Őstörténet

Az első hüllők 320–310 millió évvel ezelőtt, a karbon időszakban alakultak ki. Őseik a Labyrinthodontia (vagy régebbi nevén Stegocephalia) nevű őskétéltű-csoport egyik rendjét képezték (Reptiliomorpha). A korai hüllők és a kétéltűek között nehéz éles határt húzni, hiszen a szaporodásuk módjára többnyire nem lehet következtetni a kövületek alapján. A legősibb ismert és kétségkívül hüllőnek tekintett lény, a Hylonomus nevű, gyíkszerű állat volt, melynek testét már szarupikkelyek borították. A korai hüllők eleinte a domináns Labyrinthodontia csoporthoz tartozó kétéltűek árnyékában éltek, később azonban, a perm időszakban ki tudták használni a víztől független szaporodásban rejlő evolúciós előnyüket.

A főbb hüllőcsoportokat régóta a koponyán lévő halántékablakok száma és elhelyezkedése alapján különítik el. A legősibb hüllőknek halántékablak nélküli, anapsid koponyájuk volt. A hüllő-törzsfa egyik első leágazását az egy halántékablakú Synapsida csoport képezte. Közöttük találjuk a sokszor látványos háti bőrvitorlával díszített Pelycosauria csoport képviselőit (pl. Dimetrodon, Edaphosaurus), valamint az emlősszerű hüllőket, az emlősök őseit (Therapsida). A Synapsidák leágazása után megmaradt törzsfaág (klád) képezi a Sauropsida osztályt, a tulajdonképpeni hüllőket. Ezek közül egyeseknél megmaradt az anapsid koponya, e csoport (Anapsida alosztály) egyedüli mai leszármazottai talán a teknősök (bár a teknősök származása kapcsán nincs egyetértés a kutatók között). A régmúlt és jelenlegi legsikeresebb hüllőcsoportok viszont a Diapsida alosztályból kerülnek ki, melyek két (pár) halántékablakkal jellemezhetők.

A Diapsidák két ága az Archosauromorpha és a Lepidosauromorpha. A földtörténeti középidő (mezozoikum) az első csoport felvirágzását hozta el; ebbe a csoportba tartoznak a krokodilok és a dinoszauruszok. Utóbbiak több mint 160 millió évig alkották a Föld domináns szárazföldi állatcsoportját. Több mint 500 nemüket és 1000 fajukat írták le, méretük és életmódjuk rendkívüli sokféleséget mutatott. Két rendjüket a medencecsontok felépítése alapján különítik el, ezek a hüllőmedencéjűek (Saurischia) és a madármedencéjűek (Ornitischia). A hüllőmedencéjűek közé tartozik a két lábon járó, főleg ragadozó életmódú taxonokat egyesítő Theropoda rend, valamint a hosszú nyakú és farkú, négy lábon járó Sauropodák, a Föld valaha élt leghatalmasabb szárazföldi állatai. A madarak – meglepő módon – a Theropodákból és nem a madármedencéjűekből erednek. Származásuk ma már olyan jól feltérképezett, hogy a Theropodák családjai közé nagy bizonyossággal be lehet helyezni a mai madarak őseit. A Theropodák több képviselője szárnyas, tollal borított, röpképességét esetleg másodlagosan elveszítő lény volt (pl. Velociraptor). Az Ornitischia képviselői, a szarvas, páncélos és „kacsacsőrű” dinoszauruszok növényevő csoportjai a kréta időszakban élték virágkorukat. Az Archosauromorpha másik jelentős csoportját a levegőt elsőként meghódító gerincesek, a repülő őshüllők (Pterosauria) alkották. Ezek tollal nem rendelkező (bár a hőszigetelés érdekében szőrös testű), és a denevérekére emlékeztető, de egyetlen megnyúlt ujj által kifeszített bőrvitorlával ellátott állatok 10 m-es szárnyfesztávolságot is elértek. A dinoszauruszokkal egy időben haltak ki.

