Fajmegőrzés

A csökkenés oka a táplálkozóterületek zsugorodása és a hagyományos fészekrakó-helyek eltűnése volt. A fészkek úgynevezett kisfeszültségű villanyoszlopokra költözésével utóbbi veszély elmúlt, és az itt fenyegető fészekleszakadásokat is sikerült megelőzni a fészekmagasító "kosarak" kihelyezésével. Mivel azonban a faj az emberi településeken költ és azok közelében jár táplálék után, a gólyák táplálkozóterületeinek döntő része nem áll védelem alatt. Megnyugtató azonban, hogy az ország legsűrűbb állományú északkeleti-keleti részén nagy területek védettek (pl. Beregi-síkság, Bodrogzug, Hortobágy). Jelentős veszélyforrás a középfeszültségű szabad légvezeték-hálózat is, amelynek tartóoszlopain gyakran éri áramütés a madarakat. A védelmi terv meghatározza a jelenlegi veszélyeztető tényezőket, amelyek a következők: táplálkozóterületek csökkenése, áramütés, fészkek megsemmisülése stb., és javaslatokat fogalmaz meg azok elhárítására. A terv szerint a legfontosabb teendők: a táplálkozóterületek hosszú távú megőrzésének biztosítása, a középfeszültségű vezetékek oszlopainak szigetelése, további fészektartók kihelyezése.

ELTERJEDÉS
A fehér gólya Európában a Pireneusi-félszigeten, továbbá Németországtól a Közép-Orosz-hátságig fészkel. Hiányzik a Brit-szigetekről, Skandináviából és Olaszország nagy részéről is. Európán kívül csak Északnyugat-Afrikában, Dél-Afrika kis részén, Kis-Ázsiában és Észak-Mezopotámiában fészkel. Az állomány zöme kelet-Európában fészkel és a Boszporuszon keresztül Afrikába vonul telelni. Nyugat-Európából mint fészkelő, csaknem eltűnt a 20. század közepére, de amióta Afrika helyett az Ibériai-félszigeten telel a nyugati irányba vonuló egyedek nagy része, ismét növekvőben az állomány.

Magyarországon a fehér gólya általánosan elterjedt, és a fészkelésre alkalmas helyeken mindenütt megtelepszik. Elsősorban az alföldi területek madara, a 250 m tengerszint feletti magasság alatti területeken - az agrársivatagok kivételével - mindenhol előfordul. A nedves területekhez kötődik, ezért állománysűrűsége a rossz vízháztartású agyagos öntéseken, réti, szikesedő, vagy erősen szikes talajokkal jellemezhető területeken a legnagyobb. Ott, ahol a talaj vízáteresztő képessége nagyobb, kisebb számban fészkel. Az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló térségekben állománya lényegesen alacsonyabb, de a nagy kiterjedésű lucernaföldek közelében még olyan helyeken is megtelepedett, ahol korábban évtizedek óta nem költött.

ÁLLOMÁNYNAGYSÁG
A Nemzetközi Madárvédelmi Tanács, mai nevén BirdLife International 1934-ben szervezte az első nemzetközi gólyaszámlálást, amelyet 1958-ban, 1974-ben, 1984-ben, 1994/95-ben, 2004-ben és 2014-ben ismételt meg. Magyarország 1941-ben kapcsolódott be a felmérésbe, de nálunk a nemzetközi számlálások közötti időszakban is (1963, 1968, 1979, 1989, 1999, 2009, 2019) végeztek országos felméréseket. A nemzetközi számlálások alapján, nyomon követhető a nyugat-európai állomány drasztikus csökkenése, majd újbóli növekedése. Ezzel szemben a közép- és kelet-európai állomány igen jelentős nagyságú.

A hazai állomány 1941-től 1974-ig folyamatosan csökkent, 16 000 párról 4800-ra. Ezt követően lassú gyarapodás mutatkozott és a védelmi intézkedések hatására napjainkra 5000-5500 pár körül állandósult a fészkelőpárok száma. Az ezredfordulót követően ismét csökkenést mutattak ki a felmérések, 2019-ben mindössze 4000 pár volt a hazai költőállomány.

VÉDELMI HELYZET
A fehér gólya teljes fészkelőterületén védelem alatt áll. Magyarországon 1901 óta részesül törvényes oltalomban, 1993-tól fokozottan védett. Természetvédelmi értéke 100 000 Ft. A jelenleg hatályos jogszabályok alapján a fehér gólya fészkeinek áthelyezéséhez, vagy eltávolításához a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges. A magyar Vörös Könyv szerint az aktuálisan veszélyeztetett fajok kategóriájába tartozik. Az MME által 1999-ben összeállított Vörös Lista szerint magyarországi állománya alapján az ún. védelemtől függő fajok kategóriájába tartozik.

ÉLETMÓD
Fészkelőterület
A fehér gólya eredetileg a mocsaras, nedves területek madara. A vizes élőhelyek lecsapolása, a szántóföldek és a települések terjeszkedése jelentősen csökkentette eredeti élőhelyét. Ma csaknem a teljes állomány lakott területen fészkel. Korábban fészkét főleg fákra, épületekre rakta. A hetvenes évektől kezdve a hagyományosnak tekinthető fészkelőhelyek - fa, széles kémény - eltűnése következtében az állomány nagy része fokozatosan áttelepült a villanyoszlopokra. Jelenleg a fészkek 90-95%-a villanyoszlopon található. A gólya fészkelőhelye és táplálkozóterülete ma már nem esik egybe, mivel főleg lakott területeken költ, és sokszor attól nagyobb távolságra táplálkozik.

Költés
A gólyapárok többsége elszórtan, egyesével fészkel, de helyenként laza telepei is kialakulnak. Valódi telepes fészkelése hazánkban ritka, de pl. Spanyolországban gyakori. Fészekalja április első felében teljes lehet, átlagosan 4-5 tojásból áll. A tojó 2-3 naponként rak le egy-egy tojást. A 28-30 (max. 34) napig tartó kotlást a második tojás lerakása után kezdi meg. Nappal a szülők váltják egymást, de éjszaka csak a tojó ül a tojásokon. A kikelt fiókák négyhetes korukban állnak fel és a 8-9. héten repülnek ki. A gyenge, beteg fiókákat az öreg madarak kidobják a fészekből. A kirepülő fészekalj nagyságát a mindenkori táplálék- és időjárási viszonyok, illetve a költőpár kora és a tojásrakás kezdete határozza meg. Fészkenként a 2,2-2,3 kirepülő fióka tekinthető átlagosnak. Ivarérettségüket 3-5 év alatt érik el, nagyobbik részük azonban már az első évben elpusztul. A legidősebb példányok 30 évig is élhetnek.

