Az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program keretében kétévente meghirdetünk egy régiót, aminek a herpetofauna térképezését szeretnénk elősegíteni.
A Pannongyík-védelmi Program általános céljai
A pannongyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) hazai elterjedésének, korábban ismeretlen élőhelyeinek feltérképezése (elsősorban a Gödöllői-dombság és a Kiskunság területén). A veszélyeztetett élőhelyeken megfelelő kezeléssel a pannongyík fennmaradásának biztosítása. A célok megvalósításába minél nagyobb számú önkéntes bevonása.
A pannongyíkról
A pannongyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) Magyarország egyik legkevésbé ismert hüllője. Ceruzavékonyságú teste és fürge mozgása miatt még olyan helyeken is gyakran elsiklik fölötte a tekintetünk, ahol pedig szép számmal akad belőle. Elsősorban a dombvidéki és középhegységi alacsony füvű gyepeket népesíti be, de helyenként síkvidékeinken is előfordul.
Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 500.000 Ft. Ezt a kiemelkedő védelmi státuszt leginkább élőhelyeinek rohamos beépülése vagy degradációja indokolja. A Budai-hegységben élő állományt a város terjeszkedése, a dombvidékeken élőket pedig az egykor gondosan karbantartott, legeltetett, mára felhagyott száraz legelők gyomosodása, cserjésedése veszélyezteti.
Helyszínek
Szakosztályunk 2011-ban meghirdetett pannongyík-programjának sarokpontja olyan állományok felkeresése, amelyekről régen, estenként több mint 100 év távlatából származott utoljára adat. Elsődleges célpontjaink a Tapolcai-medencében található Szentgyörgyhegy, tőle nem messze a Somló-hegy, a Várpalota környéki száraz dombok, a Pilis-Visegrádi-hegység négy pontja, a Gödöllői-dombság déli nyúlványának legvége Pánd település határában és a Kiskunságban található Nyárlőrinci-erdő. Ez utóbbinak azért is van különös jelentősége, mert itt nem jellemző élőhelyen, alföldi homokbuckákon került elő a faj – még a XX. század első felében.
2016-ban új, potenciális élőhelyek felmérését végeztük a Gödöllői-dombság, a Vértes, a Gerecse és a Kiskunság területén. Az élőhelyeken nem találtunk új populációt, de a dombvidéki és középhegységi helyszínek pannongyík számára alkalmasnak tűnnek. Az alföldi helyszíneken a Kiskunsági Nemzeti Park által átadott, az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés felületén megjelenő egyes adatpontokat ellenőriztük vissza. A két felkeresett helyszín pannongyík számára egyértelműen alkalmatlan, viszont ismert vagy potenciális elevenszülőgyík-élőhely. A feltöltött adatok mögött nagy valószínűséggel fajtévesztés áll. Az elevenszülő gyík megtalálható a Kolon-tónál is, ahonnan az Alföldről egyedüliként ismert bizonyító pannongyík példány előkerült, igaz télen, elpusztult állapotban és épület belsejében. Mégis, a környező élőhelyek alapján talán érdemes lenne az alföldi felmérést erre a területre összpontosítani. A Herptérkép felületére jó minőségű fotóval illusztrált új észlelést töltöttek fel a Zemplén hegységből, Füzértől a szlovák határ irányában (37 023 sz. adatpont), illetve a Börzsöny nyugati részéről (40 905 sz. adatpont, ez fotó nélküli), így a pannongyík ismert magyarországi előfordulási helyei ismét gyarapodtak.
Az érdi áttelepítés
Néhány éve tudjuk, hogy egy érdi belterületi telken jelen van a pannongyík. A teljesen körbeépített telken megőrződött a Tétényi-fennsík folytatását képező mészkőplató eredeti növényzete. A pannongyíkok jelenlétét többszöri terepbejárással sikerült igazolni, emellett zöld gyíkok és rézsikló is előkerült innen. Az izolált belterületi élőhely hosszú távú fennmaradása korábban sem volt biztosítható, idén azonban változott a tulajdonosa és vélhetőleg hamarosan beépítésre kerül. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósággal és az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Felügyelőséggel együttműködve a lehető leggyorsabban engedélyért folyamodtunk, hogy a területen élő pannongyík-példányokat áttelepíthessük a közeli Tétényi-fennsíkra. Utóbbi helyen több civil szervezet, így az MME Budapesti Helyi Csoportja évek óta végez élőhely-rekonstrukciós tevékenységet, így a pannongyíkok számára megfelelő terület növekszik és a jövőben is növekedni fog. 2016-ban eddig egy áttelepítési akcióra került sor, ennek során egy juvenilis példányt sikerült befogni és a Tétényi-fennsíkra áthelyezni.
Részvétel
A pannongyík könnyen felismerhető gyíkfaj, így felmérésében szeretnénk szakértő és kevésbé hozzáértő önkéntesekre egyaránt támaszkodni. Az önkéntesek vagy szervezett formában vesznek részt egy-egy előre meghatározott helyszín felmérésében, vagy ha kellő tapasztalattal rendelkeznek, akkor önállóan is elvégezhetik a felmérést egy általuk választott körzetben a Szakosztály támogató segítségével.
Kérjük, hogy aki jelentkezni kíván a programra, ezt jelezze a khvsz@mme.hu e-mail címen, vagy hívja Vági Balázs programvezetőt (06-20-2184822).
Budapest a többi európai fővároshoz képest jelentős kétéltű- és hüllőfaunával rendelkezik, köszönhetően a még mindig nagy kiterjedésű középhegységi erdeinek, több tucatnyi vizes élőhelyének és széles kertvárosi övezetének. A budai és a pesti oldal eltérő élőhelyi környezete szintén növeli a lehetséges fajszámot. A „kutyaközönséges” fali gyíktól kezdve a fokozottan veszélyeztetett haragos siklóig legalább 12 kétéltű- és 11 hüllőfaj jelenléte bizonyított a város határain belül. Egyes fajokra célirányos védelmi programok születtek. A pannongyíkot és a haragos siklót különleges értékként tartjuk számon. A foltos szalamandra, bár nem fokozottan védett faj, szintén kiemelt értékű, mivel a város területén egyetlen ismert populációja él a Budai-hegységben. A mocsári teknős Naplás-tavi populációja 2002 óta a figyelem központjában áll, természetvédelmi és tudományos jellegű felméréseket, adatgyűjtéséket egyaránt végeznek rajtuk.
Kapcsolódás az Országos Kétéltű-hüllő Térképezéshez
2011. március elején indul az Országos Kétéltű-hüllő Ponttérképezési Adatbázis. Az országos kitekintésű adatgyűjtés főpróbája lesz a Szakosztályunk által koordinált Budapest herpetofaunája térképezési program. Minden évben ki fogunk jelölni egy-egy jól körülhatárolható földrajzi körzetet, melyben koordinált kétéltű-hüllő térképezést fogunk levezényelni, első alkalommal a fővárosban. A gyűjtött adatokat közvetlenül egy most készülő adatbázisba lehet a későbbiekben feljuttatni, amelyet az egyéni adatgyűjtők is könnyen használhatnak majd.
Önkéntesek jelentkezése
Az adatgyűjtést részben egyéni önkéntesek, részben pedig a Szakosztály által szervezett adatgyűjtők fogják végezni. Utóbbiak egynapos szakosztályi kirándulások keretében fognak feltárni egy-egy előre meghatározott területet.
Jelentkezés
Kérjük, hogy aki jelentkezni kíván a programra, ezt jelezze a khvsz@mme.hu e-mail címen, vagy hívja Kovács Tibor programvezetőt (06-30-2757010).
A programunk célja a kaszpi haragossikló (Dolichophis caspius) hazai állományainak minél pontosabb feltérképezése és a veszélyeztetett állományok esetében aktív védelmi intézkedések foganatosítása. Szakosztályunk 2011 tavaszán indította el a haragossiklóélőhely-védelmi programját. A rákövetkező 4 évben a program elsősorban a Buda környéki állományok monitorozására fókuszált, valamint részleges élőhelyrekonstrukciókat foglalt magába a Farkas-hegyen és a pesthidegkúti Vörös-kőváron. 2015-től kezdődően a Földművelésügyi Minisztérium (FM) felkérésére összesítettük a haragossikló-észleléseket és élőhelyfelméréseket valamint az adatgyűjtést kiterjesztettük az össze hazai populációra. 2016-ra a KHVSZ megbízást kapott az FM-től haragossikló-példányok rádióadóval történő nyomonkövetésére. Öt megjelölt példány kísértünk figyelemmel a Vörös-kőváron majdnem a teljes szezonban.
Cél
A projekt résztvevői
Élőhelyfelmérések és haragossikló-észlelések
2016-ban elsősorban a Duna menti populációk felmérését végeztük, de a Vörös-kőváron és más Buda környéki élőhelyeken is felmértünk. Összesen 40 esetben figyeltünk meg haragossiklót, illetve 17 esetben levedlett bőrt. A bőröket a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében helyeztük el.
Három alkalommal végeztünk felmérést a Farkas-hegyen, ahol egy vedlésen kívül egy felnőtt példányt is észleltünk.
A Duna menti élőhelyek közül 2016-ban Pakson három, Dunakömlődön kettő, Dunaföldváron és Dunaújvárosban pedig egy-egy alkalommal észleltünk haragossiklót illetve levedlett bőrt. Dunaszekcsőn, a Bölcskéhez közeli gyepmaradványokon, valamint a Dunaföldvártól északra fekvő baracsi szakadóparton is végeztünk felmérést 2016-ban, de ezeken a helyeken nem figyeltünk meg haragossiklót. Egy alkalommal a Szársomlyón is végeztünk felmérést, ahol három példányt észleltünk.
A Sas-hegyen 3 bőrt találtunk, míg a Vöröskőváron 10 vedlés mellett összesen 30 esetben észleltünk haragossiklót (a rádió-jeladós egyedeken kívül). Ezt a kiváló eredményt nagyban segítette, hogy összesen 5 példányt rádiós jeladóval láttunk el, melyben a Fővárosi Állat- és Növénykert állatorvosai segítettek. A jelölés után minimum heti rendszerességgel követett állatok pozícióját összesen 45 alkalommal határoztuk meg, ami 141 pozíciót eredményezett eddig. Ezek közül összesen 36 alkalommal láttuk is a jelölt példányt.
A kitridiomikózis a Batrachochytrium dendrobatidis rajzóspórás gomba által okozott betegség, amely kizárólag kétéltűeken fordul elő. A gomba a kétéltűek bőrében telepszik meg, elsősorban azokon a részeken, ahol keratinban gazdag (például a hát, combok és úszóhártyák a kifejlett egyedeknél, szájrész az ebihalaknál ), majd újabb zoospórákat termel. A bőrben elszaporodva megváltoztatja a bőr szerkezetét, befolyásolva ezzel az állat bőrlégzését, a bőr vízáteresztő képességét, felborítva a szervezet ionegyensúlyát, ami végül az állat szívének leállásához vezet.
Jóllehet a gombafajt csak 1998-ban sikerült azonosítani, az elmúlt három évtizedben jónéhány kétéltűfaj kipusztult vagy a kipusztulás szélére sodródott már ennek a betegségnek a következményeként, és számos faj állománya csökken folyamatosan a gombafertőzés miatt. A kutatások azt mutatják, hogy nagy valószínűséggel Dél-Afrikából hurcolták szét ezt az idegenhonos kórokozót az ott élő karmosbéka fajokkal, amelyeket laboratóriumi kísérletekhez használtak abban az időben, és használnak ma is. Más kontinensek kétéltűfajait felkészületlenül érte a számukra addig ismeretlen betegség, ezért igen érzékenyen reagáltak rá. Főként Ausztrália keleti partján, valamint Közép- és Dél-Amerikában élő bennszülött fajokat tizedelte meg a járvány, de mára megjelent minden kontinensen, ahol a kétéltűek előfordulnak.