A Lepidosauromorpha csoportba tartoznak a földtörténeti középidő (mezozoikum) nagy tengeri hüllői, az úszólábaikkal evező plesiosaurusok, a halszerű ichthyosaurusok önálló csoportot képeztek. Ha csak a koponya felépítését nézzük, ezeknél a halántékablakok száma egy párra redukálódott, amely magasan ül a koponyán (euryapsid koponya). A harmadik jelentős tengeri hüllőcsoport, a hajlékony, krokodilszerű mosasaurusok már a ma élő hüllők túlnyomó többségét egyesítő Squamata rendből kerültek ki. Azonban a mosasaurusok sem élték túl a kréta időszak végét. A 65 millió éve elkezdődő harmadidőszak az emlősök felvirágzásának árnyékában másféle életmódú, de a korábbiakhoz képest nem kevésbé sikeres hüllőcsoportok elterjedését hozta el. Az alábbiakban a mai, korszerű rendszertan szerint haladva ezekről lesz szó.

Rendszertan

Mint a korábbiakból következik, a máig fennmaradt hüllők parafiletikus csoportot képeznek, melynek egyes alcsoportjai egymással sokszor csak távolabbi rokonságban állnak. Ha a rendek szintjén nézzük, akkor a recens (ma élő) hüllők négy rendjéből három reliktum- (maradvány-) jellegű, ősi csoport. Az első a talán az ősi Anapsidákból eredő teknősök, a második az Archosauromorpha madarakon kívüli egyedüli túlélői, a krokodilok, a harmadik pedig a Lepidosauromorpha egyik korai leágazása, a hidasgyíkok. A negyedik csoport, a mosasaurusok kapcsán már emlegetett pikkelyes hüllők (Squamata) viszont evolúciósan fiatal, fajszámát tekintve pedig az emlősökkel és madarakkal vetekedő csoport. Az alábbiakban egyenként jellemezzük e csoportokat:

- Teknősök (Testudines) rendje. Első pillantásra felismerhető állatok: törzsüket két részből álló, szarulapokkal vagy bőrrel fedett páncél borítja. A páncél csontos vázát a gerinc, a bordák és a szegycsont kiszélesedő, bőrcsontokkal összeforrt tokja képezi. A páncél részei a többé-kevésbé domború hátpajzs (carapax) és a lapos mellvért (plastron), melyek a híd nevű részen keresztül mozdíthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. A páncél hatékony védelmet biztosít az állat számára, ám a mozgásban hátrányt csupán a szárazföldön jelent. Nem meglepő, hogy a teknőscsoportok többsége visszatért az édesvizekbe vagy a tengerbe, és e fajok többsége ragadozó, a szárazföldi fajok viszont főleg növényevők. Korábban a teknősöknek számos óriás képviselője volt ismert (pl. a 4 m hosszú, Archelon nevű tengeri teknős, vagy a harmadidőszak ausztráliai és dekkáni szárazföldi formái). Ma a legnagyobbra a tengeri fajok és az óceáni szigetek óriásteknősei nőnek. A teknősök két rendjét a fej és a nyak páncélba húzásának módja alapján különítik el: a nyakfordító teknősök (Pleurodira) vízszintes S-alakban tekerik be (olykor igen hosszú) nyakukat a páncél pereme alá, míg a fajok többségét adó nyakrejtők (Cryptodira) függőleges S-be hajlítva, felülről nézve egyenes vonalban húzzák be fejüket mellső lábaik közé. Valamennyi teknősfaj tojásokkal szaporodik.
A teknősök az Antarktisz kivételével minden kontinensen előfordulnak (a nyakfordítók kizárólag a hajdani Gondwanát alkotó déli földrészeken – Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália). Jelenleg 14 családjuk és körülbelül 300 fajuk létezik. Európában két családból hat fajuk honos (továbbá a tengeri fajok), hazánkban egy faj, a mocsári teknős fordul elő.

- Krokodilok (Crocodylia) rendje. A ma élő hüllők közül a madarak (és a dinoszauruszok) legközelebbi rokonai. Hajdan sokkal változatosabb csoportot alkottak, de testalkatuk és életmódjuk hasonló volt a mai képviselőikéhez. Testüket erős szarupajzsok borítják, alatta az irhában bőrcsontok keményítik tovább kültakarójukat. Vizekben és azok közelében élő, jól úszó állatok, oldalról lapított farkuk csapásaival hajtják magukat. A szárazföldön testüket a talajtól elemelve sétálnak. Valamennyien ragadozók, zsákmányukat többnyire lesből támadják meg, de dögöt is fogyasztanak. Nagyobb emlősöket is elejthetnek. Közepes vagy nagytermetű állatok, teljes hosszuk 1,5-6 m-t érhet el. Fejlett szociális életük van, a hímek hangadással kommunikálnak egymással a párzási időszakban, a nőstényekért ádáz harcokat vívnak. A nőstények őrzik fészküket és frissen kikelt utódaikat. A krokodilok a Föld trópusi, szubtrópusi területein fordulnak elő. Három családjukba (krokodilfélék, gaviálfélék és aligátorfélék) 23 faj tartozik.

