Társadalmi Kapcsolatok Osztály

Ilyen esetekben, ha nem rendelkezünk a látott állatcsoportról határozóval, kézikönyvvel akkor már akadályba ütközünk. Ezen a problémán kívánunk segíteni, azzal, hogy különböző fajcsoportok ismertetését tárgyaló weboldalakat adunk közre. A lista közel sem teljes, bővítése terveink között szerepel. Az adott névre kattintva lehet eljutni az ismertető oldalhoz.


BÉKÁK, KÉTÉLTŰEK >>

HÜLLŐK >>

LEPKÉK, képek alapján meg lehet próbálni a beazonosítást >>

LEPKÉK, ha van képünk róla, akkor a fórumon lévők segítenek a meghatározásban >>

LEPKÉK >>

ROVAROK, BOGARAK, PÓKOK ha van képünk róla, akkor a fórumon lévők segítenek a meghatározásban >>

GOMBÁK, ha van képünk róla, akkor a fórumon lévők segítenek a meghatározásban >>

HALAK, ha van képünk róla, akkor a fórumon lévők segítenek a meghatározásban >>

NÖVÉNYEK >>

MADARAK >>

MADARAK, ha van leírásunk róla akkor a fórumon lévők segítenek a meghatározásban >>

 

 

Adó 1%-ának felajánlásával, egyéni és céges adományával is hozzájárulhat a madarak és más állatfajok védelméhez!

 

Letölthető 1% rendelkezési nyilatkozat >>

Egyéni és céges adományozás >>


Köszönjük!

Vonulás vagy maradás?

A fekete rigó és a vörösbegy teljesen megszokott látványt nyújt a téli etetőkön, ami alapján állandó madárnak gondolhatnánk ezeket, holott a hazai költő populáció egyedei a telet rövid távú vonulóként (fajonként eltérő, a fekete rigónál 20%-ra becsült arányban) a mediterrán térségben, elsősorban Olaszország kontinentális részén, Szicíliában és a környező szigeteken töltik. A településeken élő példányok a télen is megfelelő életkörülmények hatására egyre nagyobb arányban hagytak fel a vonuló viselkedéssel és váltak állandó madárrá az utóbbi évszázadban.

Ez az alkalmazkodási folyamat nem állt meg, napjainkban is megfigyelhető több más, elsősorban városiasodott fajnál. A csilpcsalpfüzike, a házi rozsdafarkú, az erdei szürkebegy, a barátposzáta, a cigánycsuk vagy az örvös galamb és a fehér gólya részben hazai fészkelő állományból származó, részben pedig északabbról hozzánk érkező példányai évről-évre áttelelnek nálunk. A megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy mind a hét faj esetében növekszik a viselkedés előfordulásának gyakorisága (letölthető részletes táblázat >>), ami bizonyosan nem magyarázható minden esetben az enyhe telekkel, hiszen az elmúlt években a tél kifejezetten kemény, fagyos és havas volt.

A házi rozsdafarkú ...

... és a csilpcsalpfüzike áttelelése is gyakoribbá vált (Fotók: Orbán Zoltán)

 

Miért vedlenek a madarak?

A repülő madarak számára létfontosságú, hogy a röpképességet és a szervezet hőháztartását is alapvetően befolyásoló tollazatuk folyamatosan a lehető legtökéletesebb állapotban legyen. Csakhogy a puha, sérülékeny anyagú tollak a napsütés, a hőmérséklet-változás, a repülés, a tollászkodó madarak okozta fizikai behatások, és nem utolsó sorban a tollrágó élősködők hatására folyamatosan kopnak, elöregszenek, kihullanak. Ezért a madaraknak egész életükben rengeteg időt és energiát kell fordítaniuk a tollak cseréjére.  

A tollaknak nem csak a párválasztásban vagy a rejtőzködésben van meghatározó szerepük, a hőháztartás fenntartása mellett a repülő madarak testét is áramvonalassá teszik. A képen uhu testtollai láthatók (Fotó: Orbán Zoltán).

Ennek a Farmosi madárgyűrűző táborban 2005. augusztusában fogott néhány hónapos rozsdás nádiposzátának ...

... és sárga billegetőnek a szárnytollai frissek, még nem kopottak, ami nagy segítség az első vonulásban lévő rutintalan fiataloknak (Fotók: Németh András).

 

Mikor vedlenek?

Az "ahány ház, annyi szokás" mondás jól jellemzi a madarak vedlését is, ami nem csak fajonként, de egy-egy fajon belül akár a különböző állományok, és igen gyakran a fiatalok és öregek között is eltér. A két fő vedléstípust jelentő teljes és részleges vedlés azt jelenti, hogy a tollváltás a szárny- és faroktollakra, illetve a testtollakra terjed-e ki.

Mindhárom fecskefajunk fiatal és öreg egyedei a télen teljes vedlést folytató madarak közé tartoznak, ebből következően az akár 10.000 km-es őszi vonulást követően a telelőterületeken váltják a test két oldalán szimmetrikusan, belülről kifelé haladva egyesével a szárny- és faroktollaikat. Ez különösen az egy évnél öregebb, tehát a tavasszal költő madarak számára létfontosságú, mivel az ő tollaik már egy évesek. Végigdolgozták az elmúlt évad tavaszi vonulását; majd a rendkívül aktív nyári költési hónapokat, amikor a madaraknak a saját táplálék mellett akár 2x4-5 fióka napi betevőjét is össze kellett fogdosniuk; végül ősszel a telelőterületekre történő hosszú repülést. Autós hasonlattal élve ez azt jelenti, hogy a fő repülőtollakban, a szárny- és farokevezőkben, akár 25-30.000 km (!) is lehet, tehát jócskán megérettek a cserére.