Táplálkozás
A fehér gólya táplálkozása rendkívül változatos. Főleg a nedves réteken, kaszálókon, tarlókon, friss szántásokon, útszéleken és árokpartokon keresgél. Leggyakoribb táplálékállatai a szöcskék, sáskák, cserebogarak, futrinkák, ganéjtúrófélék, apró rágcsálók, békák, ebihalak, gyíkok, halak, de sok gilisztát is elfogyaszt. Vonuló és telelőterületein a száraz szavannákon is táplálkozik, ha ott megfelelő mennyiségű táplálékot talál (pl. sáskajárás idején).

Vonulás
A fehér gólya vonulási útvonala és telelőterülete a gyűrűzési eredményeknek és a jeladós madaraknak köszönhetően jól ismert. A gyülekezés augusztus elején kezdődik, és a kisebb-nagyobb csapatokba verődött fiatal gólyák augusztus közepén indulnak útnak. Vitorlázó repülők lévén a szárazföld felett kialakuló felszálló légáramlatokat kihasználva haladnak dél felé. Az európai állomány két "kapun" keresztül hagyja el földrészünket. Korábban a Németország közepét átszelő Weser-folyótól nyugatra fészkelők vonultak a Gibraltári-szoroson átrepülve Nyugat- és Közép-Afrikába felé telelni. Ma ez a határ már a lengyel határ közelébe tolódott, mivel az egyedek az Ibériai-félszigeten telelnek és  rövidebb vonulás miatt magasabb a túlélési esélyük. A kelet-európai gólyák, így a hazánkban fészkelők is, a Boszporusz felett kelnek át, majd Kis-Ázsiát átszelve a Földközi-tenger keleti partvidékén haladnak tovább, s a Szuezi-öbölnél érik el Afrikát. Innen a Nílus folyását követik, majd Ugandán, Kenyán, Tanzánián és Zimbabwén keresztül a Fokföldig vonulnak. A műholdas jeladós madarak mutatták ki, hogy a madara jelentős része egy kitérőt tesz a Csád-tó felé. Az állomány részben a kelet-afrikai szavannákon telel, sokszor ugyanaz az egyed évről évre is több száz kilométerre előző évi telelőhelyétől. Fészkelőhelyükre január végén, február elején kezdenek visszaindulni. Korábban rendszerint március második felére, április elejére fejeződött be a visszatérésük, ma már március közepén jelentős számban érnek vissza hazánkba. Az elsőéves gólyák egy része még nem tér vissza, ezek a nyarat a Közel-Keleten töltik. Az egy évesnél idősebb fiatalok csapatokba verődnek, s egész nyáron együtt vannak. Gyakran zaklatják a környéken fészkelő párokat. Az utóbbi években egyre jellemzőbb, hogy szeméttelepeken láthatók ezek a csapatok.

VESZÉLYEZTETŐ TÉNYEZŐK
Táplálkozóterületek megszűnése
A fehér gólya legfontosabb táplálkozóterületeinek, a nedves, mocsaras réteknek a fogyatkozása napjainkban is általános jelenség. Korábban a nedves területek szándékos kiszárítása, meliorálása, a legelők feltörése következtében fogyatkozott a fehér gólya táplálékbázisa, ma már ezt tetézi a klímaváltozás hatása is. Növeli a veszélyt a legelő háziállat-állomány drasztikus csökkenése is, mivel a felhagyott legelőkön felverődő növényzetben nem képes táplálkozni, a kaszálással hasznosított gyepek pedig kevesebb ideig és kevesebb mennyiségű táplálékot  tudnak nyújtani. Veszélyezteti a fehér gólyát a füves területek mesterséges erdősítése és spontán beerdősülése is. A változatos földhasználatú, extenzív hasznosítású, a hagyományos mezőgazdasági jellegű területek és a vizes élőhelyek megtartása az alapja a táplálkozóterületek védelmének.

Áramütés
A fehér gólyák pusztulása leggyakrabban (a felmérések szerint 94%-ban) áramütés miatt következik be. A fészek közelében, a középfeszültségű hálózatok oszlopain főleg a fiatal, frissen kirepült gólyák szenvednek áramütést. Gyakran egész fészekaljak pusztulnak el így. A táplálkozóterületek közelében húzódó középfeszültségű légvezetékek tartóoszlopaira felszálló gólyákat szintén gyakran éri áramütés. Újabb veszélyforrást jelent, ha a madarak ezeken a középfeszültségű oszlopokon kísérleteznek a fészekrakással. Ha a gólyák nekirepülnek a vezetékeknek, az is okozhat veszteséget. Az 1990-es évek elejétől egyesületünk tagjai az áramszolgáltatókkal együttműködve folyamatosan dolgoznak a veszélyes középfeszültségű vezetékek tartóoszlopainak madárbaráttá tételén.

Fészkek megsemmisülése
Az érvényben lévő jogszabályok ugyan tiltják a fehér gólya fészkének engedély nélküli eltávolítását, ennek ellenére ez még ma is előfordul. Elsősorban a hagyományos fészkelőhelyek (kémény, háztető, torony) esetében történnek szabálysértések. A fákra épített fészkek legtöbbször természetes úton (kiszáradás, kidűlés, viharkárok) semmisülnek meg. A kisfeszültségű villanyoszlopra épült fészkek idővel - akár a vezetékkel együtt - leszakadhatnak, a fészekanyagként felvitt fémdarabok miatt kigyulladhatnak, ezért kiemelt gólyavédelmi feladat az újonnan épült fészkek magasítóra helyezése a költési időszak után.

Mérgezés
A táplálkozóterületeken történő növényvédőszer-használat potenciális veszélyt jelent a fehér gólyákra. Különösen a füves területeken történő védekezés válhat végzetessé, de szerencsére ezeken a helyeken kémiai szerekkel történő beavatkozást ritkán végeznek. Az afrikai telelőterületeken napjainkban is nagy mennyiségű vegyszert használnak fel a vándorsáskák elleni védekezésben. Olyan veszélyes mérgeket is bevetnek, amelyeket a világ sok országában már régen betiltottak. Ebben a régióban tömeges méretű pusztulások még napjainkban is rendszeresen előfordulnak. A fehér gólya védelmének fontos része a telelőterületeken történő mérgezések korlátozása, illetve a vonulás során bekövetkező vesztesség mérséklése.

Egyéb emberi hatások
Bár a fehér gólya közkedvelt madár, újabban mégis számos helyen szándékosan zavarják, gátolják megtelepedését. Így védekeznek esetleges "szemetelése", meszelése ellen. Sajnos még napjainkban is előfordul egy-egy gólya lelövése. A széna- és szalmabálák kötözőzsinórjaitól is évente tucatnyi gólya - és valószínűleg sok egyéb madárfaj számos egyede - pusztul el. A gólya lábára tekeredő zsinór miatt ugyanis könnyen fennakadhat a fészekben vagy a pihenőfán. Az út mellett táplálkozó gólyák közül néhányat az autók gázolnak el.

VÉDELMI CÉLKITŰZÉS
Európa egyik legstabilabb fehérgólya-állománya Magyarországon fészkel. Az állomány fenntartása ezért kiemelten fontos feladatunk.
Az MME célja a jelenlegi magyarországi fészkelőállomány hosszú távú fennmaradásának biztosítása, élőhelyeinek megőrzése.