- Felemásgyíkok (Sphenodontia) rendje. Ősi jellegű Lepidosauromorphák. Külső testfelépítésük a gyíkokra emlékeztet, anatómiájuk azonban igencsak eltér azokétól. Nincs külső fülük, viszont fejlett, fényérzékelésre képes fejtetői (parietális) szemmel rendelkeznek, mely a koponyatetőn ül és a tobozmiriggyel áll kapcsolatban. A tobozmirigy hormontermelését irányítja (fejlettebb gerinceseknél, például embernél a tobozmirigy közvetlenül a retináról kapja az információt a fényviszonyokról). A fejtetői szem a fiatalokon látható, idősebb korban pikkelyek takarják. A felemásgyíkok egyetlen családjának két faja, a hidasgyíkok vagy maori nevükön tuatarák kizárólag az Új-Zéland körüli szigeteken élnek és a kipusztulás szélén állnak. Méretes, 60–80 cm-esre megnövő, zömök állatok látványos háttarajjal. Anyagcseréjük lassú, mivel élőhelyük átlaghőmérséklete, így – ektoterm állatok lévén – a saját testük hőmérséklete is alacsony. Igen magas kort élhetnek meg.

- Pikkelyes hüllők (Squamata) rendje. A ma élő hüllők messze legsikeresebb, leginkább faj- és formagazdag csoportja. Hagyományosan kígyókra és gyíkokra szokás őket felosztani, de ez nem tükrözi a valós leszármazási viszonyokat. A kígyók magasan specializált gyíkoknak tekinthetők, és régóta ismert, hogy közelebbi rokonai bizonyos gyíkcsoportoknak, mint azok más gyíkformájú Squamatáknak. Csak a közelmúltban derült ki az az érdekes tény, hogy a kígyókat és egyes gyíkokat magában foglaló feltételezett ágnak (Toxicofera) – amint a csoport latin neve is utal rá – közös evolúciós újítása is van, vagyis képesek mérget termelni. Toxikus hatású vegyületek a Squamaták szélesebb körére jellemzőek, mint korábban feltételezték. A kígyókon kívül mérgező vegyületeket termelnek a leguánok, agámák és kaméleonok csoportjának (Iguania alrend) és a lábatlangyík-félék, varánuszok, viperagyíkok (Anguimorpha alrend) egyes képviselői is. Korábban ez csak a viperagyíkokról volt ismert. A Toxicoferán kívüli Squamaták között találjuk a Gekkota (gekkók és rokon családok), a Scincomorpha (nyakörvös gyíkok, szkinkek és rokon családok), valamint az Amphisbaenia (ásógyíkok) csoportokat.

A Squamaták testét szarupikkelyek borítják, melyek gyakran ragyogó színeket ölhetnek, máskor hathatós rejtőzködést biztosítanak. Méretük a néhány cm-es gömbujjúgekkóktól és törpekaméleonoktól a 150 kg-ot elérő komodói varánuszig, vagy a néha 6 m-t is meghaladó óriáskígyókig terjed. Az Antarktisz kivételével az egész Földön elterjedtek. Közös jellemzőjük a hímek kitűrhető, páros párzószerve, a hemipénisz. A gyíkok nagy része rovarevő, a nagyobb testűek között növényevő vagy gerinceseket fogyasztó fajok is vannak. A kígyók mind ragadozók és főleg kis testű gerincesekkel, máskor (főként egyes kis testű fajok vagy a fiatal állatok) gerinctelenekkel táplálkoznak. A kígyók közismert lábatlansága mellett más csoportokban is előfordul a lábak elcsökevényesedése (jó példa erre a hazai lábatlan gyík). A lábatlanság azonban nem jelent evolúciós rokonságot.

A pikkelyes hüllők az erdőktől a sivatagokig, a tengerektől a hegyvidékekig mindenféle élőhelyet benépesítenek, sokszor jelentős számban. Változó testhőmérsékletű csoportról lévén szó, nem meglepő, hogy legnagyobb fajgazdagságukat a trópusi területeken érik el. Magyarországon 5 nyakörvösgyík-,1 szkink-, 1 lábatlangyík-, 5 sikló- és 2 viperafaj fordul elő.