Ezeken a dél-afrikai fecskekutató expedíción, telelő füsti fecskékről készült videó felvételekből kivágott képeken jól látszanak a külső, fakult és kopott régi tollak, illetve az ezeket belülről kifelé felváltó friss, a fajra jellemző acélkék színű tollak (Felvételek: Dr. Szép Tibor).

 

A tollakból akár a telelőhely is behatárolható!

Az elmúlt évek molekuláris analitikai módszereinek fejlődése többek között lehetővé tette azt is, hogy a madarak gyűrűzése és visszafogása nélkül (utóbbi a fecskéknél különösen problémás) is be lehessen határolni legalább régiós szinten egy-egy madár telelőhelyét. Az afrikai szavannákon téli teljes vedlést végző fecskéink az új tollaikat a helyben fogott repülőrovar-táplálékból építik fel. Ezek az ízeltlábúak vagy közvetlenül a területen élő növényzetet fogyasztják, vagy ragadozó rovarként növényevő fajokat esznek. A növények gyökerei a vízzel az élőhelyükre jellemző összetételű oldott ásványi anyagokat vesznek fel a talajból. Ez a kémiai "ujjlenyomat" végighalad a táplálékláncon és végül eljut a fecskék friss tollaiba is. Így a madarak a tavaszi vonulásból hazaérkezve magukban hordozzák a telelőhely talajkémiai összetételét, amit a vedlett szárny vagy faroktollból analizálni lehet. A technika mai fejlettségi szintjén mintegy ötven kémiai elemet és ezek mennyiségi arányát lehet kimutatni egyetlen tollból. Az így kapott információkat összevetve a talajtani adatbázisokkal, legalább régiós szinten behatárolható (és akár célzott kutatóexpedícióval felkereshető) az a térség, ahol a mintákat szolgáltató populációk teleltek és táplálkoztak.

A fecskék táplálékát képező repülő "légiplankton-rovarok" közvetve vagy közvetlenül a helyi növényvilágot fogyasztják. A növények a talajból ...

... felvett vízben oldott tápanyagokkal óhatatlanul az adott terület talajkémiai lenyomatát építik be a szervezetükbe, amit a táplálékpiramis felsőbb szintjén lévő rovarevő madarak tollazata is megőriz (Fotók: Orbán Zoltán).

 

A kietlen vonulási területek problémája - repülő "zsírraktárak"

A repülés a legnagyobb energiaigényű mozgásforma, ráadásul a kistestű énekesmadarak normál állandó testhőmérséklete 41-43 Cº, ezért számukra létkérdés a szinte folyamatos táplálkozás. A 2010. év madarai - a fecskék - számára ez azért különösen nagy kihívás, mert ők repülő rovarokra vadásznak, így az egy táplálékegység megszerzéséhez szükséges energiaigény alacsony tápláléksűrűség, a konkurensek magas száma és rossz idő esetén aránytalanul magas lehet. Utóbbi okozta a két évvel ezelőtt az őszi fecskepusztulást, amikor a hirtelen betörő tartós hidegfront esős, hűvös hetében a repülő rovarok hosszabb időre mozgásképtelenné váltak, a fecskék táplálék-utánpótlása megszűnt, és vonulásban lévő madarak tömegei haltak éhen.

A magas hegyek (Alpok), ...

 

... tengerek és óceánok (Atlanti-óceán), ...

 

... valamint a sivatagok (Líbiai-sivatag) táplálékszegény területek, ahol gyakran még megfelelő pihenőhelyet sem találhatnak az énekesmadarak (Fotók: Orbán Zoltán).

 

A sivatagok, tengerek és óceánok felett átvezető, akár több ezer kilométer széles vonulási útvonalak a rossz idő periódusokhoz hasonlóan táplálkozás deficites területek, amit a madarak csak a belső energiatartalékaik segítségével küzdhetnek le. A kopár területek túlélése mégis könnyebb, mint a „vis maior” (előre nem kiszámítható) időjárási helyzeteké, mivel az éhségterületek elhelyezkedése (ezek nem alakulnak ki vagy tűnnek el hirtelen) évezredek alatt beépült a madarak genetikai emlékezetébe, ezért lehetőségük van a felkészülésre. Ennek bizonyítéka, hogy a vonuló fajok évente kétszer (ősszel és tavasszal) vonulást megelőző „hízókúrát” ütemeznek be maguknak.

 

A vonulási siker titka az akár megduplázott testtömeg

A hosszú távú vonulás megkezdése előtt a madaraknak a táplálék mennyiségétől, a konkurenciától és az időjárási viszonyoktól függően akár több hetet is zsír felhalmozására kell fordítaniuk. Ilyenkor a hormonális szabályozásuk „hiperevést” (hyperphagia) vált ki, melynek köszönhetően egy-két hét alatt akár a saját testtömegüknek megfelelő mennyiségű (!) zsírt halmoznak fel a testükben – azaz igen rövid idő alatt megduplázzák a testsúlyukat.

A tartalékenergia-forrás azért zsír, mert ennek lebontása, energiává alakítása sokkal gazdaságosabb, mint a szénhidrátoké vagy az izomfehérjéké. Sok madár ebben a hízási időszakban az étrendjén is változtat, ősszel nagyon sok rovarevő tér át részben vagy egészen a magas cukortartalmú bogyós gyümölcsök (bodza) fogyasztására, tavasszal pedig akár a nektárfogyasztásra. A fecskék specializálódott táplálkozásmódja nem teszi lehetővé ezt a fajta táplálékforrás-váltást, ők maradnak a repülő rovarok összefogdosásánál, amiből sokkal többet kell a vonulási előkészületek során összeszedniük. Éppen ezért vannak annyira kiszolgáltatva ilyenkor kora tavasszal is az időjárási szélsőségeknek a telelőterületeken, ahol a mind gyakoribb aszályos időszakok táplálékhiányt, az elégtelen felkészülés miatt az állományok akár több tíz százalékos pusztulását okozhatják.