FELADATOK
Jogi szabályozás
A fehér gólya egyedi védelmének és a fészkelőhelyek megőrzésének jogi feltételei biztosítottak. A gyakorlati megvalósításban azonban még vannak hiányosságok. Sürgősen el kell érni, hogy a fehér gólyák fészkét még engedéllyel is csak akkor lehessen eltávolítani - költési időn kívül -, ha egyúttal alternatív fészkelési lehetőséget is kínálnak számukra. Ha engedély nélkül távolítják el a fészkeket (különösen a költési időben), kezdeményezni kell a büntetést és az elkövető költségén új fészek kihelyezését. Biztosítani kell, hogy a nagy, összefüggő, külterjes művelésű táplálkozóterületei hosszú távon fennmaradjanak.

Gyakorlati védelem
Vizes élőhelyek (nedves rétek, mocsarak) létesítésével, helyreállításával és a gyenge minőségű szántóterületek legelővé, kaszálóvá alakításával növelni kell a táplálkozóterületek kiterjedését. Meg kell gátolni a még meglévő gyepterületek beerdősülését és beerdősítését. A meglévő gyepterületek megfelelő kezelése (legeltetés, esetleg kaszálás) is elengedhetetlen a hatékony védelemhez. A villanyoszlopokra épült fészkeket folyamatosan át kell helyezni a tartóállványokra. Gondoskodni kell a veszélyeztetett és a természetes okok miatt megsemmisült fészkek áthelyezéséről, illetve pótlásáról. A fészkelő- és táplálkozóhelyek közelében a 20 kV-os szabad légvezetékek tartóoszlopainak és transzformátoroszlopainak szigetelését el kell készíteni. Fontos, hogy a középfeszültségű légvezetékek tartóoszlopszabványa  ne változzon úgy, hogy a madarakra, köztük a fehér gólyára is veszélyes új oszlopsorok épülhessenek. Speciális problémát jelentenek az öreg házakon, kéményeken fészkelő gólyák. Az épületek elbontása, átalakítása során gondoskodni kell új fészkelésre alkalmas lehetőség megteremtéséről. Gondoskodni kell a sérült madarak ápolásáról és lehetőség szerint, minél előbb vissza kell juttatni őket a természetbe. A jó szándékú, azonban felesleges "madármentést" (fiókák indokolatlan kiszedését a fészkekből) kerülni kell.

Kutatás és monitoring
Az állományváltozások folyamatos nyomon követése érdekében a kijelölt mintaterületein évenként, országos szinten pedig ötévenként pontos számlálást kell végezni. A fehér gólya költésbiológiájában, életmódjában a korábbi kutatások ellenére vannak ismeretlen részletek. Az esetleges változások kimutatása érdekében a kisebb körzetekben a teljes fészkelőállomány hasonló célú vizsgálatát célszerű elvégezni, rendszeres adatgyűjtéssel, fiókagyűrűzéssel. Fenn kell tartani a fészkek naprakész számítógépes nyilvántartását.

Tudatformálás és propaganda
Széleskörű propagandát kell folytatni a lakosság körében a fészkelő- és táplálkozóhelyek megőrzése érdekében. Információs anyagot kell készíteni és eljuttatni az oktatási intézményekhez és az önkormányzatokhoz. Az állományfelmérésekről és a gólyavédelmi eredményekről a sajtón keresztül folyamatosan tájékoztatni kell a "gólyatulajdonosokat", az önkormányzatokat és a nagyközönséget. A fehér gólya ismertsége miatt kiválóan alkalmas a madárvédelem, illetve a természetvédelem célkitűzéseinek széleskörű propagálására. Ennek megfelelően az MME kampányaiban a fehér gólyának központi helyet kell biztosítani.

EGYÜTTMŰKÖDŐ SZERVEK, SZEMÉLYEK
Az MME fehérgólya-védelmi programját a helyi lakossággal, a természetvédelmi hatóságokkal és az áramszolgáltatókkal szoros együttműködésben kívánja megvalósítani. Az önkormányzatokkal és az iskolákkal való folyamatos kapcsolattartás különösen fontos feladat. A védett területek esetében együtt kell működni a természetvédelmi kezelő személyzettel. Az áramszolgáltatókkal évtizedek óta meglévő jó kapcsolatot fenn kell tartani, nélkülük ugyanis nem valósítható meg a fehér gólya védelme. Különösen fontos feladat a földtulajdonosokkal és földhasználókkal történő napi kapcsolat kiépítése és ápolása annak érdekében, hogy a helyben felmerülő problémákra gyorsan tudjunk reagálni. Speciális partnerek az ún. "gólyatulajdonosok", akiknek házán, kéményén lakott fészkek találhatók. Mivel ezek a legtöbb esetben régi házak idős lakókkal, gyakran igényelnek segítséget. Velük helyi csoportjainknak napi kapcsolatot kell kialakítaniuk és fenntartaniuk.

IRODALOM
Boldogh, S. (1998) A fehér gólya (Ciconia ciconia L.) hatékony védelmét megalapozó vizsgálatok tapasztalatai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.
Ornis Hungarica Vol. 8 Suppl. 1 133-136. p.

Jakab, B. (1978): Magyarország gólyaállományának 1974. évi felmérése. Móra F. Muz.vk. 1976/77-1, 495-534. p.

Jakab, B. (1985): A gólya populációdinamikájának két évtizede az 1979. évi felmérés eredményeinek tükrében Magyarországon. Móra F. Muz. Évk. 1982/83-1., 413-451. p.

Jakab, B. (1987): A fehér gólya állománya Magyarországon 1984-ben. Móra F. Muz Évk. 1987-1, 473-512. p.

Jakab, B. (1991) A fehér gólya (Ciconia ciconia) elterjedésének összefüggése a talajtípusokkal Magyarországon.
Állatt. Közl., 77. 59-67. p.

Lovászi, P. (1998) A fehér gólya (Ciconia ciconia) helyzete Magyarországon az 1941-1994 közötti országos állományfelmérések eredményeinek tükrében
Ornis Hungarica Vol. 8 Suppl. 1 1-8. p.

Lovászi, P. (2002) A fehér gólya és védelme.
MME kiadványa, Budapest 24 pp.

Marián, M. (1962): Der Weißstorch in Ungarn in dem Jahre 1956-1958. Móra F. Muz Évk. 1960/2. Szeged, 231-269. p.
Marián, M. (1968): Bestandsveranderung beim Weiss-storch in Ungarn 1958-1963. Móra F. Muz. Évk. 1968., 283-314. p.
Marián, M. (1971): A gólya populáció-dinamikája Magyarországon 1963-1968 Móra F. Muz.Évk. 1971/1., 37-49. p.
Marián, M. - Tráser, Gy. (1979): A magyarországi gólyák (Ciconia ciconia) vándorlása a gyűrűzések visszajelentései alapján. Aquila 85. 113-121.p.