Európában a betegség 1997 óta tizedeli a kétéltűeket; Spanyolország magashegyi vidékein észleltek először tömeges állománypusztulást. Azóta a mi kontinensünkön is rohamos sebességgel terjedt tovább a gomba, elsősorban az emberi tevékenység következményeként. Hazánkban bizonyítottan 2004 óta van jelen a kórokozó. Eddig két kétéltűfajról (sárgahasú unka – Bombina variegata és gyepi béka – Rana temporaria) mutatták ki a középhegységi régiókban, hogy hordozza a gombát, de szerencsére a betegség tüneteit még egy egyeden sem észlelték, és ehhez a fertőzéshez kapcsolódó állománycsökkenést sem találtak a kutatók a kétéltű közösségeinkben. Amíg Nyugat-Európában élő kétéltűeken nagy pusztításokat végzett a kitridiomikózis, úgy tűnik, Közép- és Kelet-Európában egyelőre csak hordozó populációk vannak jelen.
Ennek ellenére fokozottan oda kell figyelnünk kétéltűinkre, és arra, hogy mi magunk ne váljunk a kórokozó terjesztőivé. Legfontosabb, hogy ha vizes élőhelyeken tevékenykedünk, bakancsunkat tisztítsuk le, és szárítsuk meg a talpát, mielőtt újabb vizes területre mennénk. Ugyanez érvényes a hálókra és egyéb terepfelszerelésekre, amelyek a vízzel érintkeznek. Ha nem muszáj, a szalamandrákat, gőtéket és békákat ne fogjuk meg, mert ezalatt a kórokozó a fertőzött egyedről a kezünkre kerülhet, amit így könnyen továbbadhatunk a még egészséges egyedeknek.
Ha kérdése merülne fel a kitridiomikózissal kapcsolatban, írjon nekünk, és mi megválaszoljuk azt.
Írta: Vörös Judit
Kedves Látogató!
Az alábbiakban egy rövid összefoglalót olvashatunk azokról a szabályozókról és fogalmakról, amelyek a hazai fajok fogságban történő tartásának tilalmára illetve a kivételekre vonatkoznak.
A hazánkban természetvédelmi oltalom alatt álló (védett vagy fokozottan védett) kétéltű- és hüllőfajokat a védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről szóló 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet 2. és 8. számú melléklete tartalmazza.
A hazai kétéltű- és hüllőfajok egyedeit a védett állatfajok védelmére, tartására, hasznosítására és bemutatására vonatkozó részletes szabályokról szóló 348/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet értelmében kizárólag közérdekből lehet tartani.
Ugyanez vonatkozik a fenti fajok gyűjtésére, illetve az egyedeik minden megjelenési formájára és származékaikra is.
Közérdeknek minősül a természetvédelmi érdek, valamint a természetvédelmi érdekekkel és célokkal összeegyeztethető oktatási, ismeretterjesztési, tudományos célú, illetőleg kultúrtörténeti hagyományápolásnak minősülő tevékenység, továbbá a közegészségügyi, környezetvédelmi vagy állategészségügyi veszélyhelyzet elhárítása.
Természetvédelmi érdeknek minősül a faj természetes állományának fennmaradása, szaporodása, illetőleg az adott állatfaj egyedének vagy állományának védelme, továbbá valamely védett vagy fokozottan védett faj egyedét, állományát veszélyeztető helyzet elhárítása, ideértve a védett vagy fokozottan védett fajok egyedei és élőhelyeik védelme érdekében szükséges intézkedéseket.
Származék: az elpusztult élőlény, az élettelen egyed azonosítható része, illetve az a termék vagy készítmény, amelyről csomagolása vagy egyéb irat, adat vagy körülmény alapján megállapítható, hogy a felsoroltak valamelyikéből készült, illetve ezek valamelyikéből származó összetevőt tartalmaz.
A 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet 8. számú melléklete tartalmazza az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős állatfajok listáját. A lista itt tekinthető meg: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a0100013.kom
Ezen fajok egyedeire gyűjtési és tartási engedély csak korlátozott számú példányra, kutatási, oktatási célból, egyes fajok újranépesítése, újratelepítése vagy mesterséges szaporítása érdekében vagy egyéb közérdekből adható. Ebből következik, hogy „hobby-célra” ezek a fajok sem tarthatók jogszerűen. Fontos tudni, hogy ebbe a kategóriába tartozik számos, a terraristák által kedvelt állat, pl. márványos gőte (Triturus marmoratus), négycsíkos sikló (Elaphe quatuorlineata), leopárdsikló (Zamenis situlus), homoki vipera (Vipera ammodytes), homoki boa (Eryx jaculus) páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus) stb.
A Washingtoni Egyezmény (CITES) hatálya alá tartozó fajok esetében külön tartási engedélyt nem kell kérni abban az esetben, ha az adott faj nem minősül sem a hazai jogszabályok szerint védettnek, sem veszélyesnek, sem invazív fajnak. Ugyanakkor az állat legális eredetét igazolni kell tudni. Ennek módja aszerint változik, hogy a faj a CITES Európai Uniós végrehajtási rendeletének melyik függelékébe és mellékletébe tartozik.
A fajok különböző mellékletekbe sorolásának kérdésében jelenleg a vadon élő állat- és növényfajok számára kereskedelmük szabályozása által biztosított védelemről szóló 338/97/EK tanácsi rendelet módosításáról szóló BIZOTTSÁG (EU) 2019/2117 RENDELETE van hatályban:
https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/PDF/?uri=CELEX:02019R2117-20191211&from=EN
Egy-egy adott fajjal kapcsolatosan érdemes az alábbi linken informálódni, hogy melyik függelékbe, illetve mellékletbe van besorolva: https://www.speciesplus.net/#/
A CITES hatálya alá tartózó, de nem bejelentésköteles gerinces hüllők és kétéltűek esetében elegendő az állat jogszerű megszerzését igazoló dokumentumot (adásvételi szerződést, számlát, blokkot) megőrizni. Ez tartásukhoz és szaporításukhoz is elegendő. Javasoljuk a kereskedelmük során az alábbi nyomtatvány használatát: „formanyomtatvány a "B" mellékletes fajok kereskedelméhez”, természetesen ez a „B” mellékletbe tartozó fajok esetében is használható: https://www.cites.hu/hu/dokumentumok/kategoriak/formanyomtatvany
Az „A” mellékletbe tartozó gerinces állatfajok minden egyes példányára, valamint a „B” mellékletében szereplő emlős- madár- és szárazfölditeknős fajok élő példányaira (a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó nemzetközi és európai közösségi jogi aktusok végrehajtásainak egyes szabályairól szóló 292/2008. (XII. 10.) Korm. rendelet 1. számú mellékletében felsorolt – un. kivont fajok kivételével) bejelentési kötelezettség vonatkozik.
A bejelentési kötelezettség alá eső fajok egyedeire az eredetet igazoló hatósági okiratot (tenyésztői bizonylat, származási igazolás, eredetigazolás vagy EU-bizonylat) kell kiállítani.
Az állat új tulajdonoshoz kerülésekor ezt az okiratot az új tulajdonos részére az állattal együtt át kell adni.
A 292/2008. (XII. 10.) Korm. rendelet 4. § (3) bekezdése szerint a bejelentést - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a megszerzéstől, az ország területére történő behozataltól, az ország területéről történő kiviteltől, az elidegenítéstől, az elhullástól, a megsemmisüléstől, a szaporulat létrejöttétől, illetve a tartási hely megváltoztatásától, a megjelöléstől, újrajelöléstől számított 30 napon belül kell megtenni.
Az „A” mellékletbe tartozó fajok esetében kizárólag a sárga színű EU-bizonylat jogosít fel a példány eladására, eladásra való felkínálására, eladásra való szállítására, kereskedelmi célú bemutatására, kereskedelmi célú tartására, kereskedelmi célú megszerzésére, vételére, vételi ajánlat tételére vagy kereskedelmi célú felhasználására.
A bejelentési kötelezettség alá eső fajok egyedeit egyedi azonosítóval kell ellátni. Ez a hüllők esetében microchip lehet, míg a madarak esetében gyűrű vagy microchip. A teknősfajok fiatal egyedeit egészen a 10 cm-es haspáncélhossz eléréséig félévente fényképeztetni kell, a microchip-es jelölés helyett. A fotózást, és a bizonylat érvényesítését a lakhely szerint illetékes Kormányhivatal Természetvédelmi Osztálya végzi, ingyenesen. A bejelentéseket is ezekhez a hivatalokhoz kell megküldeni.
A CITES szabályozás áttekintéséhez ajánlható a nemrégiben megújult, jól áttekinthető honlap: https://cites.hu/hu
A veszélyes állatfajokról és egyedeik tartásának szabályairól szóló 85/2015. (XII. 17.) FM rendelet számos hüllőfajt sorol fel, amelyek egykor vagy ma is népszerűségnek örvendnek hobbiállattartók között (mérgeskígyófajok, krokodilfélék, nagytestű varánuszok, óriáskígyók, aligátorteknős stb.). Ezek tartása csak a jogszabályban megjelölt feltételek és engedélyek biztosítása és birtokában megengedett.
A fajokat a rendelet 3 kategóriába sorolja veszélyességük alapján: különösen veszélyes, közepesen veszélyes és elővigyázatosságot igénylő fajok.
Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 21. § (1) bekezdése szerint a különösen veszélyes állatfaj egyedét - kivéve ha e törvény végrehajtására kiadott rendelet eltérően rendelkezik - kizárólag állatkertben szabad tartani. A különösen veszélyes állatfaj egyedének tartására, szaporítására, elidegenítésére, másik állatkertbe történő át- vagy kihelyezésére, országba történő behozatalára, országból történő kivitelére, illetve bemutatására a természetvédelmi hatóság adhat engedélyt.
Fontos megemlíteni az invazív fajok egyedeivel kapcsolatos teendőket. Hüllőtartók körében ez elsősorban az ékszerteknőst érinti.
Magyarországon 2015. január 2-án lépett hatályba az az Európai Uniós jogszabály, amely az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről szól.
Az uniós jegyzékben szereplő idegenhonos inváziós fajokhoz tartozó, kedvtelésből tartott állatokat nem kereskedelmi céllal tartó tulajdonosok számára engedélyezni kell, hogy ezeket az állatokat természetes életük végéig megtarthassák.
Ehhez szükséges azonban néhány feltételt teljesíteni.
- Feltétel, hogy az állatokat már az uniós jegyzékbe való felvételüket megelőzően is tartották tulajdonosaik. Ez a dátum a szóba jöhető fajok esetében 2016. augusztus 1. és hitelt érdemlően igazolni kell a korábbi megszerzést.
- Másik feltétel, hogy az állatokat zártan kell tartani, és minden megfelelő intézkedést meg kell tenni annak érdekében, hogy ne szaporodhassanak és ne szabadulhassanak ki.
Ezen feltételek teljesülése esetén az érintett állattartóknak lehetősége van egy erre rendszeresített nyomtatványon bejelenteni állataikat a természetvédelmi hatáskörben eljáró Pest Megyei Kormányhivatal felé. A hivatal a bejelentett állatokat nyilvántartásba veszi. A példányokat egyedi jelöléssel is el kell látni.
Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 24/F. §) értelmében az ország őshonos növény- illetve állatvilágára ökológiai szempontból veszélyes állatok kedvtelésből való tartása (és szaporítása, forgalomba hozatala is) tilos.