Amennyiben az időjárás kedvező és a tápláléksűrűség megfelelő, a fecskék repülve vadászó életmódjának kedvező vonatkozása is van, mivel akár vonulás közben is tudnak táplálkozni.

 

A bőrön át betekinthetünk a madarak testébe! 

A madarak az emlősöktől eltérően közvetlenül a bőrük alá építik be a zsírtartalékot, aminek a mértékét kis gyakorlattal könnyű megállapítani, ha a madárgyűrűző munka során – a biometriai adatfelvételezési protokoll szerves részeként – szétfújjuk a has, a testoldal és a hát tollait és megbecsüljük, hogy a hártyavékonyságú, gyakorlatilag átlátszó bőr alatt a sárga zsír felhalmozása milyen mértékű (lásd az ábrán). Jó néhány madárfaj a vonulás előtt a maximális, 8-as szintre hízik fel, ami azt jelenti, hogy a test teljes kerületén több milliméter vastag zsírréteg borítja az izomzatot. Ilyenkor a madarak teste a tollazat alatt a szokásos sötét hússzín helyett sárga. Ez az az „üzemanyag”, melynek segítségével a madarak le tudják küzdeni a táplálékhiányos területeket; egy fecske méretű faj a maximális zsírtartalékkal 3-4 nap alatt akár 3 ezer kilométert is repülhet, ami akkora távolság, amely már a Szahara és a Földközi-tenger átszelését is lehetővé teszi néhány pihenő közbeiktatásával.

A madarak vékony, áttetsző bőre alatt jól kivehető, és némi gyakorlattal pontosan megbecsülhető, bekódolható a felhalmozott zsírtartalék (széncinege).

Az MME Actio Hungarica madárgyűrűző táboraiban használt terepnapló zsír- és izomkódolási és kitöltési útmutatója. Bal oldalon egy madár jobb testoldala (balra van a nyak), mellette ugyan ez felülnézetben látszik (alul kétoldalt a lábak, lent a farok tövével). A fekete területek jelzik a felhalmozott zsírt. A harmadik rajzolt oszlopban a madártest mellkasi részének keresztmetszeti nézete látható a nyak felől; fent középen a mellcsonti tarajjal, ennek két oldalán a különböző teltségű mellizomzattal (Fotók: Orbán Zoltán).

 

A zsír mellett sokat elárul a vonulásra készülő és a már vonulásban lévő madarak kondíciójáról a mellizomzat teltsége is, amit 0-3 közötti skálán kódolunk. Ha a madár zsírtartaléka még a következő pihenő- és táplálkozóhely elérése előtt elfogy, utolsó esélyként a szervezet elkezdi lebontani az izomfehérjéket, elsősorban a legnagyobb tömegű mellizomzatot. A vonulási felkészülés végén, amikor a zsír 6-8-as kódú, a mellizomzat telt, domború, teljesen kitölti a mellcsonti taraj és a mell közti részt. Különösen a vonulás utolsó harmadában és végén ugyan ezek a madarak már 0-ás izom- és zsír kódúak, mert felélték, gyakorlatilag elégették a test rendelkezésre álló tartalékait. Ilyenkor a bőr alatt már nincsenek, nem láthatók zsírképlet „szigetek”, és a mellcsonti taraj is késpengeszerűen vékony, mert a madár a mellizmot is "elégette", hogy eljusson a megfelelő körülményeket biztosító célterületre.

 

A Száhel-övezet elképesztő világa

A Szahara déli pereme, az Éhség-övezet, ahova a madaraink a következő hetekben folyamatosan érkeznek, táplálkoznak, majd ahonnan útra kelnek, egy rendkívül ellentmondásos, különös vidék, ami kelet-nyugati irányban övezi a fekete kontinenst. A dél felé terjeszkedő Szahara miatt ez a terület az emberek számára egyre kevésbé élhető hely, éppen ezért jelentős része a politikai bizonytalanság, a törzsi türelmetlenség, a kormányok elleni lázadás törvényen kívüli régiója.

A Száhel-övezet állattani szempontból azért is különleges vidék, mert a legtöbb nagytestű élőlény számára lakhatatlan. Hiányzik a fű, ezért a jelentős részén nincsenek sem nagyméretű növényevők (kafferbivalyok, antilopok, gnúk, zebrák), sem emlős nagyragadozók (oroszlánok, leopárdok). Itt a leggyakoribb növényevők (pontosabban mindenevő) egyike a varacskos disznó, és a csúcsragadozók sem nagymacskák, hanem hüllők: a nílusi krokodil, a nílusi varánusz, és a kevés alkalmi emberevő óriáskígyófaj egyike, a rendkívül agresszív sziklapiton.Az eddig felsorolt körülmények ellenére a Száhel-övezet teljes szélességében gyöngysorszerűen előforduló "zöld pontok" (green points) a legfontosabb madárvonulási területek közé tartoznak. Ezek többnyire a nagy folyamok nyári nedves évszakban kialakuló öntésterületei. Itt a medréből kilépő víz akár a magyarországi megyéknél is nagyobb részeket önt el, ahol a madarak embertől nem háborgatott vízi vadonban pihenhetnek. A vonulók befejezhetik a vedlést és vonulási zsírtartalékot halmozhatnak fel, a helyi fajok pedig - a Djoudj Nemzeti Parkban például egy 5.000 páros rózsás gödény állomány - költhet is.

A Száhel félsivatagos övezetében ...

... néhány nagy folyó fél év alatt folyamatosan visszahúzódó áradásos öntésterülete ...