Rékási, J. ( 1975) Fehér gólya (Ciconia ciconia) fészekben gyűjtött köpetek elemzése.
Aquila 80-81. 282-283. p.

Rékási, J. ( 1979) Adatok a gólya (C. ciconia) táplálkozásához.
Tiscia Supl. 2. Puszta 8. 9-11. p.

Rékási, J. ( 1989) Nahrungsbiologische Untersuchungen am Weisstorch (Ciconia. ciconia).
Proc. I. Int. Stork Conservation Symp. Schriftenreiche des DDA 10. 397-402. p.

Rékási, J. -Jakab, B. (1984) Ökológiai vizsgálatok Észak-Bácska gólyaállományán tíz év tükrében.
Aquila 91. 101-108. p.

Rékási, J. -Jakab, B. - Haraszthy, L. (1995) Adatok a fehér gólya (Ciconia ciconia) hortobágyi táplálkozásáról.
Aquila 102. 9-19. P .

Schulz, H. (1994): Zur Bestandsituation des Wei ßstorchs (Ciconia ciconia) - Neue perspektiven für den "Vögel des Jahres 1994"? Berichte zum Vogelschutz 32. 24 pp.

Schulz, H. (eds.) (1999): White Stork on the up? Proceedings book of International Symposium on the White Stork 1996 Hamburg, Germany. NABU, Bonn.

Az egyre több kirepült fiatal madárból újabb párok alakultak ki és telepedtek meg. A védelem hatékonyságának növekedése és a zavartalanság biztosítása lehetővé tette az újonnan települt párok sikeres költését. Az 1980 óta folytatott gyakorlati védelmi tevékenységnek köszönhetően a fészkelő párok száma 2001-re 93 párra emelkedett. Mivel a nálunk fészkelő állomány a horvátországival közös - valószínűleg önálló - populációt képez, megőrzése különösen fontos. A védelmi terv számba veszi a legfontosabb veszélyeztető tényezőket: fészkelő- és táplálkozó területek megszűnése, áramütés, fészekleszakadás, mérgezés, lelövés, fészek konkurencia, emberi zavarás, és egyúttal megfogalmazza a legfontosabb teendőket is. Ezek a következők: fészkelő- és táplálkozóhelyek védelme, műfészek-kihelyezés, téli etetés, elektromos vezetékek szigetelése.

ELTERJEDÉS
A rétisas eurázsiai elterjedésű faj, költőterülete az északi partvidéken Grönlandtól Kamcsatkáig terjed. Földrészünk északi részének tengerparti zónájában összefüggő állománya él Izland, Skandinávia, Németország, Lengyelország és a Baltikum területén. Déli elterjedését a szárazföld belsejében Irak, Irán, Mandzsúria határolja. A tenger közelében élő populációin kívül Európában szigetszerű költőterülete van a Kárpát-medencében: Szlovákiában, Magyarországon, Horvátország és Jugoszlávia északi részén fészkel. A Duna-deltai, illetve a bulgáriai állomány már a Földközi-tenger környéki populációhoz tartozik. Magyarországon elsősorban a Duna mentén, Somogy és Baranya megyék kisebb-nagyobb halastavai közelében költ. Az 1980-as években ismét visszatelepült a Tisza mellé. Ma már költ a Hortobágy térségében is. A Kárpát-medencei állomány csak telente van kapcsolatban az északon fészkelőkkel, ezért, mint valószínűleg önálló populációnak a megőrzése különösen fontos feladat.

ÁLLOMÁNYNAGYSÁG
A 2000-ben publikált adatok szerint a rétisas európai állománya a következőképpen alakult: Nem tudunk semmit az elterjedési terület déli részének állományáról, kivéve a Volga-deltát, ahol 250-300 pár költ. A volt Szovjetunió északi részén becslések szerint 300 pár, a Bajkál-tó környékén 50-100 pár, Kamcsatkán 1500 pár fészkelhet. Kazahsztánban - szintén nem pontos számlálás alapján - 1500 párra becsülik az állományt. Összességében a volt Szovjetunió területén 5-8000 párra tehető a költőpárok száma. A hatalmas elterjedési területen szétszóródva maximum 10 000 pár rétisas él. Mióta pontos madártani feljegyzések vannak (kb. 90-100 éve) nyomon követhető a faj igen jelentős mértékű magyarországi visszahúzódása. Az 1900-as évek legelején a Duna és a Tisza teljes magyarországi szakaszán költött, de még az 1950-es években is 20 párnál több fészkelt a Sió torkolatától az országhatárig terjedő dunai hullámtéren. Az 1970-es évek második felében a magyar költőállomány összesen 10-12 pár lehetett. A védelmi intézkedéseknek köszönhetően a fészkelő párok száma 2001-re 93 párra emelkedett.

VÉDELMI HELYZET
Fokozottan védett madár, természetvédelmi értéke 1 000 000 Ft. Az MME által 1999-ben összeállított Vörös Lista szerint az ún. védelemtől függő fajok kategóriájába tartozik. A Vörös Könyv a kipusztulással fenyegetett fajok közé sorolta. Az IUCN a veszélyeztetettség közelében lévő fajok között tartja nyilván.

ÉLETMÓD
Fészkelőterület
A rétisas mindig a vizek közelében telepszik meg. Kedveli a magas, öreg, ritkás fákból álló erdőket. Gyakran kisebb facsoportokban, fasorokban, magányos fákon is költ. Magyarországon főleg ártéri erdőkben, illetve a Dél-Dunántúl erdei tavas területein telepszik meg. Költőhelyéhez rendkívül hűséges. Ha az zavartalan, akár évtizedekig is helyben maradnak a párok.

Költés
A költő párok egész évben a fészkelőhely környékén tartózkodnak. December második felétől kezdve már tatarozzák fészkeiket. Mivel a fészek általában a fa csúcsának közelében található, ez jó beszállási lehetőséget kínál számára, ugyanakkor a kotló madár már nagy távolságról érzékel minden zavarást. Ezért a lakott fészkek körül - különösen a kotlási időben, a hideg márciusi napokban - mindennemű zavarást kerülni kell. Násztevékenységet már januártól végeznek, a tojásrakás február-márciusban történik. Fészekalja általában két tojásból áll. A fióka március végén, április elején kel ki, kirepülése júniusban történik. A fiatalok augusztus végéig a fészek közelében maradnak. Ivarérettségüket 4-5 éves korban érik el.

Táplálkozás
A rétisas táplálékszerzése szorosan kötődik a vizekhez. Legfontosabb táplálékai a halak, vízimadarak. Télen a nagy vadlúdcsapatokat követi. Gyakran rájár a dögre, különösen a hideg teleken, nagyvadas területeken előszeretettel fogyasztja a nyíltabb helyeken hagyott zsigereket. Az Alföldön telelő állomány a tavak befagyása után viszonylag gyakran fog sörétezett, illetve más ok miatt legyengült mezei nyulat.