Ezen fajokat a kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról szóló 41/2010. (II. 26.) Korm. rendelet 1. számú melléklete rögzíti. Ezek között vannak az uniós jegyzékben szereplő idegenhonos inváziós fajok közül az amurgéb, a vörösfülű ékszerteknős 15 cm-nél kisebb páncélhosszúságú példányai, az amerikai ökörbéka, a halcsontfarkú réce, az észak-amerikai mosómedve, a nyestkutya, a nutria, a szürkemókus, az amerikai rókamókus és a csinos tarkamókus. Ezen fajok egyedei tehát a hazai szabályozás értelmében nem tarthatók, még a fenti, az 1143/2014/EU rendelet 31. cikk (1) bekezdésének a)-b) pontjában rögzített feltételek fennállása esetén sem.
A hazai farkoskétéltűek kitridgomba-fertőzéstől való védelme érdekében a 41/2010. (II. 26.), a kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról szóló Kormányrendelet a 3. § (1a) pontja értelmében tilos a szalamandrafélék (Salamandridae) és a szögletesfogsorú-gőtefélék (Hynobiidae) bármely faja egyedének, valamint a koreai hasadékszalamandra (Karsenia koreana) egyedének tartása, tenyésztése, forgalmazása, illetve e célra újabb példány nem szerezhető be.
https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1000041.kor
A fenti linken a teendők leírása és a bejelentőlap is elérhető.
Természetesen a tartók számára felmerülő kérdésekben a Kormányhivatal készséggel nyújt szóbeli vagy írásbeli tájékoztatást.
A hiedelmekkel ellentétben a keresztes vipera (Vipera berus) ritkán támad. Leggyakrabban már a közeledtünkre elmenekül, mielőtt még észrevennénk. Azonban sarokba szorítás és szándékos háborgatás esetén, másik viperánkkal, a rákosi viperával (V. ursinii rakosiensis) ellentétben hamar támadásba lendül, melyet illik komolyan venni, hiszen mérge rendkívül hatásos, valójában össze nem hasonlítható ez utóbbi mérgével. Hazánkban szinte szokássá vált alábecsülni e faj mérgének hatékonyságát s a marása által előidézett mérgezés súlyosságát, lehetséges következményeit. Sajnos több helyütt téves információk láttak napvilágot, melyek erős kiegészítésre és helyesbítésre szorulnak. A faj elterjedési területén belül az egyes állományok marása által elődidézett mérgezések tünetei részben eltérnek egymástól, ezért az alábbiakban egy általános képet próbálunk adni a mérgezésről bár a teljesség igénye nélkül, s röviden kitérve a hazai állományok marására jellemző tünetekre.
A keresztes vipera mérge alapvetően a keringési rendszert támadja, akár kritikusan alacsony vérnyomást és szívritmuszavarokat előidézve (mind pitvari mind kamrai arythmiák), amely az egyik legveszélyesebb ún. szisztémás (a teljes szervezetre kiterjedő mérgezés) tünetegyüttese lehet a mérgezésnek. Marása után gyorsan kialakuló fájdalmas, feszes duzzanat jelenik meg bőrpírral vagy bőrpír nélkül.
Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy előfordulhat a jellegzetes, ún. kettős fognyomok hiánya, amelyet alapvetően a viperamarás biztos ismérveként tartanak számon. Ez a jellegzetes harapásnyom, akár már fél óra elteltével is eltűnhet a marás után a kialakult helyi ödéma miatt (az ödéma egyszerűen összenyomja a fogak ejtette apró szúrt csatornát), s nem egy esetben, mire a beteg orvoshoz kerül, már csak az ödéma látszik harapásnyom nélkül. Továbbá, az állat fogváltása okozhat 3 vagy akár 4 fognyomot is, mely szintén nem a köztudatban élő tipikus viperamarás fognyomaira emlékeztet, így szintén megtévesztő lehet.
Nagyobb méregmennyiség bejutása esetén az ödémás folyamat akár az egész végtagot is érintheti. A regionális nyirokcsomók olykor fájdalmasan megduzzadhatnak. Egyes állományok mérge bőr alatti bevérzéseket idéz elő a megmart végtagon, ami az ödémához hasonlóan akár a törzsre is kiterjedhet. A hazai állományok marására azonban nem jellemzőek a bőralatti bevérzések - ha kialakul, általában csak lokális - így ezek nem indikátorai a súlyos mérgezésnek.
Szisztémás mérgezéseknél szinte általánosan lép fel hányinger és szédülés. A hányás, alhasi görcsök, hasmenés és ájulás megjelenése már kórházi felvételt indokol. Némely hazai állomány (dél-dunántúli, és egyes felső-tiszaháti állományok) mérge hat a perifériás idegrendszerre is, így ezek marása után a mérgezés súlyosságát jelzi a megjelenő látászavarok (kettős látás, homályos látás), kancsalság, és/vagy a szemhéjak ernyedt csüngése, orvosi ellátás késlekedése vagy hiánya esetén pedig nehézlégzés, légszomj alakulhat ki. Egyes hazai állományok egyedei okozta marás után előfordulhat, hogy az alacsony vérnyomás helyett magas vérnyomás lép fel, szintén szívritmuszavarokkal, mely ugyancsak a közepes és súlyos mérgezések szív- és érrendszeri tünete.
A tévhittel ellentétben, a keresztes vipera által okozott mérgezésekre nem igen jellemzőek a vérzési zavarok, sok esetben a vérzési idő a normális határértékek között marad. Ha mégis kialakul, akkor is általában enyhék. A vérképben megjelenő eltérések közül azonban a mérgezés súlyosságára utalhat a magas fehérvérsejt-szám, a csökkent vörösvértest-szám és haemoglobinszint, emelkedett szérum kreatin-kináz- és transzaminázszint, valamint a vérlemezkék alacsony száma. A magyarországi állományok által okozott marásoknál fehérje- és/vagy vérvizelés nem várható még a súlyosabb eseteknél sem, ellentétben más, észak- és közép-európai állományokkal. Noha egyes hazai állományok mérge különösen erősnek számít, a fajra jellemzően ezek méregtermelése is meglehetősen alacsony más, például a Mediterránemuban vagy a Közel-Keleten előforduló viperákhoz képest.
Magyarországon a keresztes viperák által okozott marások összehasonlíthatatlanul ritkábbak, mint Európa egyéb területein. Hazai viszonylatban véve évente hozzávetőlegesen 3-4 eset fordul elő, bár olykor évek telnek el baleset nélkül, mely híven tükrözi az állományok alacsony egyedszámát is. Hasonlóan más mérgeskígyófajokhoz, a keresztes vipera sem szereti „pazarolni” mérgét, ezért marásainak jelentős hányada (kb. 10-20%) nem okoz sem lokális, sem szisztémás tüneteket (ún. „száraz” marások). Sokszor csak igen keveset juttat be egy marás alkalmával, amely csak helyi tünetek kialakulásához vezet (ún. riasztó marások). Napjainkban a halálos kimenetelű keresztes vipera marások száma a fejlett kórházi ellátásnak és a rendelkezésre álló ellenszérumoknak köszönhetően Európa szerte igen alacsony. Hazánkban e viperafaj az elmúlt 60 év alatt mindössze két alkalommal okozott halálos balesetet, s az utolsónál a dramatikus tünetek megjelenésében jelentős szerepet játszott a megmart egyén fehérjeallergiája, mely végül a tragédiához vezetett.
Mindettől függetlenül, keresztes vipera marása esetén az orvosi felügyelet feltétlenül indokolt, hiszen egy súlyosabb mérgezés kórházi ellátást igényel!
Írta: Malina Tamás
Ajánlott irodalom
Warrell D.A. 2005. Treatment of bites by adders and exotic venomous snakes. BMJ. 331: 1244–1247.
Karlson-Stiber C., Salmonson H., Persson H., 2006. A nationwide study of Vipera berus bites during one year-epidemiology and morbidity of 231 cases. Clin. Toxicol. 1: 25-30.
Malina T., Krecsák L., Warrell D.A. 2008. Neurotoxicity and hypertension following European adder (Vipera berus berus) bites in Hungary: case report and review. QJMed. 101: 801-806.
Malina T., Krecsák L., Jelić D., Maretić T., Tóth T., Šiško M., Pandak N. 2010. First clinical experiences about the neurotoxic envenomings inflicted by lowland populations of the Balkan adder, Vipera berus bosniensis. NeuroToxicology [in press, doi: 10.1016/j.neuro.2010.11.007]
Szakosztályunk a kétéltű- és hüllőbarát kertprogramját az MME Madárbarát kert programja mintájára szeretné elindítani. Az a felismerés vezérel bennünket, hogy az élővilág más tagjaihoz hasonlóan a kétéltűek és a hüllők is egyre inkább elveszítik élőhelyüket.
Az emberi létesítmények, az utak, a mezőgazdasági és ipari területek, és természetesen a települések is elvették azt a teret, amely valamikor az állatoké és a növényeké volt. A legnagyobb baj azonban az, hogy a megmaradt természetes területek elszigetelődtek egymástól, és közöttük az átjárás az élőlények többsége számára megszűnt. Az élőhelytöredékeken fennmaradt állatok és növények így képtelenek megbirkózni a legkülönfélébb őket érő hatásokkal: a klímaváltozással, az özönnövényekkel, a szennyeződéssel és az élőhelyleromlás egyéb formáival. Amikor még a természetes területek töretlenek voltak, a változások mozgásra sarkallták az élőlényeket. Nem minden esetben volt szó elvándorlásról, mert egy öreg tölgy nem tud odébb állni, de a makkját ledobhatja egy szajkó máshol, ahol jobbak a feltételek. A kétéltűek sem biztos, hogy életben maradnak egy elsivatagosodó területen, de utódaik némelyike így vagy úgy átjuthatott kedvezőbb területekre. Az ökológiai változások mindig (vagy majdnem mindig) biztosítottak új helyeket és oda vezető terjedési útvonalakat az elvándorolni kényszerülő fajok számára. Ez a lehetőség mára az élőlények többsége számára nem áll rendelkezésre. Megoldást tehát csak mi emberek tudunk találni a problémra. Még ha mégoly szerény is, a Kétéltű- és hüllőbarát kertprogram az Madárbarát kertprogram után egy újabb apró lépés lehet az élővilág felszabadításához. Ha a belvárosaink betonrengetegeiben nem is tudunk békáinknak vagy gyíkjainknak megfelelő életfeltételeket biztosítani, kertvárosainkban ezt könnyedén megtehetjük. Ha pedig többen összefogunk, az egymástól távol eső természetes élőhelyek talán éppen a kertjeinken, mint ökológiai folyosókon vagy (Mily ambiciózus terv!) hálózaton keresztül kapcsolódhatnak be a természet nagy vérkeringésébe. Csak rajtunk múlik.
Az MME Madár (és egyáltalán biológiai sokféleség-) barát kertprogramja és a Kétéltű- és hüllőbarát kertprogram végső soron tehát ugyanazt a célt tűzte maga elé, ezért a két program szervesen illeszkedik egymáshoz. Programjaink sok ponton átfednek egymással, ezért mi inkább azokra az elemekre helyezzük a hangsúlyt, amelyek a herpetofauna védelmét segítik elő. Tagjaink sok-sok ismerettel rendelkeznek a „kígyók, békák” életével kapcsolatban, ezért indokolt, hogy szakosztályunk mindezeket az ismereteket erre e csoportra kihegyezve összesítse és bővítse ebben a programban. A Madárbarát kertprogram már eddig is sok jó ötlettel és ajánlással szolgált békáink és hüllőink védelmében. Ezek ismertetőihez mi linkekkel kapcsolódunk, és olvasóinkat a megfelelő részeknél átirányítjuk, mint például a „fantasztikus farakás”, vagy a „békavár” esetében.