... védett madárélőhelyet jelent nem csak az európai vonulók, így a fecskék számára, de a helyben költő fajoknak (a képen rózsás gödények) is.

A Száhel-övezet egyik leggyakoribb csúcsragadozója az akár 6 m-es testhosszt is elérő, ...

... támadékony sziklapiton (Fotók: Orbán Zoltán).

 

A Száhel-övezet további sajátossága, hogy ettől néhány száz kilométerre (félnapnyi repülésre) délre még nem érezteti hatását a sivatag terjeszkedése, a klíma csapadékosabb, így az itt kialakuló füves szavanna, a tavak és folyók további táplálkozóterületeket jelentenek a madaraknak. 

Az óriási baobabfák akár 2.000 évig is élhetnek, és elképesztő vastagságot érhetnek el (a képen látható példány több mint 4 m átmérőjű).

A Száhel-övezettől délre a szavanna mellett a nedves mikroklímájú, ezért gazdagabb rovarvilággal rendelkező kisebb-nagyobb tavak és a folyóvölgyek is várják a vonulási felkészülésben lévő európai vonuló madarakat (Fotók: Orbán Zoltán).

 

Az ilyen kiemelt fontosságú madárvonulási csomópontok felderítésében, és védelmének megalapozásában az egyik legfontosabb eszköz a madárgyűrűzés, a geolokátoros vonuláskutatás, és a nagyobb méretű fajoknál a műholdadós jelölés.

Az egymás mellett élő különböző élőlények akarva-akaratlanul hatnak egymásra, melynek számos formája létezik. Mindenki hallott már az élősködésről és a ragadozásról ami az "elkövető" számára pozitív, az áldozat számára negatív együttélést (+,- viszonyt) jelent. A szimbiózis kölcsönösen előnyös (+,+), az asztalközösség (kommenzalizmus) pedig az egyik fél számára semleges, a másik számára pozitív hatásmechanizmust (0,+) ír le. Az élősködés etetőkön megfigyelhető egyik érdekes és speciális fomája, a más madarak által elrejtet, elraktározott élelemraktárak kifosztása, a kleptoparazitizmus is.

 

Az asztalközösség

A jó etető ismérve a változatosan felkínált, sokféle eleség, amit több faj is látogat, táplálkozás közben asztalközösséget alkotva akaratlanul is segítve egymást.
 

Élelem-előkészítők

A legjelentősebb eleségcsoportot a napraforgó és az apró magvak keveréke alkotja, amit többféleképpen fogyasztanak a madarak:

• hántolják (verebek, meggyvágó, zöldike, pintyek),
• kopácsolva feltörik (cinegék, csuszka, harkályok),
• egészben lenyelik (napraforgót: balkáni gerle, fekete rigó; apró szemű magokat: cinegék, vörösbegy, ökörszem, erdei szürkebegy, barátposzáta, csilpcsalpfüzike, házi rozsdafarkú).

A hántoláshoz (a mag "megpucolásához") a veréb-, pinty- és sármányfélék erős, kúpos, erre a célra specializálódott csőrére van szükség. A maghántoló fajok tipikus viselkedése, hogy csapatosan betelepednek az etető közepébe és ott már-már ipari hatékonysággal táplálkoznak, miközben csőrükből a maghéj mellett apró magbéldarabkák is hullanak. Éppen az teszik alapvető fontosságúvá az etetők „beülős” magevő csapatait (így a verebeket is), hogy ezek a könnyedén felcsipegethető élelemforgácsok nélkülözhetetlenek a maghántolásra, magtörésre alkalmatlan csőrű, kistestű rovarevő fajok számára.

 A cinegék és harkályok rovarfogó csőre maghántolásra nem alkalmas, arra viszont tökéletesen megfelel, hogy az ujjaikkal egy ághoz szorított napraforgómag héját kopácsolva feltörjék. Eközben ismét csak rengeteg magbéldarab hullik le (hasonló a jelenség játszódik le a cinkegolyók csipegetésekor is), és mivel a cinegéknek kedvenc ág üllőik vannak, ezek alatt újabb táplálékbázis képződik a talajról szedegető fajok számára.

 Az utóbbi években egyre gyakrabban áttelelő kistestű rovarevők közül az etetőkön leggyakrabban megjelenő barátposzáták számára az alma jelenti az egyik legfontosabb téli táplálékot, egy-egy madár naponta akár egy fél gyümölcsöt is elfogyaszthat. Ennek húsához azonban csak akkor tudnak hozzáférni, ha előtte egy nagyobb madár, például egy fekete rigó megbontja a szívós héjat (ezt a szerepet játsszuk el, amikor az ágra szúrt alma oldalából vékony szeletet levágva a gyümölcshúshoz hozzáférést jelentő „ablakot” nyitunk).

 

Önkéntes hóeltakarítók

A fekete rigók jelenléte akkor válik létfontosságúvá a fedetlen etetőkön, amikor esni kezd a hó. Ezek az eredetileg erdős területeken élő madarak ugyanis arra specializálódtak, hogy táplálékkeresés közben csőrük oldalazó mozgásával eltakarítsák a hullott faleveleket a talajról. A madárbarátok és az etetőre járó többi madár nagy szerencséjére a fekete rigók szinte kényszeresen viszonyulnak minden talajt takaró anyaggal, így a hóval szemben is. Ha a hóesést követően nem tudjuk időben eltakarítani a havat a nyitott etetőfelületekről, az éhes fekete rigók elkezdik helyettünk a munkát és azzal, hogy kis tisztásokat kaparnak a hóba, a többi madár számára is lehetővé teszik a táplálkozást.

 

Felderítők

Az etetőkön többnyire a rendkívül kíváncsi cinegék jelennek meg először, mint ahogy általában ők kóstolnak bele, derítik fel elsőként a különböző táplálékféleségeket. Ezzel a viselkedésükkel egyben a hely veszélytelenségét és a táplálékforrást (az etetőt) is jelzik a többi madárnak.