Vonulás
A Kárpát-medencében élő populációnál szigorú értelemben vett vonulásról nem beszélhetünk, a fiatalok kóborlásának iránya véletlenszerű, távolsága több száz kilométer is lehet. Télen a hazai állomány feldúsul északról, északkeletről érkező példányokkal. E populáció már szabályosan vonul, egy része a tőlünk délebbre eső területeket is felkeresi. A Magyarországon telelő állomány 300-400 példány, melynek területi eloszlása 1997-ben a következő volt:
Baranya megye 30
Békés megye 60-80
Csongrád megye11-25
Fejér megye 5-7
Fertő tó 3-10
Gemenc 40-45
Hevesi-sík és Borsodi-Mezőség 20-25
Hortobágy 50-60
Kiskunság 4-5
Közép-Tisza 10-15
Somogy megye 40
Szigetköz 10
Veszprém megye és Balaton 10-12
Zala megye és Kis-Balaton 10-20

VESZÉLYEZTETŐ TÉNYEZŐK
Fészkelőterület megszűnése
Napjainkban a legjelentősebb veszélyeztető tényező a folyók és tavak közelében található öreg erdők kivágása, amely gyakran megszünteti az adott pár élőhelyét is. A hazai gyakorlatban a fészkelési időszakban végzett erdőgazdálkodási tevékenység elhalasztható, végleges elhagyását azonban csak ritkán lehet elérni.

Áramütés
A parlagi sasok leginkább a középfeszültségű szabad légvezetékek tartóoszlopai által veszélyeztetettek. Ezekre, mint kimagasló pontokra - különösen alkalmas beszállófa hiányában - gyakran ülnek fel a nagytestű madarak, amelyek az oszlopokon az áramütéstől állandó veszélyben vannak.

Táplálkozóterület megszűnése
A mesterséges tavak közelében fészkelő párok táplálkozási lehetőségei az adott tó feltöltésétől függenek. A tavak egy-két évig történő szárazon hagyása miatt átmenetileg elmarad a költés, vagy a madarak végleg elköltöznek. E mellett a magánkézbe került tavak túlzott turisztikai terhelése pl. horgásztó, csónakázótó, hétvégi házak, stégek, büfé stb. kialakítása során a madár elveszti táplálkozó területét.

Áramütés
1990 óta öt ilyen módon elpusztult rétisasról van tudomásunk, a ténylegesen elpusztult madarak száma valószínűleg ennél jóval nagyobb.

Fészekleszakadás
Ritkán, de előfordul, hogy a minden szempontból optimális helyen lévő rétisasfészek leszakad. Ez elsősorban tél végén, tavasszal következhet be, amikor az átázás miatt megnövekedett súlyú fészket már nem bírja el a tartóág. Ilyen esetekben a madarak gyakran új fészket építenek, vagy egy régebbit tataroznak ki, de az is előfordul, hogy elmarad a költésük.

Mérgezés
Az elmúlt húsz évben több rétisas is elpusztult mérgezés miatt. Nem egyértelmű azonban, hogy az elhullott madarak a lassan ölő mérgeket hol vették fel. A jelenleg Magyarországon dúvadirtásra használt szerek szelektívek, a rétisasra nem veszélyesek. A nehézfémeket, a táplálékául szolgáló halakon keresztül képes felvenni. A vizek környékén folytatott vadászatok miatt azok iszapjában nagy mennyiségben található ólomsörét, amely az iszapot forgató halak szervezetébe kerül és azokon keresztül a rétisast is mérgezi.

Lelövés
Sajnos még napjainkban is előfordul, hogy rétisas lőtt sebbel kerül kézre. A lelövések már nem veszélyeztetik az egész állományt, de ha egy költő pár egyik egyedét lövik le, akkor az éveken keresztül csökkentheti a kirepülő fiatalok számát, a párba állás ugyanis a kisszámú állomány miatt helyenként és esetenként nehézkes.

Fészek konkurencia
A kerecsensólyom szívesen fészkel a rétisasok által épített nagy méretű, számára biztonságos fészekben. Előfordulhat, hogy elűzi a sasokat a kiválasztott fészekből.

Emberi zavarás
A rétisas költése már nagyon korán, a lombfakadás előtt megkezdődik. Ilyenkor a fészken ülő madár messzire ellát, ezért a távolabbi emberi tevékenység is jelentős zavaró tényező lehet. Elsősorban a fészke közelében végzett erdőgazdálkodási munkák - fakitermelés és -szállítás, erdőtelepítés - veszélyeztetik. Viszonylag gyakori, hogy agancsgyűjtők vagy virágszedők rendszeres jelenléte zavarja egyes párok költését.

VÉDELMI CÉLKITŰZÉS
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület célja a további állománynövekedés biztosítása és valamennyi egykori fészkelőhelyén az ismételt megtelepedés elősegítése.

FELADATOK
Jogi szabályozás
El kell érni, hogy minden lakott, illetve váltófészek körül a 150 méter sugarú védőzóna kijelölése jogszabály által előírt kötelezettség legyen.
A magántulajdonban lévő területen fészkelő párok védelme érdekében elrendelt tiltások ellentételezésének jogi és anyagi feltételeit biztosítani kell. Jelenlegi fokozottan védett státuszát fenn kell tartani. Mielőbb meg kell szüntetni Magyarországon is az ólomsörét használatát. Szükséges a vízivad vadászat újraszabályozása is.

Gyakorlati védelem - Fészkelőhelyek védelme
A szűkebb értelemben vett fészkelőhelyén az év minden szakában törekedni kell a teljes zavartalanság biztosítására. Ez a váltófészek környékére is vonatkozik. Mivel a madarak érzékenysége páronként változó, ezért mindig egyedi elbírálással kell a nyugalmi zóna mértékét megállapítani. A védőzónát az üzemtervben "elsődlegesen védelmi" jellegű területté kell minősíttetni. A gazdálkodókat el kell látni a nyugalom biztosítása érdekében a rétisasra vonatkozó speciális ismeretekkel.

Éjszakázóhelyek védelme
A rétisas az éjszakázóhelyeihez évtizedeken keresztül ragaszkodik. A téli időszakban az ország egyes térségeiben a jelentősebb éjszakázóhelyeket több tucat madár is rendszeresen felkeresi. Ezeknek a kis erdőknek vagy facsoportoknak a megőrzése, illetve nyugalmuk biztosítása fontos védelmi feladat.

Táplálkozóhelyek védelme
Az egyes párok revírjében található táplálkozó helyekre megkülönböztetett figyelmet kell fordítani. A védelemnek a víztisztaság biztosításán túl ki kell terjednie a vízfelület folyamatos fenntartására és - lehetőség szerint - a zavartalanság biztosítására.

Téli etetés
Az átvonuló- és telelőhelyeken (a Hortobágyon, a Közép-Tiszai TK-ben, Biharugrán, Csongrád megyében stb.) évek óta folyik a rétisasok téli etetése. Ennek az a célja, hogy a leghidegebb téli időszakban is megfelelő táplálékot találjanak maguknak a sasok. Nagyon fontos az is, hogy ezáltal biztonságos, védett helyen tartózkodnak a madarak. Hasonló etetőhelyeket kell kialakítani az ország további területein is.
A téli etetés során a vonatkozó állategészségügyi előírásokat be kell tartani.