Anatómia

A hüllők mind változó testhőmérsékletű állatok. Bőrük erősen elszarusodó, és ennek megfelelően a vízvesztés ellen hatékonyan szigeteli őket a külvilágtól. A hüllők (és madarak) kültakarójában nem az emberi körmöt és hajat felépítő α-, hanem a rigidebb β-keratin az alapvető szaruanyag. Bőrük mirigyekben szegény. A tengerben élő fajok sókiválasztó mirigyekkel rendelkeznek, de említést érdemelnek a sok gyíkra jellemző comb- és kloáka előtti pórusok, amelyek zsíros, feromontartalmú váladéka a párválasztásban játszik szerepet. A hüllők szíve három- vagy négyüregű: a két kamra a krokodiloknál teljesen szeparált, de a szív anatómiai felépítése miatt az oxigénben és szén-dioxidban gazdag vér más fajoknál is csak kismértékben keveredik.

A hüllők tüdővel lélegeznek; a vízben élő teknősök alkalmazhatnak kiegészítő bőrlégzést (különösen a lágyhéjú teknősök), illetve a szájfenék vagy a kloáka területén is folytathatnak gázcserét. A légzést a törzs bordaközi izmai végzik, izmos rekesz csak a krokodiloknál alakult ki. Érdekesség, hogy a gyíkok többsége a törzsizmait mozgásra és légzésre egyaránt használja, így mozgás közben nem tudnak levegőt venni. Ezért az anaerob anyagcserének is nagy jelentősége van náluk. A legtöbb hüllő rendelkezik lágy vagy csontos másodlagos szájpaddal, így a légutak és a tápcsatorna jobban elkülönülnek. A kígyók ezt másképpen oldják meg: ők a légcsövüket tolják előre nyelés közben.

A hüllők nem tudják megrágni táplálékukat, emiatt és lassúbb anyagcseréjük miatt emésztésük is aránylag lassú, táplálékigényük kisebb az emlősökénél és madarakénál. Sok hüllőfaj köveket nyel le, hogy azok a gyomorban segítsék az emésztést (gastrolithok), de vízben élő fajoknál ballasztként is működnek. A madarakhoz hasonlóan az emésztő, a kiválasztó és az ivarszerveknek egyetlen közös kivezetőnyílása van, a kloáka. A vízi teknősök főként karbamidot, a szárazföldi teknősök és a Diapsida hüllők húgysavat választanak ki veséikben.

A hüllők többségének legfontosabb érzékei a látás és a szaglás. A nappal aktív pikkelyes hüllők többsége kiválóan lát, amit az egyedek kommunikációban is szerepet játszó, sokszor színpompás külső is igazol. Az avarban, laza talajban vagy homokban turkáló, föld alatt ásó fajok szeme gyakran különböző mértékben visszafejlődött, szemhéjaik sokszor összenőttek. Ez jellemző a többségében nappal aktív kígyókra és a jól látó gekkók többségére is. A szaglás szintén fontos szerepet játszik a hüllők életében. Az emlősöktől eltérően a szájpadlásról nyíló Jacobson-szervük a szaglószerv, a kígyók és egyes gyíkok villás nyelve ehhez szállítja az illatmolekulákat. A nyelv két csúcsa által közvetített koncentrációkülönbséget érzékelve képesek a szag irányát meghatározni, ügyesen követve zsákmányállataik vagy fajtársaik illatnyomait. Az óriáskígyók és a gödörkésarcú viperák hőérzékelő gödörszervei (az előbbieknél az ajakpajzsokon, utóbbiaknál az orrnyílás és a szem között) a hőkamerákhoz hasonló képet festenek a külvilágról, ezek alapján éjszaka is precízen megtalálják melegvérű zsákmányukat.

Szaporodás

A hüllők belső megtermékenyítésűek. A hidasgyíkoknak nincs párzószerve, kloákáikat összeillesztve párosodnak. A teknősöknek és a krokodiloknak egyetlen péniszük, a pikkelyes hüllőknek zsákszerűen kifordítható, páros hemipéniszük van.