Ügyeskedők

Az etetőkre jár egy különös viselkedésű, a fák kérgét magraktárnak használó vendég is. A kérdéses faj a csuszka, ez a harkálymód kéreglakó, de nem a fakopáncsokkal, hanem a cinegékkel és a hajnalmadárral közelebbi rokonságban álló madár. A cinegékkel ellentétben hosszú csőrében (és a torkában) nem egy, hanem akár 5−6 napraforgómaggal repül el egy közeli, lehetőleg jól bordázott kérgű fa törzsére. Itt a magok jelentős részét egyesével más-más helyre rejti a kéreg, letört ágcsonk repedéseibe vagy a pusztuló fát rágó farontórovarfajok lárvajáratainak nyílásaiba (utóbbi az alábbi videón 0:58-tól látható).

A csuszka mellesleg a termések feltöréséhez rögzítősatuként is használja a fákat. Beszorítja a magot egy megfelelő mélységű és állású kéreghasadékba, ágcsonk repedésébe (a videón 0:18-nál és 1:18-nál) és így nagyobb távolságról, egész testét beleadva tudja szétforgácsolni a mag héját. Ezzel a technikával és hosszú, erős csőrével a csuszka képes nyáron a száradni kitett sárgabarackmagot elcsórni és feltörni, illetve ősszel és télen sok makkot is elfogyasztani. Összehasonlításként a rövidebb csőrű cinegék más módszert használnak – egyesével szállítják a magot és azt lábaikkal a kapaszkodófelülelthez szorítva törik fel (0:37-től). Ez a maghordás áll a cinegék ide-oda ugráló etetőjáró szokása mögött, tehát nem "a verebek zavarják el" őket!

 

A csuszkák "kéregsatu" használata része az asztalközösségnek, hiszen – amint az a videón is látható – eközben rengeteg magbélforgács szóródik szét, amit a kisebb testű fajok szintén fel tudnak csipegetni. Mivel az így képződő táplálékdarabkák egy része nem a talajra, hanem a kéreg repedéseibe kerül, a csuszkák akaratlanul is segítik a náluk jóval kisebb, csak királykányi, szintén a kérgen élő fakuszok táplálkozását is.

A kéregraktározó csuszkákat az etetőre járó cinegék, elsősorban a széncinegék folyamatosan szemmel tartják, rendszeresen átfésülik a fák törzsének kéregfelületét és kirabolják a magraktárakat. Ez már nem 0,+ asztalközösség, hanem -,+ kleptoparazitizmus, ami a "segítő" faj (a csuszka) számára már nem semleges, hanem inkább kedvezőtlen.  

Etessük a verebeket is

Etetési időszakban sokan panaszkodnak arra, hogy "a verebek eleszik az eleséget az értékes madarak elől". Néhány évtizeddel ezelőtt annyi volt még belőlük, hogy széles körben alkalmaztak verébmentes odúkat és etetőket. Azonban kevesebb, mint egy emberöltő alatt sokat romlott a helyzet, Európa sok részén a verebeknek ma már ritkának számítanak.

Úgy tűnik, hogy a folyamat Magyarországot is elérte, a háziveréb-állomány az ezredforduló óta csökkenést mutat. Ez is jelzi, hogy ma már a verebekre is oda kell figyelni.

 

Nem zavarják el a cinegéket!

 

Nem valós az a félelem, mely szerint a verébcsapatok "nem engedik szegény cinkéket az etetőre". Az igazság az, hogy a cinegék – még a pirinyó kék cinegék is – rendkívül karakán állatok, nemigen ijednek meg az etető többi madarától. Az "elűzött" cinege megfigyelések hátterében nem az ijedtség, hanem a magevőkétől eltérő táplálkozási stratégia áll. Míg a pintyfélék a maghalom közepébe ülve folyamatosan az etetőn szeretnek tartózkodni, a cinegék egy-két napraforgómagot felkapva a sűrű bokrosba húzódnak, hogy ott bontsák fel a magot. Ez az oka annak, hogy fürgén ide-oda ugrálva látjuk őket az etetőn, nem pedig a "félelem" a verebektől.

 

Emlősök is részesei lehetnek

 

A talajetetők és a magaslati etetőkről földre hulló magvak nemcsak a madarak, de kisrágcsálók, települési környezetben elősosorban a házi egér és az erdeiegér-fajok számára is táplálékot kínálnak. Ezek a parányi emlősök nem aktív részesei az etetők asztalközösségének, jelenlétük bagolyetető funkciót is ad az énekesmadár etetőnknek, arról nem is beszélve, hogy megfigyelésük milyen fantasztikus élményt jelent.

 

 

 

 

 

Ragadozók az etetőn

 

A minden egészséges ökológiai rendszer fenntartásához szükséges ragadozás természetesen az etetőkön is előfordul, hiszen a nyüzsgő madártömegek óhatatlanul felhívják magukra a karvaly és a héja figyelmét. Ezt a biológiai tényt sajnos vannak, akik nem tudják vagy nem akarják elfogadni és azzal a kérdéssel fordulnak az MME-hez, hogy miként lehet távol tartani, elzavarni, esetleg akár elpusztítani ezeket az egyébként fogyatkozó számú, ezért védett szárnyas ragadozókat.

 

A válaszunk az ilyen kérdésekre csak az lehet, hogy teljesen felesleges a ragadozók miatt aggódni a cinegékért, verebekért, pintyekért, balkáni gerlékért, mert ezek állományait nem veszélyezteti az, ha akár naponta el-elkapnak közülük egyet-egyet a ragadozók. Ráadásul ilyen sikerességről többnyire szó nincs, hiszen az etető madarai nagyon fifikásan és együttműködve védekeznek a ragadozók ellen.