Áramütés megakadályozása
A rétisasok által lakott térségekben fel kell deríteni a számukra veszélyes középfeszültségű oszlopsorokat és gondoskodni kell azok szigeteléséről.

Műfészkek kihelyezése
A hazai és külföldi tapasztalatok egyaránt megerősítik, hogy műfészkek kihelyezése szükséges. Mivel a madarak a műfészkeket gyakran elfogadják, azok létesítésével a kiválasztott helyre szoktathatók. Több fészek megléte esetén nem kell számítani erős konkurenciaharcra (pl. kerecsensólyom), és így a fészkelés eredményesebb.

Kutatás és monitoring
A nálunk telelő és fészkelő rétisas állomány folyamatos felmérése és a költés sikerességének ellenőrzése a legfontosabb feladat. A faj különös érzékenysége miatt a múltban nem végeztünk konkrét fészekellenőrzést, és gyűrűzést. A jövőben a nemzetközi színes gyűrűvel történő jelölési programhoz célszerű Magyarországnak is kapcsolódnia. A kutatásoknak a megtelepedést és költést befolyásoló tényezőkre kell koncentrálniuk.

A telelő állomány felmérése:
A rétisas Magyarországon gyakran nagy számban telel. Nincs pontos információnk azzal kapcsolatosan, hogy ezek a madarak honnan érkeznek, de bizonyosan köztük vannak a nálunk kirepült fiatalok is. Fontos feladat ezért november és március között legalább havi egy alkalommal felmérni a telelő állományt.

Tudatformálás és propaganda
A sas - mint az erő jelképe - kiválóan alkalmas a közvélemény érdeklődésének felkeltésére. A rétisasnak, mint egy változatos élőhelyen fészkelő, nagy testű, érzékeny madárfajnak a védelme elválaszthatatlan költő- és táplálkozóterületének fenntartásától és a vizek tisztaságának megőrzésétől. A rétisas, mint e rendszer egyik érzékeny eleme, jó indikátora lehet az adott környezet állapotának. Megőrzése érdekében az élőhelyén gazdálkodókat, az ott megjelenő kirándulókat és az egész lakosságot tájékoztatni kell a védelmi célkitűzésekről. A műfészkek kihelyezése, a téli etetés jó lehetőséget kínál a természetvédelmi tevékenység széles körben való bemutatására. Speciális információs anyagot kell készíteni a rétisas-fészkelő helyek környékén gazdálkodók számára, bemutatva a veszélyeztető tényezőket és azok elhárítási lehetőségeit.


EGYÜTTMŰKÖDŐ SZERVEK, SZEMÉLYEK
A rétisas védelme elválaszthatatlan a fészkelő- és táplálkozóterületen tevékenykedő gazdálkodókkal történt egyeztetéstől. Ennek megfelelően együtt kell működni a természetvédelmi hatósággal, az erdőgazdálkodókkal, a vízügyi igazgatóságokkal, a vadászokkal, a mezőőrökkel és esetenként a horgászokkal. Fontos lehet az önkormányzatokkal való kapcsolat kiépítése is. Az egyesület tagságát elsősorban a téli etetés szervezésébe és a költő, illetve telelőállomány számlálásába kell bevonni.


IRODALOM
Haraszthy, L. (1993): Gyakorlati ragadozómadár védelem.
MME Könyvtára, 5 158. pp.

Haraszthy, L.-Bagyura, J. (1993): Ragadozómadár-védelem az elmúlt 100 évben Magyarországon.
Aquila 100. 105-121 p.

Kalotás, Zs. ( 1992): Adatok a magyarországi rétisasok (Haliaeetus albicilla) peszticid és nehézfém terheléséhez
Aquila 99. 168-169. p.

Sterbetz, I. (1965): Untersuchungen über die Ernahrung der im Reservat bei Sasér ind in den Innundationsraumen der Umgebung brütenden grossen Raubvögel.
Tiscia I. 78-80. p.

Tevely, R. (1996):
The Status of the White-tailed Eagle Haliaeetus albicilla in Hungary
Meyburg, B.-U. and R. D. Chancellor eds. Eagle Studies 147-148. p.

Tóth, I. (1995): A Békés megyei ragadozómadár-állomány helyzete és változása 1990-1995.
MME kiadvány 55. pp.

A Magyarországon rendszeresen fészkelő 196 madárfaj közül 75 tartozik a kedvezőtlen védelmi helyzetűek közé, míg 121 faj biztos állományúnak mondható.

Magyarországi állományának nagysága és annak változása - csökkenésének mértéke - alapján 13 faj tekinthető veszélyeztetettnek. Ezek a következők: törpesas, császármadár, haris, székicsér, széki lile, fehérszárnyú szerkő, uhu, szalakóta, szikipacsirta, vízirigó, nagy fülemüle, kövirigó, kerti sármány.

További 15 faj sorolható a sebezhető, 17 a csökkenő, és 24 az ún. ritka kategóriába (a közelmúltban újonnan megtelepedett fajok nélkül). 5 faj sorolható az ún. védelemtől függő kategóriába, (fekete és fehér gólya, rétisas, parlagi sas és kerecsensólyom).

Magyarországon az első fajvédelmi tervek 1994-ben készültek el. Ezeket akkor még nem publikáltuk széles körben, csak a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület védelmi tevékenységét határozták meg és elsősorban belső használatra szántuk őket. Akkor elsősorban a legjelentősebb természeti értéknek számító fajokra készültek el a Védelmi Tervek, mint pl. túzok, parlagi sas stb. Később ez a lista folyamatosan kiegészült valamennyi olyan fajjal, amelynek magyarországi védelme az élőhelyvédelemnél szélesebb körű, gyakran speciális intézkedéseket igényel (védelemtől függő fajok).

A beszámolót a legutóbbi, február 1-én tartott szakosztályi közgyűlés egyhangúlag elfogadta.

A dokumentum letölthető ITT >>

Személyi jövedelemadó 1% felajánlásával nélkülözhetetlen segítséget nyújthat madárvédelmi munkánkhoz! A rendelkezéshez szükséges adószámot és tájékoztatást is tartalmazó nyilatkozatot letöltheti itt >> Köszönjük!

Telepesen fészkelő madár, gyakran költ együtt kis kócsagokkal, üstökösgémekkel, kanalasgémekkel és batlákkal. Fészkét fákra, bokrokra, gyakran nádba rakja. Fészekalja átlagosan 4-6 tojásból áll. Fiókái nagyon lassan fejlődnek, 60-70 napos korukban válnak röpképessé. Elsősorban halevők, de elfogyasztanak rákokat, kétéltűeket, adott esetben akár vízben úszó kószapockokat is.