Programunk egyelőre „statikus”. Nem szervezünk vetélkedőket, nem regisztráltatjuk a résztvevőket. Mindenki a maga kedvére meríthet az ötleteinkből és ajánlásainkból, amelyeket folyamatosan bővítünk. Az első leírásokat és képeket újabbak fogják követni. Természetesen, a felvetődő kérdéseket vagy személyre szólóan vagy a honlapon feltüntetve megválaszoljuk.
Bízunk abban, hogy a Kétéltű- és hüllőbarát kertprogram is sokakat indít majd arra, hogy otthonát megossza herpetofaunánk tagjaival, és ezzel hozzájáruljon az élővilágunk fennmaradásához.
Állatok csalogatása a kertbe
Mivel minden hazai kétéltű- és hüllőfaj védett, nincs lehetőségünk arra, hogy ezeket az állatokat máshonnan befogva a kertünkbe szállítsunk. Kénytelenek vagyunk megvárni, míg állataink maguktól megjelennek vendégmarasztaló kertünkben. Néhány faj nem is várat sokáig magára. A zöld varangyok a legtöbb kertvárosban még ma is jelen vannak. Főként a téli nyugalmi időszakukat követően indulnak el petéző helyeket keresni, sajnos ilyenkor gyakran találjuk őket elütve az utakon. A szerencsésebbek azonban hamar rátalálnak a kerti tavunkra, és megtelepednek a békabarát kertben.
A fali gyíkok ugyancsak hajlamosak nagyobb távolságokat megtenni annak érdekében, hogy új élőhelyeket találjanak maguknak. Sokszor nem is tudjuk, hogy egy-egy közeli telken előfordulnak kisebb-nagyobb kolóniáik, amelyekből előbb-utóbb eljut hozzánk egy-egy fiatalabb állat. A fajok betelepedése nagymértékben függ az élőhelyek távolságától és az adott állatfaj terjeszkedő hajlamától is. Azok, akik erdőszélen, vagy egy természetes vizes élőhely közelében élnek, nagyobb eséllyel számíthatnak az állatok megjelenésére, míg mások többet kell várjanak a vágyott vendégekre, és sokszor csak a leginkább urbanizált fajok megjelenésével lesznek kénytelenek beérni.
Áttelepítésre esetleg akkor van lehetőség, ha tudjuk, hogy az állatok élőhelyét veszély fenyegeti (például építkezés, kertrendezés, tófeltöltés stb.). Azonban ilyenkor is forduljunk az illetékes nemzeti park igazgatóságához vagy Környezetvédelmi, Vízügyi és Természetvédelmi Felügyelőséghez tanácsért, és engedélyért.
Farönkök békáknak
Sokan nem is gondolnák, hogy egy öreg korhadó farönk mennyi élőlény szükségleteit elégíti ki. Különböző gombák (pl. taplógombák), növények és állatok táplálkoznak a korhadó faanyagból, vagy csak búvóhelynek használják a felpuhuló rönk belső üregeit. Nem véletlen, hogy az ökológusok elkezdték vizsgálni a korhadó farönkök tulajdonságait. Bármily meglepő, egy-egy földön heverő fatörzs éveken vagy éppen évtizedeken át képes „szolgáltatásaival” életet biztosítani más fajoknak. A kétéltűek és hüllők nem csak búvóhelyeket találnak a rönkökben, hanem táplálékot is vagy akár át is telelhetnek bennük. Azt gondolnánk, hogy a farönk nem elég vastag ahhoz, hogy a belseje fagymentes maradjon. Mérések szerint azonban egy korhadó törzs, amelynek anyaga részben már elporladt, és porózussá válik, felszínét vastag moha- vagy zuzmóréteg, és időnként hó fedi, egészen jól védi a belsejében meghúzódó állatokat a fagytól. Békák, szalamandrák, kígyók vészelhetik át bennük a fagyos téli hónapokat. Az ép fatörzsek belsejében csak évek múltán kezdenek megjelenni a megfelelő üregek. Ha a kertünkbe szeretnénk farönköt „telepíteni”, igyekezzünk olyat találni, amelyik már a fa kivágásakor üreges! Mindig törvényes úton szerezzük be! Tudjuk meg, hogy a kiszemelt rönk kinek a tulajdona, és kérjük el, vagy esetleg vásároljuk meg!
Tipp: Sokan buzgón kivágják új vagy régi kertjük elöregedett vagy elpusztult fáit. Ne tegyük! A lábon álló holt fák rengeteg élőlénynek adnak otthont. Előszeretettel járnak rá harkályok, odúikba madarak fészkelhetnek, vagy éppen kék fadongó család rág bele járatokat. A csupasz fát ráfuttatott iszalaggal, borostyánnal vagy lonccal tehetjük újra zölddé. Egy idő után távolítsuk el a hosszú vastag ágakat, mert balesetveszélyesek lehetnek! Ha a fa ingataggá válik, inkább döntsük le, és mint elfekvő rönköt alkalmazzuk kertünk biológiai sokféleségének növelése érdekében! Attól függően, hogy hol hagyjuk, ültessük körbe fényigényes vagy árnyékkedvelő növényekkel!
Biodiverzitás-barát kerítések gyíkoknak
Manapság egyre divatosabb puccos kerítéseket építeni. A kerítés fontosságában olykor már felér a házéval. Sajnos az új kőkerítések nagyon jól zárják ki illetve be az élővilág egy részét. Sünök, békák (olykor macskák is) kint rekednek az utcán, és válnak gázolás áldozatává. Pedig ha egy kicsit délebbre megyünk, azt tapasztalhatjuk, hogy a Mediterráneumban a kerítések az élet különleges szigetei. Egy-egy öreg kerítést kúszónövények, páfrányok és sziklai növények tömkelege népesít be. A repedésekben, vagy a kövek között gyíkok szaladgálnak és különböző színesebbnél színesebb rovarok teszik a dolgukat. Gerald Durrell az Amatőr természetbúvár című könyvében akár egy egész fejezetet is szentelhetett volna a kerítések élővilágának. Persze manapság egy valódi kőkerítést felépíteni csak az tud, aki megnyerte a lottóötöst. Mégis sokat tehetünk azért, hogy az olcsóbb, betonalapú, burkolt kerítésaljzatainkon is felpezsdüljön az élet. Akik valóban aggódnak az utcán átkelő állatokért, az új kerítésükbe építsenek átjárókat a talajszinten. Ha egy kövér sün átfér rajtuk, akkor számos egyéb állat számára is lehetővé tettük, hogy bejusson a kertünkbe, vagy éppen, hogy onnan kijusson, és párt találjon más természetszerető szomszédaink kertjében. Sajnos néha ehhez hosszú tárgyalásokat kell folytatnunk szomszédainkkal, és nagy kreativitást valamint kompromisszumkészséget kell mutassunk, hogy elérjük célunkat főleg, ha az újonnan épülő kerítésünket nem mi, hanem a szomszédunk építi.
Manapság egyre több ápolt háznál figyelhető meg, hogy a tulajdonos (vagy a kertésze) a kerítés utca felöli oldalán a járda és a kerítés között hagy egy vékony földsávot, amelyet növényekkel ültet be. Ezek a vékony szegélyek a gyíkok mellett számos állatnak nyújtanak ideiglenes menedéket, táplálkozóhelyet. A fali gyíkok számára akár tökéletes állandó élettérként is szolgálhatnak. De ha kívülről nem is tudjuk a kerítésaljzatot benövényesíteni, belül már mi vagyunk az urak, oda azt ültetünk, amit akarunk. Napos oldalakra díszes iszalagokat, vagy egyéb virágzó futónövényeket, illetve más, meleg kedvelő virágos, esetleg fűszernövényeket ültethetünk. Ezeken a helyeken nem csak gyíkok, hanem színesebbnél színesebb rovarok is kápráztathatják a szemünket a meleg évszakokban. Természetesen ez utóbbiakat nem önzetlenül csaljuk oda, hanem a gyíkoknak táplálékként! : ) Ha azonban azt szeretnénk, hogy gyíkjaink hosszútávon is megtelepedjenek, biztosítanunk kell számukra védett búvóhelyeket, repedéseket, üregeket és legfőképpen telelőüregeket. A kerítéseken, a fantasztikus farakásnál leírtakhoz hasonlóan itatóedényeket is elhelyezhetünk.
Üregek és átjárók a kerítésben
Gyíkok számára az aktív időszakokban nincs szükség mély telelőüregekre. Egy-egy víztől, huzattól védett repedés megteszi mindennapi búvóhelynek. Ilyeneket az építésekor kialakíthatunk a kerítés falában vagy alapjában. A kialakítás módja nagyban függ az építő és a megrendelő kreativitásától. Manapság sokan építenek kerítésfalat úgynevezett zsalukőből (előre gyártott üreges betonelemekből), amelyeket azután vakolattal vagy egyéb (kő- vagy tégla-) burkolattal látnak el. Az építés során mindössze annyit kell tennünk, hogy több ponton hagyjunk a burkolaton keresztül bejáratot ezekbe az üregekbe. Ha a kerítésünk eleve tömör beton vagy egyéb alapon nyugszik, üregeket kialakíthatunk a kerítésfal mellet is. Ekkor érdemes mindenképpen alkalmaznunk a rákosi vipera LIFE-programban kidolgozott kerámia telelőüregeket is.
Telelőüregek
A kétéltűek és a hüllők változó testhőmérsékletű állatok. A telet éppen ezért fagymentes helyeken kénytelenek átvészelni. A kétéltűek egy része az iszapban telel át, de vannak fajok (varangyok, barna békák, ásóbékák), amelyek a hüllőkhöz hasonlóan valamilyen üregben, rágcsálójáratban, korhadt farönkben vagy az alatt várják ki a fagyok elmúltát. A modern kertek azonban nem mindig rendelkeznek ilyen telelőhelyekkel, tehát ezeket magunknak kell kialakítanunk. Több mód van arra, hogy kertünk „hidegvérű” lakóinak megkönnyítsük a fagyos hónapok átvészelését. Az egyik lehetséges és egyben legjobban ellenőrzés alatt tartható megoldás a rákosi vipera LIFE-programban kidolgozott kerámia telelőüregek használata. Ezekből érdemes többet is telepítenünk a kertünkbe, azokra a helyekre, ahol állatainkat szeretnénk megtelepíteni. Békák, gőték számára helyezzük az üreget a kerti tó mellé vagy a talajt is takaró virágágyásaink közé. Ha gyíkoknak akarunk lakást kiutalni, akkor a kerítés, a házfal, vagy a fantasztikus farakás tövébe ássuk le a kerámiacsövet. A kerámia telelőüregek előnye, hogy tisztíthatók, ezzel feltöltődésük földdel és avarral megakadályozható. A telelőüreget mindig úgy helyezzük el, hogy bejárata védve legyen, de mi magunk hozzá férhessünk, hogy időről időre kitisztíthassuk. A gyíkok számára úgy helyezzük el a telelőüreget, hogy az közel legyen ahhoz a helyhez, ahol az aktív időszakot töltik, és ha kell, előlünk vagy a macskák elől oda visszahúzódhassanak.
Nem csak a jól dizájnolt kerámia telelőüregek alkalmasak állatok átteleltetésére. Az új házak építésekor sokszor hagyják a sitt egy részét a kertben. Ha ebből a nagyobb darabokat egy bizonyos helyen mélyen beássuk a földbe, ügyelve arra, hogy minél több üreg jöjjön létre, amely az évek során sem temetődik be, és fölé sziklakertet telepítünk, akkor a virágpompa alatt egy egész gyík-bunkerrendszert hozhatunk létre. Az üregekhez alagutakat is építhetünk, melyeknek a felszíni kijáratát úgy fedjük be, hogy az ne tudjon eltömődni. Ennek a megoldásnak a hátránya, hogy bár évekig, vagy egy-két évtizedig is működhetnek, idővel azonban az üregek és az alagutak feltöltődnek földdel, és megszűnnek feladatukat ellátni.