 

A szárnyas ragadozók elleni védekezés nem csak természetellenes, és ezért felesleges, de a gyakorlatban sem kivitelezhető, nincs olyan eszköz vagy módszer, ami távol tarthatná ezeket a vadon élő madarak etetőitől vagy éppen az itatóktól.

 

Fontos lenne megértenünk és elfogadnunk, hogy a települési madárvédelem elsősorban rólunk, emberekről, a mi madármegfigyelési élményhez jutásunkról szól. Pusztán a szórakozásunk érdekében pedig sem elvi, sem gyakorlati jogunk nincs csak azért beleszólni a természet rendjébe, mert "madár rendőrségként" mi akarnánk meghatározni, hogy melyik állatnak miként kellene emberi viselkedési normák szerint viselkednie. Ez már csak azért is problémás lenne, mert ennek a hozzáállásnak végül szinte minden vagy bármelyik madár áldozatául eshetne, hiszen ilyen életszerűtlen logika szerint egy rovarász teljesen "jogosan" követelhetné a rovarokat millió szám pusztító cinegék állománycsökkentését, de felmerülhetne a fekete rigók gyérítése is, hiszen ezek fő tápláléka az a földigiliszta, mely nélkül nincs egészséges talajélet, nincs emberi mezőgazdaság sem.

 

Szakmai alapon csak azt tudjuk javasolni, hogy ismerjük fel és fogadjuk el a természet működését, és ha olyan szerencsések vagyunk, hogy az etetőnkön, itatónkon fel-feltűnek a vadászó szárnyas ragadozók, úgy csodáljuk meg ezek mozgását, viselkedését, hogy közben tisztában vagyunk azzal, nem fogják sem kiirtani, sem tartósan elüldözni szárnyas kedvenceinket. Köszönjük!

 

A lakott területeken helyenként jelentős mértékben túlszaporodott házi macskák ellen úgy tudjuk védeni a madarakat, ha az etetőt és az itatót mellmagasságba helyezzük ki, így a madaraknak van ideje észrevenni a lopakodó szőrmés ragadozót.

 

 

ÁL-ARCCAL VÉDEKEZŐK

Napjainkra az álarc fogalma összefonódott a karneválok, maszkabálok, fesztiválok, vallási események inkognitót nyújtó kellékével. Pedig az állatvilág képviselői a ragadozók elleni védekezésben már jóval előttünk elkezdték kihasználni az arcutánzatok riasztó hatását.

 

A téli lombmentes időszakban az etetők és itatók környezetének nagy madárforgalma
ideális lehetőséget kínál a hamis arccal megtévesztés (a képen karvaly látható)
változatos megjelenési formáinak megfigyelésére (Fotó: Orbán Zoltán).

 A trükk

A madaraknál többnyire a tarkón, de akár a szárnyon, a háton vagy a farkon elhelyezkedő ál-arcoknál a cél nem a tökéletes arcmás visszaadása, hanem az arcot jelentő legfontosabb kulcsingerek, ezek között is elsősorban a bámuló, fenyegetően nagy és szimmetrikus szempár, vagy szupernormális ingerként sok szemfolt megjelenítése.

A cél

A megtévesztés fő célja a potenciális ragadozók elleni védekezés. Ezek ugyanis elsősorban hátulról, a zsákmány vak oldala felől szeretnek közelíteni. Az ál-arc nemcsak elbizonytalaníthatja a támadni készülő ragadozót (és más zaklató madarakat, valamint a rivális fajtársakat), de ha a szemfoltok a test hátsó, kevésbé érzékeny részén helyezkednek el, akkor hamis célpontként segíthetik is a menekülést. Egy farok elvesztése még mindig kisebb gond, mintha a támadás a fejet érné.

Mely fajok használják?

Ál-arccal főleg azok a madarak rendelkeznek, melyek szeme a fej elülső felén helyezkedik el, és előre néz. Ezeknek az állatoknak a látótere korlátozott azokéval szemben, melyek szeme a fej két oldalán, abból jelentősen kidudorodva ül. Utóbbiak a fej forgatása nélkül is jól látnak előre, hátra, felfelé és lefelé.

 

Az élete jelentős részét függőleges sziklafalakon töltő hajnalmadárnak nincs
szüksége hamis tarkótáji szemfoltokra. A fej két oldalából kidülledő szemei
hátrafelé is látnak, és a fehér szemgyűrűnek köszönhetően hátulról is jól
láthatóak, így kettős funkciót látnak el (Fotó: Orbán Zoltán).

 

Ebből az alapelvből kiindulva azt gondolhatnánk, hogy ezt a trükköt csak kistestű zsákmányállatfajok alkalmazzák. Valójában azonban ragadozó életmódot folytató madarak is rendelkeznek ilyennel. Ezek többnyire kis és közepes testű fajok, amik "felett" még vannak olyan nagyobb és erősebb ragadozók a táplálékpiramisban, amik rájuk is vadászhatnak.

A hamis arc azonban a vadászatban is jól jöhet. Madármegfigyelők, madárfotósok jól ismerik a madaraknak azt a megdöbbentő képességét, hogy akkor tűnnek el, amikor feléjük közeledve egy pillanatra levesszük róluk a tekintetünket. Ebből következően a hamis szemfoltok akár a vártáról leskelődő ragadozó sikerét is segíthetik. Miközben a fejét forgatva a környező tájat figyeli, a rejtőzködő zsákmány a hamis arc elfordulásakor mozdulva pont a valódi szemek hatókörében mozdulhat meg. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a jelentős részben üldögélve vadászó, nappal is aktív, illetve még világosban vadászó kistestű baglyok között miért olyan gyakori a tarkótáji szemfoltosság.