A hüllők evolúciós újítása a szárazföldön lerakott tojás. A héj a fajok többségénél pergamenszerű, más esetekben, így a krokodiloknál, egyes teknősöknél és gekkóknál a héjba több kalciumsó rakódik, és az a madarak tojásához hasonlóan kemény lesz. A tojásban magzatburkok fejlődnek ki (savóshártya, magzating, húgytömlő). A fajok egy része eleventojó (ovovivipár) agy valódi elevenszülő (vivipár), utóbbiak fejlődő utódaikat táplálják is az anya testében.

Bizonyos kígyó- és gyíkcsaládokban előfordul az ivartalan szaporodás, a szűznemzés (partenogenezis) jelensége. Az így létrejövő utódok az anya diploid klónjai.

Életmód

A hüllők többsége nappali életmódot folytat. Idejük jelentős részét a hőszabályozás teheti ki – általában napfürdővel indítják a napot, ezt követően kerül sor a táplálék- és párkeresésre. Meleg időben a déli órákra árnyékba húzódnak. Kiegyensúlyozottabb napszakos klímájú helyeken, például esőerdőkben sok faj csak passzívan követi a környezet hőmérsékletét.

A hüllőfajok döntő többsége ragadozó, növényevő fajokat a (szárazföldi) teknősök és egyes nagytestű gyíkok körében találunk. A kisebb gyíkok főként gerincteleneket, a kígyók elsősorban kisebb gerinceseket zsákmányolnak. A legnagyobb testű ragadozó hüllők (óriáskígyók, komodói varánusz, krokodilok) nagyobb emlősöket is elejtenek. Zsákmányát a többség egyben nyeli le, a krokodilok, varánuszok (sőt, néhány kígyófaj is!) testük rángó, csavaró mozdulataival áldozatukat cafatokra tépik, de azokat szintén képtelenek megrágni. Változó testhőmérsékletük miatt a hüllők táplálékigénye az állandó testhőmérsékletű (endoterm) madarakénak és emlősökének csupán töredéke. Ez lehetővé teszi, hogy viszonylag kis területű élőhelyen nagy egyedsűrűségű populációjuk maradjon fenn (gondoljunk csak a hazai faligyík-élőhelyekre!), illetve, hogy a nagytestű fajok akár hónapokig ne vegyenek magukhoz táplálékot. Az óriáskígyók annyira alkalmazkodtak e ritka táplálékfelvételhez, hogy emésztőszerveik a táplálkozások között érzékelhetően visszafejlődhetnek, majd a táplálkozás után vérellátásuk, tömegük ismét megnő.

A hüllők udvarlási, párválasztási viselkedése nem éri el az emlősökre vagy madarakra jellemző bonyolultságot, de így is sok esetben látványosnak mondható. Udvarláskor a vízi teknősök hímjei orrukkal bökdösik vagy karmaikkal cirógatják a nőstény fejét és nyakát. A szárazföldi teknősök hímjei heves párviadalokat folytatnak a nőstényért, melynek során a legfőbb cél az ellenfél felborítása. A gyíkok körében gyakran erős ivari kétalakúság (dimorfizmus) és/vagy dikromatizmus (eltérő színezettség) figyelhető meg. Az ilyen fajok többnyire poligín (háremtartó) viselkedést mutatnak. A hímeken a feltűnő színezet és a nagyobb méret mellett látványos tarajok, toroklebenyek, szarvak, sisakok és egyéb kinövések díszlenek. A riválisok természetesen e jegyeiket mutogatják egymásnak, ha konfliktusra kerül sor. Más fajoknál femorális vagy preanális pórusok viaszos váladéka hirdeti az adott hím fensőbbségét. A magányosan élő kígyók is szaglás útján találják meg párjukat, és ha több hím akad rá, azok heves birkózó mérkőzéseket vívhatnak egymással. A krokodilok párválasztásában a hangadás is szerepet játszik, egyébként a gyíkok többségéhez hasonlóan náluk is a domináns hím párosodik több nősténnyel.

A hüllők többsége földbe, faodvakba, kövek alá vagy más hasonló rejtekhelyre rakja tojásait, azután a sorsukra hagyja őket. Egyes teknősök csoportosan fészkelnek, az ő tojásaiknak a nagy szám nyújt némi biztonságot. A krokodilok korhadó növényekből építenek fészket. A megszületett ivadékok gondozása is csak a rájuk jellemző: a nőstény őrzi a fészket, majd egy darabig a kikelő utódokat is. Egyes pitonfajok nőstényei felgyorsított anyagcseréjük segítségével felmelegített testükkel „kotlanak” is tojásaikon. A kikelt fiataloknak azonban nem viselik gondját.