A kis kárókatona jóval kisebb, rövidebb csőrű és kurtább szárnyú a következő képeken látható nagyobb rokonainál (Fotók: Lóki Csaba).

A hazai tavak és folyók egyik leggyakoribb madara a (nagy) kárókatona (Fotó: Máté Bence).

Az üstökös kárókatona a tengerpartokon gyakori (Fotó: Orbán Zoltán).

Elterjedése és világállománya
A XIX. század második felében Európa nagy részében lefolytatott jelentős méretű vízrendezési munkák radikálisan csökkentették a faj természetes élőhelyeit, elterjedési területe hosszú évekre elsősorban a Fekete-tenger környékére, a Balkán-félszigetre, az Azovi- és Kaszpi-tenger mellékére, Azerbajdzsán, Törökország és Irak egyes részeire korlátozódott. 1999-ben a BirdLife International „Kis kárókatona Nemzetközi Fajmegőrzési Tervet” állított össze abból a célból, hogy a faj állományának csökkenését megállítsa, valamint annak történelmi elterjedési területén a korábbi állományviszonyokat visszaállítsa. 2004-ben a kis kárókatona „mérsékelten veszélyeztetett” fajként került fel a Vörös Listára, illetve a BirdLife által összeállított regionális Európai Vörös Lista (SPEC) 1-es csoportjába. Azonban az elmúlt két évtizedben jelentős terjeszkedési folyamat indult el, amely azzal járt, hogy a világállomány az 1996-os becsléshez (13 000 pár) képest napjainkra a duplájára nőtt, jelenleg közel 30 000 párra becsülhető. Ezzel egy időben a Kárpát-medencei populáció is jelentősen megerősödött. Ez azonban olyan helyzetet teremtett, amely újabb frontot nyitott az ember és madár közötti konfliktusok hosszú sorában.

A többi kárókatonafajhoz hasonlóan a kis kárókatonának sincs tollimpregnáló váladékot termelő faroktőmirigye, ezért halászat után kitárt szárnyakkal kell megszárítania átnedvesedő tollazatát (Fotó: Lóki Csaba).

A faj Magyarországon régen és most
A kis kárókatona a történelmi Magyarország vizes élőhelyeinek gyakori költőfaja volt egészen az 1800-as évek végéig, azonban a XX. század elejére kipusztult hazánkból. Nem rendelkezünk pontos állományadatokkal, de a kortárs kutatók beszámolói szerint nem volt olyan elterjedt, mint a nagy kárókatona. Leggyakoribb a mai Szerbia és Horvátország területén található mocsarakban lehetett, legnagyobb telepei is ott voltak. Ezek a fészkelőhelyek akkor is megmaradtak, amikor a folyószabályozások miatt megváltozott vízviszonyok miatt az Alföldről – megfelelő élőhely hiányában – már kipusztult. Utolsó fészkelését 1901-ben dokumentálták, az azt követő két évtizedből pedig még előfordulását sem jegyezték fel. Az 1980-as évekig mindössze egyetlen bizonyított költése volt 1963-ban, a Körös-ártérben.

Kis kárókatonák és nagy kócsagok (Fotó: Ampovics Zsolt).

Hazánkban az 1980-as évek végén telepedett meg újra; először a Tisza-tó gémtelepén költött, azóta egyre több területen fészkel, nagyobb számban a Hortobágy halastavain és mocsaraiban (250-300 pár), de Dél-Magyarországon (Tiszaalpár környékén és a Csaj-tavon) is rendszeresen fészkelőfajjá vált. 2001-től a Kis-Sárréten és az izsáki Kolon-tavon is megjelent, az ezredforduló óta pedig már kis-balatoni állománya is jelentős (kb. 350 pár). Új fészkelőként jelent meg a császártöltési Vörös-mocsárban (2008), a Taktaközben (2008), a gátéri Fehér-tavon és a homorúdi Riha-tavon (2011). A Dunántúlon a Kis-Balatonon kívül költött már a Nagy-berekben, Soponyán, a Rétszilasi-halastavakon, a Velencei-tavon, a Dinnyési-Fertőn, a Ferencmajori-halastavakon, a hansági élőhely-rekonstrukciós területen (Nyirkai-Hany). A faj magyarországi állományát jelenleg 600-800 pár közé becsüljük.

Konfliktushelyzetben
A faj Kárpát-medencei populációjának összeomlását annak idején elsősorban a megfelelő élőhelyek eltűnése, a nagy kiterjedésű mocsarak lecsapolása és a hidrológiai viszonyoknak a folyószabályozások kapcsán bekövetkezett nagymérvű megváltozása okozta.

Napjainkban a vizes élőhelyek ugyan meg sem közelítik a XVIII. századi kiterjedést és a hajdani madárvilág gazdagságát, de a fokozatosan létrejövő mesterséges élőhelyek olyan élőhelyláncolatot hoztak létre, amely számos vízimadárfaj, köztük a kis kárókatona igényeit is kielégíti. Ezek között elsőként kell megemlíteni a nagy alföldi halastavakat, amelyek több ezer hektáros víz- és nádfelülettel kínálnak költő- és táplálkozóterületet a vízimadaraknak.

Az 1900-as évek elején kezdődött meg ezeknek a tavaknak a kialakítása olyan területeken, ahol az erősen szikes talajokon hagyományos mezőgazdasági tevékenységből számottevő haszon reálisan nem volt elérhető. Ezek a tavak általában a Tisza és a Körösök egykori árterén találhatóak, viszonylag nagy kiterjedésűek, sekély vízszinttel rendelkeznek és többségükben kisebb-nagyobb szigetek találhatóak. Az eltelt idővel együtt járó szükségszerű eutrofizáció miatt jellemző rájuk a gazdag vízi növényzet (nád, gyékény, sás), amely kiváló költőhelyet jelent számos madárfajnak.

Áttelelő kis kárókatonák.

Ezeknek az extenzív módon hasznosított mesterséges élőhelyeknek a természetvédelmi jelentősége kiemelkedő, ezért korán bekerültek a védett területek közé, illetve a kiemelkedő jelentőséggel bíró vizes területek védelmét célzó nemzetközi egyezmények hatálya alá is (Ramsar 1971). Nagy részük, országosan mintegy 16 000 hektár, a NATURA 2000 hálózatnak is része.

A tavakon gazdálkodók és az állami természetvédelem érdekei között meglévő, néha rendkívül kényes egyensúly általában akkor alakul konfliktushelyzetté, amikor valamely halevő madárfaj jelenléte hangsúlyozottá válik. A kis kárókatona azonban – éles ellentétben az Európa-szerte éles vitákat generáló nagyobbik rokonával – nem kizárólag halakkal táplálkozik. Kis mérete miatt a haltáplálék mellett különböző apróbb szervezeteket: férgeket, rovarokat is fogyaszt, egyes időszakokban zsákmánylistájának jelentős részét képezik a kétéltűek és lárváik. Ez a kis kárókatona természetes élőhelyein nem jelenthet túlságosan nagy gondot, de az extenzív haltenyésztési technológia esetében jelentős konfliktusforrás lehet, mivel a tavaszi kihelyezésű halivadékban a költőállomány adott esetben nagy pusztítást tud végezni.