Azt, hogy ez a kétarcúság mennyire segítheti az egyed túlélését, az is jól jelzi, hogy Indiában a tigrisekkel azonos élőhelyet használó emberek is használják a módszert. Tipikus macskaviselkedésként a tigrisek is elsősorban hátulról támadnak, hagyják, hogy a zsákmány elsétáljon előttük, majd ekkor támadnak. Ezért a hátrafelé néző álarc, különösen ha az emberek csoportosan járják az erdőt, megakadályozhatja a támadást. Afrikában pedig az oroszlánok elleni védekezésként festenek egy kísérlet keretében hamis szemeket a tehenek fenekére.

 

 

A megtévesztő szemfoltok viselése sokkal, de sokkal gyakoribb az állatvilágban, mint gondolnánk. A madarakon kívül puhatestűek, ízeltlábúak, kétéltűek, hüllők és emlősök is használják a megtévesztésnek ezt a módját. Nézzünk ezekre néhány egzotikus példát!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor ez a Délkelet-Ázsia hegyvidéki erdőségeinek vizeiben élő négyszeműteknős-faj
(Four-eyed Turtle, Sacalia quadriocellata) a sekély patakok vizében keresgél,
az esetleg felülről támadó ragadozót négy rendkívül feltűnő hamis szem
riasztja el (Forrás: 3.tnaqua.org).

 

 

A Dél-Amerikában élő Perez sisakos békát (Perez’s Snouted Frog, Edalorhina perezi)
ez a területen élő, halálos mérgű gödörkésarcú viparaféléket utánzó arcmás
védi hátulról (Forrás: frogblogmanchester.com).

 

 

 

 

 

 

Az USA keleti részén élő foltos denevér (Spotted Bat,
Euderma maculatum) sötét szőrű hátán három "világító"
fehér folt képez bámuló ál-arcot. 2 fotó - katt a képre
(Fotók: onda.org és lillooetnews.net).

 

 

 

 

 

Nincs okunk panaszra!

 

A világ csodáit látva hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ilyen "király" dolgok csak valahol távol, a Föld túlsó felén, más kontinenseken, de minimum külföldön vannak. Pedig ha jobban körülnézünk, már a közvetlen lakó- és munkahelyi környezetünkben is megdöbbentő élőlényeket, viselkedéseket láthatunk.

 

Az ál-arcúság jelensége különösen jól megfigyelhető a téli etetőkön és itatókon, jócskán láthatunk ilyen védekezőmechanizmussal rendelkező madarakat a kertben, az ablakban, a panelerkélyen is. Ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön, mindenekelőtt meg kell próbálnunk új szemmell nézni a már jól ismert állatokat. Az sem árt, ha a vizsgálódáshoz fényképezőgépet, videokamerát használunk. A szemünk ugyanis gyakran nem elég gyors az apró jelenségek megfigyelésére, amiben a visszanézhető képkockák sokat segítenek.

 

 

 

Tarkófoltosok

 

A madarak hamis arcmintázata leggyakrabban a fej hátsó részén helyezkedik el, és sokszor nem is csak egy, hanem több szempárt mintáz, ami több nézetből is bámuló képzetet kelt.

 

 

Az etetők egyik mindennapos látogatója a kék cinege. Bonyolult fejmintázatát jól
ismerjük, és ez egyáltalán nem tűnik trükkösnek (Fotó: Orbán Zoltán).

 

 

Pedig hátulról nézve a csíkok és foltok bámuló arc képzetét keltik.
5 fotó - katt a képre (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ilyen összetett tarkómintázatok gyakori jellemzője, hogy szemből nézne, amikor
az ivó, táplálékot kereső madár feje lefelé áll, és az állat a legkiszolgáltatottabb,
még feltűnőbbek. 3 fotó - katt a képre (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

A széncinege is hasonló maszkot visel. 6 fotó - katt a képre (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kis fakopáncs szimmetrikus fehér tarkófoltjai két hatalmas szemet mintáznak
(Fotó: Orbán Zoltán).

 

 

A nagy fakopáncs pofafoltjai, fekete nyak- és fejcsíkjai négy nagyméretű, hátrafelé
néző tarkótáji szemfoltot eredményeznek (Fotó: Orbán Zoltán).

 

 

A mezei veréb fehér nyakörve a tarkón nem ér össze. Ennek eredményeként
egyszerű, de hatékony szimmetrikus szemfoltok jönnek létre. Ráadásul
ezek a fej lehajtásakor, csipegetéskor és iváskor egyre nagyobbá,
"bámulóbbá" válnak. 6 fotó - katt a képre
(Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fül mögé érő és a fejtetőre is felnyúló fehér pofafoltok a tarkómintázattal együtt a
tengelicet is felruházzák a hamis arc védelmével. 2 fotó, katt a képre
(Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

A nappal is aktív kuvik foltok alkotta tarkótáji arcmintázata (Fotó: Orbán Zoltán).

 

 

A cikk kezdő képén is látható karvaly egyszerű, de nagyon hatékony fehér tarkótáji
szemfoltokat visel. 8 fotó - katt a képre (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hátmaszkosok

 

A megtévesztő hamis arcok esetében a nagyobb méret jobb, mint a kisebb. Éppen ezért sok madárfajnál a hát egésze részt vesz a megtévesztésben.

 

 

A balkáni (a képen), a nagy és a közép fakopáncs óriási váll-, és sok szárnyfoltja
a hát egészét teszik maszkszerűvé. 2 fotó - katt a képre (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

 

Szemfoltok a szárnyon

 

A szárny alapszínéből kivilágló, szimmetrikus elhelyezkedésű szárnytükör-foltok is alkalmasak lehetnek a megtévesztésre. Ezek általában a hát és a farok egészével együtt alkotnak bámuló ál-arcot.