Védekezési mechanizmusok

A ma élő hüllőfajok többsége kistermetű, ezért kívánatos zsákmányt jelentenek a nagyobb ragadozóknak (Az ő esetükben is érvényes, mint a kétéltűekre, hogy jó anyaghasznosítók, ezért nagy számban állnak rendelkezésre, mint táplálék.). Saját védelmük érdekében változatos trükköket „vetnek be”. Olyan kézenfekvő módszerekről, mint az éberség, a rejtőszín vagy a teknősök páncélja, ezúttal nem ejtünk több szót. A hazai gyíkoknál is közismert jelenség az autotómia (öncsonkítás). Farkukat izmaik gyors megfeszítésével törik le, a törés a csigolyák közepén lévő porózus zónákban, nem a csigolyák között történik. A regenerálódó farok váza porcos, hossza nem éri el az eredetiét. Újabb törésre csak a korábbi forradás fölött kerülhet sor. Más gyíkoknál az autotómia hirtelen, pánikszerű vedléssel jár, mely után jókora csupasz, rózsaszín bőrfelületek maradhatnak szabadon.

A kígyók közül a mérges fajok védekezésképpen is bevetik fegyverüket. Mivel azonban a méreg számukra is értékes, eleinte többnyire ők is menekülőre fogják vagy megelégednek látszattámadásokkal (még valódi harapások során sem mindig ürítenek mérget, ezek az ún. száraz marások). A szervezetbe jutó mérgek idegműködésre ható neurotoxinok vagy szövetroncsoló hemotoxinok lehetnek. Utóbbi jellemző a viperák nagy részére. A nem mérges siklók szintén reagálhatnak agresszíven (mint a haragos sikló, mely a nevét is innen kapta). A vízisikló támadás esetén sokszor halottnak tetteti magát, illetve kloákájának bűzös váladékával rettenti el a támadóját.

Természetvédelem

A hüllők többségére a legnagyobb veszélyt az élőhelyek elvesztése jelenti. Ez éppúgy jellemző trópusi vidékeken, mint hazánkban. A két legveszélyeztetettebb hazai faj, a rákosi vipera és a haragos sikló egyaránt ennek köszönhetően jutott a kihalás küszöbére. Általánosságban elmondható, hogy élőhelyeik fennmaradásának biztosítása vagy a leromlott élőhelyek megfelelő kezelése révén a legtöbb faj védelme megoldható lenne. További veszélyforrást jelent a mind népszerűbbé váló terrarisztika: az illegális állatbefogás ma már a kábítószer-kereskedelemmel vetekedő üzletág. A veszélyeztetett fajok kereskedelmét a Washingtoni Egyezmény (CITES) szabályozza, honlapját a honlapunkról is el lehet érni. Ma már számos faj fogságban történő szaporítása megoldott, ha mindenképpen terrarisztikával szeretnénk foglalkozni, helyesebben tesszük, ha (legalábbis kezdőként) ezek közül választunk hobbiállatot. Sok fajt a túlhasznosítás veszélye fenyeget – elsősorban Kelet- és Délkelet-Ázsiában teknős- és kígyófajok sokaságára tekintenek táplálékként, és a tengeri teknősöket is elsősorban a túlzott halászat és a tojásrakó helyeik kifosztása sodorta a kipusztulás szélére. A nagyobb testű kígyók, gyíkok és a krokodilok bőre táskák és cipők kedvelt alapanyaga. Bár az e célra felhasznált állatok egy részét farmokon tenyésztik, még mindig sok az illegálisan elpusztított állattól származó áru (e cikkek kereskedelmére a CITES szabályozása szintén kiterjed!). Jobban tesszük, ha kerüljük az ilyen divatcikkeket!

Egyes hüllőfajok felbukkanása új területeken önmagában jelent természetvédelmi problémát. A kibocsátó a terrarisztika – sok korábbi hobbiállat végzi – férőhelyét kinőve – a közeli tóban vagy akár csatornában. Ezen esetek sorába tartozik a szalagos tigrispiton floridai elszaporodása, vagy a hazai vizeinkben mind nagyobb számban előforduló ékszer- és aligátorteknősök. Az idegenhonos és potenciális özönfajokkal honlapunk bővebben is foglalkozni kíván.

Írta: Vági Balázs