Repülő kis kárókatona (Fotók: Ampovics Zsolt).

A másik problémát a faj életmódjának radikális megváltozása jelenti. A történelmi költőállomány rövidtávú vonulóként szeptember végén, október elején a Földközi-tenger keleti részére vonult el, és ott telelt át. Azonban a 2000-es évektől fokozatosan megfigyelhető, hogy a Magyarországon költő kis kárókatonák ugyan elhagyják szeptember végén a költőhelyüket (Hortobágyi-halastó), azonban ahelyett, hogy a Földközi-tengerhez vonulnának, a Kárpát-medencében maradnak, a Dél-Magyarországon található halastavakon próbálnak áttelelni. Ez a folyamat a szegedi Fehér-tó és a Szegedi-Fertő térségében a legfeltűnőbb, ahol a Tisza mellett fekvő, mintegy 2000 hektáros halastórendszeren telelő madarak száma a rendszeres monitoring alapján radikálisan emelkedett az elmúlt öt év során. A 2007-ben itt telelő, éjszakára az egyik tóegység nádasába húzódó madarak 300-400 egyedre tehető legmagasabb decemberi példányszáma 2011 decemberének közepére 4709-re emelkedett!

Mit jelent ez a területen gazdálkodó halászattal foglalkozó cégnek? A kis kárókatonák a vízellátást biztosító csatornákban tömegesen jelenlévő ezüstkárász fogyasztásával közvetve még hasznot is hoznak, hiszen az agresszív viselkedésű, invazív hal a tavakba jutva komoly táplálékkonkurenciát jelent a tenyésztett halfajoknak. Egyúttal azonban a teleltetőmedencék profitot jelentő pontyivadékainak elfogyasztásával komoly károkat is okoznak, egyes esetekben a kihelyezett halak 50-80%-át is elfogyasztják. Bár a haszonkiesés ilyenkor csak két év múlva jelentkezik – ekkorra érik el a halak a piacképes méretet –, ha a folyamat évről évre megismétlődik, a bevételkiesés is folyamatossá válik, ami állandó konfliktushelyzetet teremt a halgazdaságok és a természetvédelem között.

Fiatal kis kárókatonák ...

... ággal játszanak (Fotók: Lóki Csaba).

A gazdálkodók számára egyszerű megoldást jelentő kilövés és riasztás az uniós alapelvek (Madárvédelmi Irányelv) és a magyar jogszabályok miatt csak néhány fajnál (például sárgalábú sirály, kárókatona) lehetséges, a fokozottan védett kis kárókatonák esetében azonban nem alkalmazható. A kis kárókatona folyamatos és látványos terjeszkedése miatt mindenképpen át kell gondolni, hogy milyen egyéb módszerekkel lehet mérsékelni, kiküszöbölni a faj halivadékot érintő károkozását.

A konfliktus kezelésének lehetőségei
A probléma madárbarát megoldásainak keresése azért kiemelkedően fontos, mert egy olyan fokozottan védett madárfajról van szó, amelynek hazai állománya ugyan növekszik, világállományának helyzete azonban kritikus. A legfontosabb feladat az extenzív haltenyésztési technológia olyan jellegű átalakítása, hogy az figyelembe vegye, kezelni tudja a területen átvonuló és telelő, nagy létszámú halevő madár jelenlétét. A szegedi Fehér-tavon, amelyet látványosan érint a telelési folyamat, a halgazdaság szakemberei az MME Csongrád Megyei Helyi csoportjának munkatársai segítségével végzett rendszeres monitoring mellett különböző módszereket próbálnak ki.

Telelők méretének megválasztása
A kis kárókatonák nagyobb csapatainak jól kiszámítható érkezése előtt az addig használt nagy, akár 40 hektáros tavak helyett viszonylag kicsi, 0,5-1 hektáros teleltetőmedencékbe helyezik ki a halivadékot. Ezeket a kisebb vízfelületeket azután egyszerű módszer segítségével mentesítik a madaraktól: a tavakra merőlegesen, egymástól kb. 3-5 méteres távolságra kifeszített zsinórokra élénk színű zászlókat rögzítenek, amelyek a leszállást megelőzően hosszú siklást használó kis kárókatonákat elriasztják vagy megakadályozzák a leszállásban. A többi vízimadarat, így a szürke gémeket, récéket és sirályokat ez a megoldás nem tartja vissza a leszállástól, de azok nem is jelentenek olyan mértékű potenciális veszélyforrást a mindössze 8-10 cm testhosszúságú ivadékokra.

Kis kárókatonák beszállását megakadályozó ...

... "rémzsinórok" (Fotók: Ampovics Zsolt).

Hosszabb ivadék-előnevelés
A másik technológiai változtatást az ivadékok hosszabb előnevelése, nagyobb testméret elérését követő kihelyezése jelenti. Mivel a kis kárókatona méretspecifikus halfogyasztó, azaz egy bizonyos méretnél (8-10 cm) nagyobb halakra már nem szívesen vadászik vagy nem is képes ezeket elejteni, ezzel a megoldással is csökkenthető az ivadékállományban okozott kár. A módszer azonban nem jelent teljes védelmet a halak számára, mert a zsákmányolási kísérletek során megsérült halak sebeinek gombás fertőzése akár az ivadék elhullását is okozhatja.

Táplálkozóterület kialakítása
A halgazdaság szakemberei egy csukanevelés számára fenntartott, 10 hektáros tóba több vagonnyi ezüstkárászt telepítettek, mintegy etetőtavat kialakítva a kis kárókatonák számára. A madarak ezt gyorsan megtalálták, és nemcsak nappali táplálkozóterületnek, de éjszakázóhelynek is használták három hónapon keresztül. Előfordult, hogy napközben közel 3000 madár halászgatott és pihent egyidejűleg a kis tavacskán.

Tavaszi ivadéktelepítés időzítése
A tavaszi kihelyezést a kis kárókatonák költőhelyekre vonulásához alkalmazkodva két héttel átütemezték, március közepén végezték el, amikorra az addig nagy létszámban ide koncentrálódó telelő madarak visszatértek a fészkelőterületeikre.


Ezeknek a módszereknek, valamint a faj telelő csapatainak megfigyelésében rejlő ökoturisztikai lehetőségeknek az együttes alkalmazása segíthet oldani a gazdálkodóknál helyenként érzékelhető erős ellenérzéseket. Az MME által felkínált szakmai tanácsadás és pályázati együttműködés, a problémák megoldásának közös keresése hozzájárulhat ahhoz, hogy a gazdasági érdekeket is szolgáló mesterséges halastórendszerek továbbra is fontos szerepet tölthessenek be a fokozottan védett kis kárókatonák életében is.

     Letölthető 1% rendelkezési nyilatkozat >>

     Egyéni és céges adományozás >>

Tokody Béla