 

 

Éneklés közben a hím házi rozsdafarkú sokat tartózkodik nyílt részeken, ahol minden
segítség, így a szemfoltszerű fehér szárnytükrök is jól jönnek a ragadozók ellen.

 

 

A szajkó díszes mintázatú szárnyában nem a fehér folt vonzza leginkább
az ember tekintetét.

 

 

Ha azonban hátulról nézzük a madarat, akkor ezek a szimmetrikus foltok a sötét
szárny- és farktollakkal együtt már "néznek". 2 fotó, katt a képre
(Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

Ál-arc a farkon

 

A parányi ökörszem az eddig látottaktól eltérő és sokkal összetettebb megtévesztéssel él. Ebben az alsó farkfedő hamis szemfoltja csak a madár különleges testtartásával és viselkedésével együtt jutnak szerephez.

 

Ez az alig 6−7 grammos madárka merőlegesen felmereszti a farkát, amint inkább egérként, mint madárként az aljnövényzetben mozog.  Eközben a test elülső része és a fej lefelé néz. Ennek eredményeként úgy tűnik, mintha az ökörszemnek a feltűnő szemfoltokat viselő farka lenne a feje. Ha egy leskelődő szőrmés kisragadozó erre csap le, akkor az állatnak jó esélye van elmenekülni.

 

 

Az etetőkre is odacsalogatható ökörszem felmeresztett farka fejként nyúlik ki a testből.
A megtévesztő hatást tovább fokozza az alsó farkefedők szemfoltszerű mintázata
4 fotó - katt a képre (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kettős arcot viselők

 

A hazai madárfaunában a mezei veréb az egyik legösszetetebb ál-arcot viselő faj. Láttuk, hogy a tarkóra kifutó, de ott teljesen össze nem érő fehér gallérja hátrafelé bámuló szempárt mintáz. Legkisebb verebünk azonban oldalról és szemből is hamis szemekkel, szempárokkal riogat.

 

 

A mezei veréb pofafoltjai oldalról nézve is szemfoltszerűek, ...

 

 

... szemből azonban ezeknek a szimmetrikus kettőződés miatt "második arc"
funkciójuk is van.

 

 

A mezeiveréb-csapatok gyakran üldögélnek jól látható helyen, ahonnan a ragadozókat
hamis szemek sokasága bámulja. Meneküléskor a támadó pillanatnyi
elbizonytalanodása is az életet jelentheti a hármas álarcot viselő
mezei veréb számára (Fotók: Orbán Zoltán).

 

 

 

Amikor a fegyver visszafelé sül el

 

Tavaszonként előfordul, hogy a hormonoktól feltüzelt hím madarak saját tükröződő képmásukkal vívnak órákig, napokig tartó szélmalomharcot autókon, ablakoknál. Ilyenkor lehet megoldás a honlapunkról letölthető, kinyomtatható és kiragasztható "rémszem".

 

 

Néhány megfelelően elhelyezett folt máris bámuló arcot mintáz, ami távol tarja
a tükröződő felülettől a harcias madarakat (Fotó: Orbán Zoltán).

 

 

 

Milyen madáreleségeket és hogyan kínáljunk fel?

 

• • Nem baj, ha a vásárolt napraforgó törmelékes, mert a magdarabokat a gyengébb csőrű rovarevők is fel tudják csipegetni. Ezt azzal is elő tudjuk segíteni, ha a napraforgómag egy részét kalapáccsal, téglával egy kicsit megzúzva törmelékesítjük.
  •  
  • A napraforgó közé keverjünk apró szemű magokat, például az állatkereskedésekben kapható pinty magkeveréket, ezeket a kisebb testű rovarevők egészben is le tudják nyelni.
  •  
  • Különösen a kistestű rovarevők kedvelik a rendkívül magas energiatartalmú diót, melynek héját  elegendő néhány erőteljes kalapácsütéssel megtörni, majd az ujjaink között szétmorzsolni.
  •  
  • A magvakat, magkeveréket a talajszint feletti etetők mellet lehetőleg a talajon is tegyük hozzáférhetővé, mert az egyes madárcsoportok képviselői más-más táplálkozóhelyet részesítenek előnyben.
  •  
  • Mindig legyen az etetőn néhány szem alma, melynek oldaláról vékony szeletet levágva nyissunk ablakot az erős héjon. Az almát lehetőleg a talajon és a bokrok, fák ágaira szúrva kínáljuk fel (további részletek a madáretetés oldalon >>).
  •  
  • Harmadik nagy eleségtípusként tegyünk ki az etetőre állati zsiradékot is, alapvetően cinkegolyót, de ha ez nem áll rendelkezésre a vaj és egyéb alternatívák is megfelelőek >>
  •  
  • Az etetők közelébe helyezünk ki madárodúkat is, mert néhány faj ezek védett mikrokörnyezetében szeret éjszakázni (részletek >>).
  •  
  • Az etetők nélkülözhetetlen kiegészítője az itató >>
  •  
  • Fagymentes téli napokon alkalmazható madár higiéniás eszköz az etetőknél a tálcás porfürdő >>
  •  
  • Etetni ablakpárkányon, emeletes házban is lehet (részletek >>)
  •  
  • A többszintű etetők alkalmazása és a felkínált eleségek változatossága létfontosságú a vonulás helyett az áttelelést választó madarak segítése szempontjából is (részletek >>)
  •  
  • A csapatosan járó verebek is magbontók, az eközben képződő magtörmelék fontos részét képezi az etetők asztalközösségének, ezért ne üldözzük, etessük a verebeket is >>
  •  
  • Tartós hóesés esetén a fedetlen etetőkről takarítsuk el az eleséget a madaraktól elzáró havat (részletek >>)
  •  

   

  •  

     

    Orbán Zoltán