Figyelmeztetés: ha nem is a rákosi vipera LIFE-programban alkalmazott kerámiacsöveket használjuk, ne használjunk műanyag vagy egyéb sima felületű csöveket, mert ezeken az állatok nem tudnak visszakapaszkodni a felszínre és a telelőüregben, mint egy csapdában éhen és szomjan pusztulnak.
Folytatása következik...
A hüllők (Reptilia) a hagyományos, mára elavultnak számító rendszertani felfogás szerint a gerincesek altörzsének egyik osztályát képezték. Az élővilág evolúcióját jobban tükröző, ma használatos, úgynevezett kladisztikus rendszerekben a hüllők egy ún. parafiletikus csoportot alkotnak. A parafiletikus csoportok ugyan közös ősre vezethetők vissza, viszont nem tartalmazzák annak minden leszármazottját. A kladisztikus rendszerek a törzsfa egyes (különböző vastagságú) teljes ágait tekintik érvényes rendszertani csoportnak. Az ilyen csoportot monofiletikusnak nevezik, és tartalmaznia kell legfiatalabb közös őse valamennyi leszármazottját. A „hüllők” ezt a feltételt nem teljesítik, a hagyományosan hüllőnek tekintett állatokat tartalmazó törzsfaágnak feltétlenül magában kell foglalnia a madarakat is. A madarak a dinoszauruszokból fejlődtek ki (tehát gyakorlatilag maguk is túlélő dinoszauruszoknak tekinthetők), és a ma élő hüllők közül a krokodilok közelebbi rokonságban állnak velük, mint például a fürge gyíkkal.
Őstörténet
Az első hüllők 320–310 millió évvel ezelőtt, a karbon időszakban alakultak ki. Őseik a Labyrinthodontia (vagy régebbi nevén Stegocephalia) nevű őskétéltű-csoport egyik rendjét képezték (Reptiliomorpha). A korai hüllők és a kétéltűek között nehéz éles határt húzni, hiszen a szaporodásuk módjára többnyire nem lehet következtetni a kövületek alapján. A legősibb ismert és kétségkívül hüllőnek tekintett lény, a Hylonomus nevű, gyíkszerű állat volt, melynek testét már szarupikkelyek borították. A korai hüllők eleinte a domináns Labyrinthodontia csoporthoz tartozó kétéltűek árnyékában éltek, később azonban, a perm időszakban ki tudták használni a víztől független szaporodásban rejlő evolúciós előnyüket.
A főbb hüllőcsoportokat régóta a koponyán lévő halántékablakok száma és elhelyezkedése alapján különítik el. A legősibb hüllőknek halántékablak nélküli, anapsid koponyájuk volt. A hüllő-törzsfa egyik első leágazását az egy halántékablakú Synapsida csoport képezte. Közöttük találjuk a sokszor látványos háti bőrvitorlával díszített Pelycosauria csoport képviselőit (pl. Dimetrodon, Edaphosaurus), valamint az emlősszerű hüllőket, az emlősök őseit (Therapsida). A Synapsidák leágazása után megmaradt törzsfaág (klád) képezi a Sauropsida osztályt, a tulajdonképpeni hüllőket. Ezek közül egyeseknél megmaradt az anapsid koponya, e csoport (Anapsida alosztály) egyedüli mai leszármazottai talán a teknősök (bár a teknősök származása kapcsán nincs egyetértés a kutatók között). A régmúlt és jelenlegi legsikeresebb hüllőcsoportok viszont a Diapsida alosztályból kerülnek ki, melyek két (pár) halántékablakkal jellemezhetők.
A Diapsidák két ága az Archosauromorpha és a Lepidosauromorpha. A földtörténeti középidő (mezozoikum) az első csoport felvirágzását hozta el; ebbe a csoportba tartoznak a krokodilok és a dinoszauruszok. Utóbbiak több mint 160 millió évig alkották a Föld domináns szárazföldi állatcsoportját. Több mint 500 nemüket és 1000 fajukat írták le, méretük és életmódjuk rendkívüli sokféleséget mutatott. Két rendjüket a medencecsontok felépítése alapján különítik el, ezek a hüllőmedencéjűek (Saurischia) és a madármedencéjűek (Ornitischia). A hüllőmedencéjűek közé tartozik a két lábon járó, főleg ragadozó életmódú taxonokat egyesítő Theropoda rend, valamint a hosszú nyakú és farkú, négy lábon járó Sauropodák, a Föld valaha élt leghatalmasabb szárazföldi állatai. A madarak – meglepő módon – a Theropodákból és nem a madármedencéjűekből erednek. Származásuk ma már olyan jól feltérképezett, hogy a Theropodák családjai közé nagy bizonyossággal be lehet helyezni a mai madarak őseit. A Theropodák több képviselője szárnyas, tollal borított, röpképességét esetleg másodlagosan elveszítő lény volt (pl. Velociraptor). Az Ornitischia képviselői, a szarvas, páncélos és „kacsacsőrű” dinoszauruszok növényevő csoportjai a kréta időszakban élték virágkorukat. Az Archosauromorpha másik jelentős csoportját a levegőt elsőként meghódító gerincesek, a repülő őshüllők (Pterosauria) alkották. Ezek tollal nem rendelkező (bár a hőszigetelés érdekében szőrös testű), és a denevérekére emlékeztető, de egyetlen megnyúlt ujj által kifeszített bőrvitorlával ellátott állatok 10 m-es szárnyfesztávolságot is elértek. A dinoszauruszokkal egy időben haltak ki.
A Lepidosauromorpha csoportba tartoznak a földtörténeti középidő (mezozoikum) nagy tengeri hüllői, az úszólábaikkal evező plesiosaurusok, a halszerű ichthyosaurusok önálló csoportot képeztek. Ha csak a koponya felépítését nézzük, ezeknél a halántékablakok száma egy párra redukálódott, amely magasan ül a koponyán (euryapsid koponya). A harmadik jelentős tengeri hüllőcsoport, a hajlékony, krokodilszerű mosasaurusok már a ma élő hüllők túlnyomó többségét egyesítő Squamata rendből kerültek ki. Azonban a mosasaurusok sem élték túl a kréta időszak végét. A 65 millió éve elkezdődő harmadidőszak az emlősök felvirágzásának árnyékában másféle életmódú, de a korábbiakhoz képest nem kevésbé sikeres hüllőcsoportok elterjedését hozta el. Az alábbiakban a mai, korszerű rendszertan szerint haladva ezekről lesz szó.
Rendszertan
Mint a korábbiakból következik, a máig fennmaradt hüllők parafiletikus csoportot képeznek, melynek egyes alcsoportjai egymással sokszor csak távolabbi rokonságban állnak. Ha a rendek szintjén nézzük, akkor a recens (ma élő) hüllők négy rendjéből három reliktum- (maradvány-) jellegű, ősi csoport. Az első a talán az ősi Anapsidákból eredő teknősök, a második az Archosauromorpha madarakon kívüli egyedüli túlélői, a krokodilok, a harmadik pedig a Lepidosauromorpha egyik korai leágazása, a hidasgyíkok. A negyedik csoport, a mosasaurusok kapcsán már emlegetett pikkelyes hüllők (Squamata) viszont evolúciósan fiatal, fajszámát tekintve pedig az emlősökkel és madarakkal vetekedő csoport. Az alábbiakban egyenként jellemezzük e csoportokat:
- Teknősök (Testudines) rendje. Első pillantásra felismerhető állatok: törzsüket két részből álló, szarulapokkal vagy bőrrel fedett páncél borítja. A páncél csontos vázát a gerinc, a bordák és a szegycsont kiszélesedő, bőrcsontokkal összeforrt tokja képezi. A páncél részei a többé-kevésbé domború hátpajzs (carapax) és a lapos mellvért (plastron), melyek a híd nevű részen keresztül mozdíthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. A páncél hatékony védelmet biztosít az állat számára, ám a mozgásban hátrányt csupán a szárazföldön jelent. Nem meglepő, hogy a teknőscsoportok többsége visszatért az édesvizekbe vagy a tengerbe, és e fajok többsége ragadozó, a szárazföldi fajok viszont főleg növényevők. Korábban a teknősöknek számos óriás képviselője volt ismert (pl. a 4 m hosszú, Archelon nevű tengeri teknős, vagy a harmadidőszak ausztráliai és dekkáni szárazföldi formái). Ma a legnagyobbra a tengeri fajok és az óceáni szigetek óriásteknősei nőnek. A teknősök két rendjét a fej és a nyak páncélba húzásának módja alapján különítik el: a nyakfordító teknősök (Pleurodira) vízszintes S-alakban tekerik be (olykor igen hosszú) nyakukat a páncél pereme alá, míg a fajok többségét adó nyakrejtők (Cryptodira) függőleges S-be hajlítva, felülről nézve egyenes vonalban húzzák be fejüket mellső lábaik közé. Valamennyi teknősfaj tojásokkal szaporodik.
A teknősök az Antarktisz kivételével minden kontinensen előfordulnak (a nyakfordítók kizárólag a hajdani Gondwanát alkotó déli földrészeken – Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália). Jelenleg 14 családjuk és körülbelül 300 fajuk létezik. Európában két családból hat fajuk honos (továbbá a tengeri fajok), hazánkban egy faj, a mocsári teknős fordul elő.
- Krokodilok (Crocodylia) rendje. A ma élő hüllők közül a madarak (és a dinoszauruszok) legközelebbi rokonai. Hajdan sokkal változatosabb csoportot alkottak, de testalkatuk és életmódjuk hasonló volt a mai képviselőikéhez. Testüket erős szarupajzsok borítják, alatta az irhában bőrcsontok keményítik tovább kültakarójukat. Vizekben és azok közelében élő, jól úszó állatok, oldalról lapított farkuk csapásaival hajtják magukat. A szárazföldön testüket a talajtól elemelve sétálnak. Valamennyien ragadozók, zsákmányukat többnyire lesből támadják meg, de dögöt is fogyasztanak. Nagyobb emlősöket is elejthetnek. Közepes vagy nagytermetű állatok, teljes hosszuk 1,5-6 m-t érhet el. Fejlett szociális életük van, a hímek hangadással kommunikálnak egymással a párzási időszakban, a nőstényekért ádáz harcokat vívnak. A nőstények őrzik fészküket és frissen kikelt utódaikat. A krokodilok a Föld trópusi, szubtrópusi területein fordulnak elő. Három családjukba (krokodilfélék, gaviálfélék és aligátorfélék) 23 faj tartozik.
- Felemásgyíkok (Sphenodontia) rendje. Ősi jellegű Lepidosauromorphák. Külső testfelépítésük a gyíkokra emlékeztet, anatómiájuk azonban igencsak eltér azokétól. Nincs külső fülük, viszont fejlett, fényérzékelésre képes fejtetői (parietális) szemmel rendelkeznek, mely a koponyatetőn ül és a tobozmiriggyel áll kapcsolatban. A tobozmirigy hormontermelését irányítja (fejlettebb gerinceseknél, például embernél a tobozmirigy közvetlenül a retináról kapja az információt a fényviszonyokról). A fejtetői szem a fiatalokon látható, idősebb korban pikkelyek takarják. A felemásgyíkok egyetlen családjának két faja, a hidasgyíkok vagy maori nevükön tuatarák kizárólag az Új-Zéland körüli szigeteken élnek és a kipusztulás szélén állnak. Méretes, 60–80 cm-esre megnövő, zömök állatok látványos háttarajjal. Anyagcseréjük lassú, mivel élőhelyük átlaghőmérséklete, így – ektoterm állatok lévén – a saját testük hőmérséklete is alacsony. Igen magas kort élhetnek meg.
