelis chloris):

Igen, gyakori egész évben látható madarunk. A városokban is sokfelé fészkel, de mindig örökzöldek (fenyőfélék, tuják, tiszafa) közelében telepszik meg, amelyek jó búvóhelyet és fészkelési lehetőséget kínálnak számukra.
Az egész madár színe mohazöld, némi szürke arcfolttal és karevezőkkel, a szárnyon széles sárga szárnycsík látható, amit a kézevezők sárga szegélye alkot. A tojó példányok barnásabb zöldek, nem olyan élénk színűek, mint hímek.
Télen nagy, akár más pintyfajokkal alkotott vegyes csapatokban láthatók a szántókon, tarlókon gabona -és gyommagvakat keresve.
Az etetőkön gyakori vendég, olajos magvakat, főleg napraforgómagot eszik.

Tengelic (Carduelis carduelis):

Stiglic néven is ismert, tarka kis pintyféle, amely gyakran fészkel parkokban és kertekben, főleg lombhullató, ritkábban örökzöld fákon. A zöldikéhez hasonlóan szintén állandó madarunk.
Fekete-fehér-piros arcáról, világosbarna hátáról és fekete szárnyain keresztül húzódó széles sárga szárnycsíkjáról könnyen felismerhető. A nemek nagyon hasonló színezetűek, nem lehet őket meghatározni.
A többi pintyfajhoz hasonlóan nagy csapatokba verődnek télen, és ugarokon, parlagokon keresgélnek gyommagvak után.
Az etetőn rendszeresen megjelenik olajos magvakért, pintyeleségért.

Csíz (Carduelis spinus):

Az északi országok és a szubalpin régió jellemző pintyfaja, leginkább lucosokban fészkel. Magyarországon az Északi-középhegységben, a Kőszegi -és a Soproni - hegységben fészkel elszórtan.
Télen nagy csapatokban jelenik meg hazánkban, főleg az égeresekben és nyírfákon, ugyanis ezek a fáknak a termései a legjelentősebb táplálékforrásai.
A madarak zöldessárga színűek, sávozott háttal és testoldallal, a hímek fejteteje és torka fekete. A tojók fakóbb színűek a hímeknél, a fekete fejtető és a torok fekete színe hiányzik. A tengelichez hasonlóan fekete szárnyukon széles sárga szárnycsík látható.
Etetőn ritkán jelennek meg, de ha nem találnak a szabadban természetes táplálékot, akkor szívesen fogyasztanak pintyeleséget vagy olajos magvakat.

Süvültő (Pyrrhula pyrrhula):

Egyik legszebb, a pintyfélékhez tartozó énekesmadarunk, amely tőlünk északabbra fekvő országok és a szubalpin régió fészkelő madara. A csízhez hasonlóan főleg tűlevelű vagy ritkábban elegyes erdőkben telepszik meg. Magyarországon elszórtan fészkel, lucosokban az Északi-középhegységben (Zemplén, Bükk) és a Kőszegi -, Soproni - hegységben.
A nemek egyértelműen meghatározhatók, a hím egész alsóteste és arca rózsás-pirosas, palaszürke háttal és fekete sapkával, a tojó alsóteste viszont szürkésbarna színű és szintén fekete sapkája van. Mindkét nem szárnyai feketék, fehér szárnyfolttal és széles fehér farcsíkjuk van, amit röptében lehet leginkább jól látni.
Az etetőn ritkán mutatkozik, inkább parkok, kertek ostorfáinak, juharfáinak és japánakácainak termését fogyasztja.

Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes):

Középhegységeink és dombvidékeink gyakori fészkelője, főleg lombhullató erdőkben és gyümölcsösökben költ. Ősszel és a tél folyamán kisebb csapatokba verődik és ilyenkor a városok kertjeiben és parkjaiban is rendszeresen megjelenik.
Igen nagy termetű madár, vastag, robosztus csőréről, (ami a meggy , cseresznye és egyéb magok feltörésére szolgál), rózsaszínes tollazatáról, sötétbarna hátáról és fekete-fehér szárnyairól könnyen felismerhetjük. Röptében jól látható a széles fehér szárnycsíkja. A nemeket terepi megfigyeléssel igen nehéz elkülöníteni, a tojó halványabb színében és a szárnyán található némi eltérésben különbözik a hím példányoktól.
Télen elsősorban bogyókat, terméseket eszik, de az etetőn is szívesen megjelenik napraforgómagért.