- Pikkelyes hüllők (Squamata) rendje. A ma élő hüllők messze legsikeresebb, leginkább faj- és formagazdag csoportja. Hagyományosan kígyókra és gyíkokra szokás őket felosztani, de ez nem tükrözi a valós leszármazási viszonyokat. A kígyók magasan specializált gyíkoknak tekinthetők, és régóta ismert, hogy közelebbi rokonai bizonyos gyíkcsoportoknak, mint azok más gyíkformájú Squamatáknak. Csak a közelmúltban derült ki az az érdekes tény, hogy a kígyókat és egyes gyíkokat magában foglaló feltételezett ágnak (Toxicofera) – amint a csoport latin neve is utal rá – közös evolúciós újítása is van, vagyis képesek mérget termelni. Toxikus hatású vegyületek a Squamaták szélesebb körére jellemzőek, mint korábban feltételezték. A kígyókon kívül mérgező vegyületeket termelnek a leguánok, agámák és kaméleonok csoportjának (Iguania alrend) és a lábatlangyík-félék, varánuszok, viperagyíkok (Anguimorpha alrend) egyes képviselői is. Korábban ez csak a viperagyíkokról volt ismert. A Toxicoferán kívüli Squamaták között találjuk a Gekkota (gekkók és rokon családok), a Scincomorpha (nyakörvös gyíkok, szkinkek és rokon családok), valamint az Amphisbaenia (ásógyíkok) csoportokat.
A Squamaták testét szarupikkelyek borítják, melyek gyakran ragyogó színeket ölhetnek, máskor hathatós rejtőzködést biztosítanak. Méretük a néhány cm-es gömbujjúgekkóktól és törpekaméleonoktól a 150 kg-ot elérő komodói varánuszig, vagy a néha 6 m-t is meghaladó óriáskígyókig terjed. Az Antarktisz kivételével az egész Földön elterjedtek. Közös jellemzőjük a hímek kitűrhető, páros párzószerve, a hemipénisz. A gyíkok nagy része rovarevő, a nagyobb testűek között növényevő vagy gerinceseket fogyasztó fajok is vannak. A kígyók mind ragadozók és főleg kis testű gerincesekkel, máskor (főként egyes kis testű fajok vagy a fiatal állatok) gerinctelenekkel táplálkoznak. A kígyók közismert lábatlansága mellett más csoportokban is előfordul a lábak elcsökevényesedése (jó példa erre a hazai lábatlan gyík). A lábatlanság azonban nem jelent evolúciós rokonságot.
A pikkelyes hüllők az erdőktől a sivatagokig, a tengerektől a hegyvidékekig mindenféle élőhelyet benépesítenek, sokszor jelentős számban. Változó testhőmérsékletű csoportról lévén szó, nem meglepő, hogy legnagyobb fajgazdagságukat a trópusi területeken érik el. Magyarországon 5 nyakörvösgyík-,1 szkink-, 1 lábatlangyík-, 5 sikló- és 2 viperafaj fordul elő.
Anatómia
A hüllők mind változó testhőmérsékletű állatok. Bőrük erősen elszarusodó, és ennek megfelelően a vízvesztés ellen hatékonyan szigeteli őket a külvilágtól. A hüllők (és madarak) kültakarójában nem az emberi körmöt és hajat felépítő α-, hanem a rigidebb β-keratin az alapvető szaruanyag. Bőrük mirigyekben szegény. A tengerben élő fajok sókiválasztó mirigyekkel rendelkeznek, de említést érdemelnek a sok gyíkra jellemző comb- és kloáka előtti pórusok, amelyek zsíros, feromontartalmú váladéka a párválasztásban játszik szerepet. A hüllők szíve három- vagy négyüregű: a két kamra a krokodiloknál teljesen szeparált, de a szív anatómiai felépítése miatt az oxigénben és szén-dioxidban gazdag vér más fajoknál is csak kismértékben keveredik.
A hüllők tüdővel lélegeznek; a vízben élő teknősök alkalmazhatnak kiegészítő bőrlégzést (különösen a lágyhéjú teknősök), illetve a szájfenék vagy a kloáka területén is folytathatnak gázcserét. A légzést a törzs bordaközi izmai végzik, izmos rekesz csak a krokodiloknál alakult ki. Érdekesség, hogy a gyíkok többsége a törzsizmait mozgásra és légzésre egyaránt használja, így mozgás közben nem tudnak levegőt venni. Ezért az anaerob anyagcserének is nagy jelentősége van náluk. A legtöbb hüllő rendelkezik lágy vagy csontos másodlagos szájpaddal, így a légutak és a tápcsatorna jobban elkülönülnek. A kígyók ezt másképpen oldják meg: ők a légcsövüket tolják előre nyelés közben.
A hüllők nem tudják megrágni táplálékukat, emiatt és lassúbb anyagcseréjük miatt emésztésük is aránylag lassú, táplálékigényük kisebb az emlősökénél és madarakénál. Sok hüllőfaj köveket nyel le, hogy azok a gyomorban segítsék az emésztést (gastrolithok), de vízben élő fajoknál ballasztként is működnek. A madarakhoz hasonlóan az emésztő, a kiválasztó és az ivarszerveknek egyetlen közös kivezetőnyílása van, a kloáka. A vízi teknősök főként karbamidot, a szárazföldi teknősök és a Diapsida hüllők húgysavat választanak ki veséikben.
A hüllők többségének legfontosabb érzékei a látás és a szaglás. A nappal aktív pikkelyes hüllők többsége kiválóan lát, amit az egyedek kommunikációban is szerepet játszó, sokszor színpompás külső is igazol. Az avarban, laza talajban vagy homokban turkáló, föld alatt ásó fajok szeme gyakran különböző mértékben visszafejlődött, szemhéjaik sokszor összenőttek. Ez jellemző a többségében nappal aktív kígyókra és a jól látó gekkók többségére is. A szaglás szintén fontos szerepet játszik a hüllők életében. Az emlősöktől eltérően a szájpadlásról nyíló Jacobson-szervük a szaglószerv, a kígyók és egyes gyíkok villás nyelve ehhez szállítja az illatmolekulákat. A nyelv két csúcsa által közvetített koncentrációkülönbséget érzékelve képesek a szag irányát meghatározni, ügyesen követve zsákmányállataik vagy fajtársaik illatnyomait. Az óriáskígyók és a gödörkésarcú viperák hőérzékelő gödörszervei (az előbbieknél az ajakpajzsokon, utóbbiaknál az orrnyílás és a szem között) a hőkamerákhoz hasonló képet festenek a külvilágról, ezek alapján éjszaka is precízen megtalálják melegvérű zsákmányukat.
Szaporodás
A hüllők belső megtermékenyítésűek. A hidasgyíkoknak nincs párzószerve, kloákáikat összeillesztve párosodnak. A teknősöknek és a krokodiloknak egyetlen péniszük, a pikkelyes hüllőknek zsákszerűen kifordítható, páros hemipéniszük van.
A hüllők evolúciós újítása a szárazföldön lerakott tojás. A héj a fajok többségénél pergamenszerű, más esetekben, így a krokodiloknál, egyes teknősöknél és gekkóknál a héjba több kalciumsó rakódik, és az a madarak tojásához hasonlóan kemény lesz. A tojásban magzatburkok fejlődnek ki (savóshártya, magzating, húgytömlő). A fajok egy része eleventojó (ovovivipár) agy valódi elevenszülő (vivipár), utóbbiak fejlődő utódaikat táplálják is az anya testében.
Bizonyos kígyó- és gyíkcsaládokban előfordul az ivartalan szaporodás, a szűznemzés (partenogenezis) jelensége. Az így létrejövő utódok az anya diploid klónjai.
Életmód
A hüllők többsége nappali életmódot folytat. Idejük jelentős részét a hőszabályozás teheti ki – általában napfürdővel indítják a napot, ezt követően kerül sor a táplálék- és párkeresésre. Meleg időben a déli órákra árnyékba húzódnak. Kiegyensúlyozottabb napszakos klímájú helyeken, például esőerdőkben sok faj csak passzívan követi a környezet hőmérsékletét.
A hüllőfajok döntő többsége ragadozó, növényevő fajokat a (szárazföldi) teknősök és egyes nagytestű gyíkok körében találunk. A kisebb gyíkok főként gerincteleneket, a kígyók elsősorban kisebb gerinceseket zsákmányolnak. A legnagyobb testű ragadozó hüllők (óriáskígyók, komodói varánusz, krokodilok) nagyobb emlősöket is elejtenek. Zsákmányát a többség egyben nyeli le, a krokodilok, varánuszok (sőt, néhány kígyófaj is!) testük rángó, csavaró mozdulataival áldozatukat cafatokra tépik, de azokat szintén képtelenek megrágni. Változó testhőmérsékletük miatt a hüllők táplálékigénye az állandó testhőmérsékletű (endoterm) madarakénak és emlősökének csupán töredéke. Ez lehetővé teszi, hogy viszonylag kis területű élőhelyen nagy egyedsűrűségű populációjuk maradjon fenn (gondoljunk csak a hazai faligyík-élőhelyekre!), illetve, hogy a nagytestű fajok akár hónapokig ne vegyenek magukhoz táplálékot. Az óriáskígyók annyira alkalmazkodtak e ritka táplálékfelvételhez, hogy emésztőszerveik a táplálkozások között érzékelhetően visszafejlődhetnek, majd a táplálkozás után vérellátásuk, tömegük ismét megnő.
A hüllők udvarlási, párválasztási viselkedése nem éri el az emlősökre vagy madarakra jellemző bonyolultságot, de így is sok esetben látványosnak mondható. Udvarláskor a vízi teknősök hímjei orrukkal bökdösik vagy karmaikkal cirógatják a nőstény fejét és nyakát. A szárazföldi teknősök hímjei heves párviadalokat folytatnak a nőstényért, melynek során a legfőbb cél az ellenfél felborítása. A gyíkok körében gyakran erős ivari kétalakúság (dimorfizmus) és/vagy dikromatizmus (eltérő színezettség) figyelhető meg. Az ilyen fajok többnyire poligín (háremtartó) viselkedést mutatnak. A hímeken a feltűnő színezet és a nagyobb méret mellett látványos tarajok, toroklebenyek, szarvak, sisakok és egyéb kinövések díszlenek. A riválisok természetesen e jegyeiket mutogatják egymásnak, ha konfliktusra kerül sor. Más fajoknál femorális vagy preanális pórusok viaszos váladéka hirdeti az adott hím fensőbbségét. A magányosan élő kígyók is szaglás útján találják meg párjukat, és ha több hím akad rá, azok heves birkózó mérkőzéseket vívhatnak egymással. A krokodilok párválasztásában a hangadás is szerepet játszik, egyébként a gyíkok többségéhez hasonlóan náluk is a domináns hím párosodik több nősténnyel.
A hüllők többsége földbe, faodvakba, kövek alá vagy más hasonló rejtekhelyre rakja tojásait, azután a sorsukra hagyja őket. Egyes teknősök csoportosan fészkelnek, az ő tojásaiknak a nagy szám nyújt némi biztonságot. A krokodilok korhadó növényekből építenek fészket. A megszületett ivadékok gondozása is csak a rájuk jellemző: a nőstény őrzi a fészket, majd egy darabig a kikelő utódokat is. Egyes pitonfajok nőstényei felgyorsított anyagcseréjük segítségével felmelegített testükkel „kotlanak” is tojásaikon. A kikelt fiataloknak azonban nem viselik gondját.
Védekezési mechanizmusok
A ma élő hüllőfajok többsége kistermetű, ezért kívánatos zsákmányt jelentenek a nagyobb ragadozóknak (Az ő esetükben is érvényes, mint a kétéltűekre, hogy jó anyaghasznosítók, ezért nagy számban állnak rendelkezésre, mint táplálék.). Saját védelmük érdekében változatos trükköket „vetnek be”. Olyan kézenfekvő módszerekről, mint az éberség, a rejtőszín vagy a teknősök páncélja, ezúttal nem ejtünk több szót. A hazai gyíkoknál is közismert jelenség az autotómia (öncsonkítás). Farkukat izmaik gyors megfeszítésével törik le, a törés a csigolyák közepén lévő porózus zónákban, nem a csigolyák között történik. A regenerálódó farok váza porcos, hossza nem éri el az eredetiét. Újabb törésre csak a korábbi forradás fölött kerülhet sor. Más gyíkoknál az autotómia hirtelen, pánikszerű vedléssel jár, mely után jókora csupasz, rózsaszín bőrfelületek maradhatnak szabadon.
A kígyók közül a mérges fajok védekezésképpen is bevetik fegyverüket. Mivel azonban a méreg számukra is értékes, eleinte többnyire ők is menekülőre fogják vagy megelégednek látszattámadásokkal (még valódi harapások során sem mindig ürítenek mérget, ezek az ún. száraz marások). A szervezetbe jutó mérgek idegműködésre ható neurotoxinok vagy szövetroncsoló hemotoxinok lehetnek. Utóbbi jellemző a viperák nagy részére. A nem mérges siklók szintén reagálhatnak agresszíven (mint a haragos sikló, mely a nevét is innen kapta). A vízisikló támadás esetén sokszor halottnak tetteti magát, illetve kloákájának bűzös váladékával rettenti el a támadóját.
Természetvédelem
A hüllők többségére a legnagyobb veszélyt az élőhelyek elvesztése jelenti. Ez éppúgy jellemző trópusi vidékeken, mint hazánkban. A két legveszélyeztetettebb hazai faj, a rákosi vipera és a haragos sikló egyaránt ennek köszönhetően jutott a kihalás küszöbére. Általánosságban elmondható, hogy élőhelyeik fennmaradásának biztosítása vagy a leromlott élőhelyek megfelelő kezelése révén a legtöbb faj védelme megoldható lenne. További veszélyforrást jelent a mind népszerűbbé váló terrarisztika: az illegális állatbefogás ma már a kábítószer-kereskedelemmel vetekedő üzletág. A veszélyeztetett fajok kereskedelmét a Washingtoni Egyezmény (CITES) szabályozza, honlapját a honlapunkról is el lehet érni. Ma már számos faj fogságban történő szaporítása megoldott, ha mindenképpen terrarisztikával szeretnénk foglalkozni, helyesebben tesszük, ha (legalábbis kezdőként) ezek közül választunk hobbiállatot. Sok fajt a túlhasznosítás veszélye fenyeget – elsősorban Kelet- és Délkelet-Ázsiában teknős- és kígyófajok sokaságára tekintenek táplálékként, és a tengeri teknősöket is elsősorban a túlzott halászat és a tojásrakó helyeik kifosztása sodorta a kipusztulás szélére. A nagyobb testű kígyók, gyíkok és a krokodilok bőre táskák és cipők kedvelt alapanyaga. Bár az e célra felhasznált állatok egy részét farmokon tenyésztik, még mindig sok az illegálisan elpusztított állattól származó áru (e cikkek kereskedelmére a CITES szabályozása szintén kiterjed!). Jobban tesszük, ha kerüljük az ilyen divatcikkeket!
Egyes hüllőfajok felbukkanása új területeken önmagában jelent természetvédelmi problémát. A kibocsátó a terrarisztika – sok korábbi hobbiállat végzi – férőhelyét kinőve – a közeli tóban vagy akár csatornában. Ezen esetek sorába tartozik a szalagos tigrispiton floridai elszaporodása, vagy a hazai vizeinkben mind nagyobb számban előforduló ékszer- és aligátorteknősök. Az idegenhonos és potenciális özönfajokkal honlapunk bővebben is foglalkozni kíván.
Írta: Vági Balázs
A kétéltűek (Amphibia) a gerincesek altörzsének egyik osztálya. Tudományos nevük az amfíbiosz ógörög szóból származik, ami kettős életet jelent. Arra utal, hogy a kétéltűek legtöbb faja kifejlett korában szárazföldi életmódot folytat, de szaporodni visszatér a vízbe, és egyedfejlődésük első szakasza is ebben a közegben zajlik le. E tipikus életmenettől mindkét irányban vannak eltérések, így akadnak kétéltűek, melyek szinte függetlenítették magukat a folyékony víztől, és vannak olyanok, amelyes egész életükben nem lépnek szárazföldre.
Őstörténet
A kétéltűek körülbelül 370 millió évvel ezelőtt, a devon időszakban alakultak ki. Őseik bojtosúszós halak voltak, melyek máig fennmaradt rokonai a négylábú gerincesek (Tetrapoda) főosztályának testvércsoportját alkotják (vagyis közelebbi rokonságban állnak egymással, mint más csoportokkal). A szárazföldi életmódra való áttérés jelentős evolúciós ugrás volt, amelynek előnyei közé tartozott az első szárazföldi gerinctelenek által nyújtott bőséges táplálék kiaknázása és a vízi ragadozóktól való védettség is. Az első szárazföldre lépő kétéltűek a páncélos kétéltűek (Labyrinthodontia) alosztályába, az Ichtyostegalia rendbe tartoztak. Ezek magukban egyesítették a mai kétéltűek és halak jellemzőit, így heterocerk (aszimmetrikus, a cápákéra emlékeztető) farokúszójuk, a víz rezgéseit érzékelő oldalvonalszervük volt, ujjaik száma is meghaladhatta a végtagonkénti ötöt.
A devon, karbon, perm és triász időszakokban a kétéltűek a szárazföldi fauna meghatározó csoportja voltak. Az ekkor élt nagy, vagy akár óriási termetű képviselőiket (melyek az akkori ökoszisztémák csúcsragadozói voltak) régebben Stegocephalia („páncélos fejűek”) néven foglalták össze, ez azonban a Labyrinthodontiához hasonlóan parafiletikus csoport (nem tartalmazza közös ősük minden leszármazottját). Leglátványosabb képviselőik a Temnospondyli rend tagjai, melyek karbon és perm időszaki virágkoruk után a dinoszauruszokkal párhuzamosan, kisebb számban a mezozoikumban is fennmaradtak. Közéjük tartozott a valaha fölfedezett leghatalmasabb kétéltű, a permben élt, krokodilszerű Prionosuchus, mely 9 méteres testhosszt ért el.
A ma élő (recens) kétéltűeket egyesítő Lissamphibia alrend a perm időszak táján alakulhatott ki. Ekkorra tehető a közelmúltban felfedezett egyik legismertebb kétéltű-maradvány, a Gerobatrachus hottoni, mely a feltételezések szerint a farkos és farkatlan kétéltűek közös őséhez áll közel. A békák őstörténetéből nagyon kevés kövület maradt fenn, ezek közé tartozik a Madagaszkáron megtalált Triadobatrachus massinoti, mely még rövid farokkal rendelkezett.
Rendszertan
A ma élő kétéltűek mind a Lissamphibia alrendbe tartoznak, ami monofiletikus rendszertani egységet (taxont) képez (egy közös ősre visszavezethető, és annak minden leszármazottját tartalmazza). A recens kétéltűeknek három, egymástól jól elkülönülő rendje van. Ezek közül hazánkban két rendnek élnek képviselői.
- Farkos kétéltűek (Caudata vagy Urodela) rendje. Testalkatuk gyíkszerű, négy, viszonylag gyenge és egyforma hosszúságú lábuk, hosszan megnyúlt testük és farkuk van. Járásukban a test kígyózó mozgása fontos szerepet játszik, a lábak a testet csak oldalról támasztják meg, nem emelik el a talajtól. A vízben úszószegélyes farkukkal halszerűen mozognak. Méretük többnyire kicsi, 10-20 cm közötti, óriási képviselőik a másfél métert meghaladó távol-keleti óriásszalamandrák, valamint az észak-amerikai, kígyószerű szirén- és angolnagőték. Víztől való függésük mértéke változó, vannak teljesen szárazföldön (pl. lombkoronában) élő fajok, mások szaporodásuk és egyedfejlődésük során töltenek el rövidebb-hosszabb időt vízben, egyesek pedig lárvakori kopoltyúikat megtartva az ivarérettséget is a vízben érik el (neoténia). Lárváiknál először a mellső lábak fejlődnek ki, kopoltyúik mindvégig szabadon állnak. Főként az északi mérséklet övezet lakói, hiányoznak Ausztráliából, Afrika nagy részéről. Dél-Amerikában kevés fajjal képviseltetik magukat. 9 családjukba körülbelül 570 fajt sorolnak. Hazánkban egy családjuk, a szalamandrafélék hat faját sikerült kimutatni.
- Farkatlan kétéltűek vagy békák (Anura) rendje. Gerincoszlopuk megrövidült, csigolyáik száma lecsökkent. Farkuk egységes csonttá forrt, mely a megnyúlt csípőcsontok között foglal helyet a test belsejében. Végtagjaik megnyúltak, a hátsó lábak különösen – sok fajuk ugró mozgással közlekedik és menekül. Jellegzetes tulajdonságuk a hangadás képessége. Mellső lábaikon 4, a hátsókon 5 ujj van. Méretük 1–2 cm-től körülbelül 40 cm-es testhosszig terjed, legnagyobb fajuk a nyugat-afrikai góliátbéka (Conraua goliath). Lárváik, az ebihalak többnyire növényevők, elszarusodott állkapcsaikkal élőbevonatot legelnek. Először a hátsó lábaik alakulnak ki. Külső kopoltyúikat bőrkettőzet növi körül, így később nem láthatók. Átalakulásuk végén farkuk felszívódik. Az állandóan fagyos területek és a legszárazabb sivatagok kivételével az egész Földön elterjedtek. Legnagyobb fajgazdagságukat a trópusi esőerdőkben érik el. Három alrendjükbe 33 család és körülbelül 5600 faj tartozik. Hazánkban 5 család 12 faja honos.
- Lábatlan kétéltűek (Gymnophiona) rendje. Végtag nélküli, megnyúlt, féregszerű testű állatok. Nedves talajban, néha vizekben fordulnak elő. Testükön gyűrű alakú barázdák húzódnak, ami miatt a gyűrűsférgekre emlékeztetnek kívülről. Szemük fejletlen, bőrrel fedett. Fejükön visszahúzható tapogatót viselhetnek. Lassú mozgású gerinctelen állatokkal táplálkoznak. A fajok háromnegyede elevenszülő, a többi föld alatti üregekbe petézik, a petéket a nőstény őrzi. Átalakulással vagy anélkül is fejlődhetnek. A trópusi területeken elterjedtek, Európában nem él képviselőjük. Korábban 6, újabban 3 családjukat különítik el, melyekbe összesen körülbelül 170 faj tartozik.
Anatómia
A kétéltűek változó testhőmérsékletű állatok. Bőrük gyengén elszarusodó, többrétegű laphám. A bőrben fehérje és nyálkatermelő mirigyek ülnek, sok faj bőrváladéka mérgező, mely védelmet jelent a ragadozók ellen. Az elrettentő bőrváladékra sokszor élénk színek hívják fel a figyelmet (például nyílméregbékák, a hazai fajok közül az unkák, szalamandra). A bőr a légzésben, valamint a só- és ionháztartásban is meghatározó szerepet tölt be. Keringési rendszerük kétvérkörös, szívük háromüregű, két pitvarból és egy kamrából áll. A kifejlett kétéltűek tüdővel lélegeznek, ennek felépítése azonban egyszerű, viszonylag tagolatlan. Zárt mellkasuk, bordaközi légzőizmaik nincsenek, a levegőt a szájfenék pumpálásával áramoltatják. A bőrlégzés jelentős szerepet tölt be, a bőrvénák a nagyvérkör részét képezik, így a jobb pitvarba is érkezik oxigénben gazdag vér. Nyirokkeringésük fejlett. Érzékszerveik közül kiemelkedő látásuk, a legtöbb faj ez alapján találja meg zsákmányát. A békák fejének két oldalán kívülről jól látható dobhártya van, amelyhez egyetlen hallócsont (columella) csatlakozik a középfül belsejében. A hímek hangját páros vagy páratlan hanghólyag erősítheti fel.
Életmód
A kifejlett kétéltűek közül egyesek jobban kötődnek a vizekhez, mások szinte teljes egészében szárazföldi életmódot folytatnak. A szárazföldön többnyire nyirkos helyeken töltik a nappalt, az esti, éjszakai órákban vagy eső után járnak táplálékot keresni. Mások életük nagy részét a vízben vagy annak közelében töltik. A hazai fajok közül talán az ásóbéka tűri legjobban a szárazságot, tartós aszály elől a talajban keres menedéket. Hasonló életmódú fajok még sivatagos vidékeken is előfordulnak. A kétéltűek a telet avar, farönkök, kövek alatt, vagy iszapba temetkezve vészelik át.
Valamennyi kétéltű kifejlett korában ragadozó. A békák táplálékukat rávetődéssel vagy elől lenőtt nyelvük kicsapásával kapják el. Főként rovarokat és más gerincteleneket fogyasztanak.
A táplálékot mozgásáról ismerik fel. A farkos kétéltűek lassú mozgásúak, ennek megfelelően zsákmányuk nagy részét is ilyen állatok (férgek, csigák és más gerinctelenek) teszik ki.
Szaporodás
A kétéltűek legtöbb fajának szaporodása vízhez kötött, de előfordulnak olyan fajok is, amelyeknek egyáltalán nincsen szükségük vízre. Ezek többnyire trópusi területeken élnek, és a lárvális fejlődés már a peteburokban végbemegy.
A farkos kétéltűek belső megtermékenyítésűek. A gőték hímjei a vízben, feltűnő nászruhájukkal és kémiai anyagokkal vonzzák magukhoz a nőstényeket. Ha a nőstény elfogadja az udvarlást, a hím ivarsejtjeit tartalmazó spermatofórát rak le, melyet a nőstény kloákájával felvesz. A peték a testén belül termékenyülnek meg. A hazai gőtéknél a nőstény egyesével helyezi őket vízinövények szárára, sokszor be is csomagolja azokat egy levélbe. A foltos szalamandra patakokat és más hegyvidéki vizeket keres fel, ahol eleven utódokat szül.
A farkatlan kétéltűek külső megtermékenyítésűek. A hímek elsősorban akusztikus jelzésekkel csalogatják magukhoz a nőstényeket. Jellegzetes párzási viselkedésük az amplexus, a „szerelmes” ölelés, mely során a hím mellső lábainak reflexszerű szorításával kapaszkodik a nőstényre. A hím – fajtól függően – különféle módon karolhatja át a nőstényt, hazánkban a legtöbb békafajnál hónalji az amplexus, az unkáknál és az ásóbékánál ágyéki. A szorítást a hímek első lábujjának megvastagodott szaruképlete, a hüvelykvánkos segíti. Az amplexus során a hímek és a nőstények egy időben bocsátják ki ivarsejtjeiket. Nem ritka, hogy egy nőstényre több hím kapaszkodjon, melyek heves versenyt folytatnak egymással. A lerakott peték változatos alakzatokba rendeződhetnek, a varangyok petezsinórjaikat vízinövények köré csavarják, a valódibéka-félék petéinek kocsonyás burka lerakás után hatalmasra duzzad. Az ásóbéka vaskosabb petenyalábot aggat a növényekre, a levelibéka apró csomót, az unkák petéi laza tömeget képeznek. A hazai fajok nem gondozzák vagy őrzik a petéket, a trópusokon erre sok példát találunk. Az európai fajok közül a dajkabékák hímjei lábuk köré csavarva hordozzák a petéket.
A hazánkban honos kétéltűek szaporodási időszaka tavasz elejétől nyár elejéig terjed. Sok fajra jellemző az úgynevezett explozív szaporodás, ami nagyon rövid időszak alatt zajlik és nagy számú egyed vesz részt benne. Az állatok sokszor nagyobb távolságról érkeznek a szaporodóhelyként szolgáló állóvizekhez.
Egyedfejlődés
A petéből kikelő lárvák az első napokban maradék szikanyagaikat élik fel. A békák lárvái, az ebihalak ezt követően növényi táplálékra térnek át, szarus állkapcsaikkal algát vakarnak le a víz alatti tereptárgyakról. Kopoltyúik ekkorra már nem láthatók, bőr növi körül őket, és a test oldalán lévő kopoltyúüregbe kerülnek. A hátsó lábak szemmel láthatóan fejlődnek ki a farok két oldalán. Néhány hét növekedés és fejlődés után kezdődik a lárvák átalakulása (metamorfózis). Először láthatóvá válnak az addig a kopoltyúüregekben fejlődő mellső lábak. A száj szélesedik, a szaruállkapcsok eltűnnek. A farok fokozatosan felszívódik, és anyagai táplálékot jelentenek az átalakuló ebihalnak ebben a fejlődési időszakban. A növényi táplálék emésztéséhez alkalmazkodott bélcsatorna jelentősen megrövidül. Működésbe lép az állatok tüdeje – ha ebben az időszakban nem tudják elhagyni a vizet, megfulladhatnak! Az átalakult kisbékák sokszor tömegesen hagyják el a tavakat, és térnek át a szárazföldi, ragadozó életre.
A farkos kétéltűek lárvái már kezdetben is ragadozók. Tollas külső kopoltyúik mindvégig láthatók a fej két oldalán, csak átalakulásuk végén fejlődnek vissza. Először mellső lábaik, később a hátsók fejlődnek ki.
Természetvédelem
A kétéltűek az egyik legsúlyosabban veszélyeztetett állatcsoport a Földön. Mivel a legtöbb faj egyedfejlődése és felnőtt élete során szárazföldi és vízi élőhelyekhez egyaránt kötődik, bármelyik élőhely elvesztése, átalakítása súlyosan érintheti ezeket az állatokat. A kétéltűek az anyagforgalomban és a homeosztázis fenntartásában fontos szerepet játszó bőrük miatt fokozottan érzékenyek a szennyező anyagokra. A fentiek miatt indikátorszervezeteknek tekinthetők, így populációik helyzete fontos visszacsatolást küld nekünk környezetünk állapotáról. E visszajelzések az utóbbi időben nem sok bizakodásra adnak okot. A problémát tetézi, hogy a kétéltűek biomasszája megfelelő élőhelyeken igen nagy lehet, így az ökológiai rendszerekben betöltött szerepük (ragadozóként vagy táplálékként) rendkívül jelentős. Eltűnésük, megfogyatkozásuk alapjaiban rengetheti meg az ökoszisztémák működését.
A több mint 6000 máig leírt kétéltűfaj egyharmada tartozik az IUCN különböző veszélyeztetettségi kategóriáiba. A fajok további harmadáról nem rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy természetvédelmi helyzetüket jellemezhessük. Ez önmagában is elrettentő, ráadásul az utóbbi néhány évtizedben olyan mértékben megnőtt a fajok megritkulásának, lokális és világszintű eltűnésének gyakorisága, hogy a kutatók globális kétéltűválságról beszélnek. A folyamat nagyságrendjét egyesek a dinoszauruszok kihalásával vetik össze. Az okok sokrétűek, és fajonként eltérők lehetnek. Az élőhelyvesztés talán a legtöbb fajt érintő probléma. A kétéltűek döntő többsége a trópusi esőerdőkben fordul elő, és ezek az élőhelyek rohamosan pusztulnak. Sok faj azelőtt tűnhet el (vagy már tűnt el) ismeretlenül, hogy tudományos leírásukra sor kerülne.
Laborkísérletek alapján a kétéltűeket egyedfejlődésük során súlyosan károsítja az intenzív UV sugárzás, valamint bizonyos vegyi anyagok. Az utóbbiak közül külön említést érdemelnek a hormonhatású gyógyszer-maradékok, melyek hermafroditizmust vagy sterilitást okozhatnak. Sok fajt a túlhasznosítás (étkezési célra történő begyűjtés) fenyeget, elsősorban Kelet- és Dél-Ázsiában. Az egyik legsúlyosabb veszélyeztető tényezőt az újonnan terjedő fertőző betegségek (kitridiomikózis, Ranavirus) jelentik. A kitridiomikózissal a honlapunkon bővebben is foglalkozunk. Számos kétéltűt fenyeget bizonyos idegenhonos fajok betelepítése (elsősorban: karmosbékák, amerikai ökörbéka, óriásvarangy). Ezek kompetitorként, ragadozóként és fertőzések terjesztőiként is veszélyeztethetik az őshonos kétéltű-állományokat.
A kétéltűekkel foglalkozó kutatók felvették egymással a kapcsolatot, hogy globális erőfeszítéseket tegyenek a veszélyeztetett fajok fennmaradása érdekében. Így született meg a Kétéltűvédelmi Akcióterv (Amphibian Conservation Action Plan), mely a lehetséges lépésekkel és ezek költségvonzatával foglalkozik. Az IUCN-en belül működő Amphibian Specialist Group is globális kétéltűvédelmi stratégia kidolgozásán fáradozik. A sok fajnál nélkülözhetetlen ex situ konzervációt (élőhelyen kívüli, fogságban történő tenyésztést) az Amphibian Ark program koordinálja.
A hazai fajok természetvédelmi helyzete jónak mondható. Szűk elterjedésű vagy endemikus kétéltű nem él hazánkban, a nálunk honos fajok világállománya stabil. Magyarország területén azon fajok számítanak ritkábbnak, melyek az országban kevésbé gyakori, főként hegyvidéki élőhelyhez kötődnek (alpesi gőte, alpesi tarajosgőte, sárgahasú unka, gyepi béka). A hazai fajokra leselkedő legnagyobb veszély az élőhelyek leromlása, beépítése mellett a közúti gázolás. Ez különösen az explozívan szaporodó fajokat érinti a kora tavaszi időszakban, amikor a szaporodni igyekvő kifejlett állatok tömegével válhatnak gázolás áldozatává. Az autók a vizet elhagyó fiatal példányokat is megtizedelik. Azonban fontos szem előtt tartani, hogy ebben a korosztályban egyébként is magas a mortalitás, ugyanakkor minden felnőtt egyed megmentésével lehetővé tesszük annak adott évi szaporodását, ami több ezer utódot eredményezhet. A kétéltűek vándorlását hosszú távú műszaki megoldásokkal (alagutak, terelőkerítések és támfalak), illetve békamentő akciókkal kell segíteni, ahol csak lehetséges. Az érintett fajok közé hegy- és dombvidékeken az erdei és gyepi béka, a barna varangy, alföldön az ásóbéka, a levelibéka, a zöldbékák és a dunai gőte tartoznak.
Írta: Vági Balázs
