Amikor napjainkban az Alföld emberlakta településeinek utolsó házait is magunk mögött hagyjuk, az elénk táruló tájképet rendszerint a mezőgazdasági területek és a telepített erdőfoltok váltakozó mozaikja határozza meg. Néhol ugyan még megtaláljuk a hajdani sztyeppvidék emlékét őrző füves pusztákat, mégis túlnyomórészt az a megművelt vidék jelenti az Alföld mai arcát, amit a termőföld mezőgazdasági hasznosítása eredményezett. Azonban alig kétszáz évvel ezelőttig az ember csak másodlagos tényezőnek számított az alföldi tájkép alakításában, a legfontosabb tájformáló erő ugyanis a víz volt.

A Tisza és mellékfolyóinak hajdani árterületei az Alföld jelentős részére kiterjedtek. Az áradások táplálta lápok, mocsarak és rétek hatalmas, egybefüggő vízi élőhelyrendszereket alkottak, melyek mai fejjel szinte elképzelhetetlenül gazdag élővilágnak adtak otthont. Egy részük csak ideiglenesen, a tavaszi hóolvadásokat követően került víz alá. Akadtak azonban olyan állandó vízborítású, többszáz négyzetkilométer kiterjedésű területek is, mint a hajdani Ecsedi-láp, vagy a Kis- és Nagy-Sárrét mocsárvilága. Az Alföld akkori arcát tehát alapvetően a Tisza és mellékfolyóinak vízjárása határozta meg. Az itt élő őseink jól alkalmazkodtak a terület környezeti viszonyaihoz. Nem csak mindennapi szükségleteiket tudták biztosítani a rétek és mocsarak nyújtotta természeti javakból, de menedékként is kitűnően használták e vízjárta vidéket a tatárjárás során vagy a török hódoltság viharos évszázadaiban. A pákászat, csíkászat, darvászat és számos más, napjainkra kihalt mesterség szolgálta a lápvidéki emberek mindennapi megélhetését. Mezőgazdasági művelésre csak a magasabban fekvő szárazulatok voltak alkalmasak, a természetes réteket leginkább rideg állattartással hasznosították. Igyekeztek mindemellett a folyók áradásait is a maguk hasznára fordítani. Ezen alapult őseink évszázadokon át folytatott ártéri gazdálkodási formája, a fokgazdálkodás.

 A fokok lényegében olyan természetes kiöntési helyek, melyek a folyókat kísérő magasabb partokba – ún. övzátonyokba – ékelődve lehetővé teszik, hogy az áradások során a folyók vize feltöltse az árterületeket, az áradás levonulásával pedig visszafolyhasson a folyómederbe az árvízi öblözetekbe kiöntött víz. A korabeli emberek felismerték e fokok jelentőségét, és a kiöntött vizek visszatartásával, illetve szabályozott levezetésével biztosították az árterületek gazdasági – elsősorban halászati és legeltetési – hasznosítását. E félig természetes, félig mesterséges fokrendszerek segítettek egyenletesebbé tenni a folyók vízjárását, mérsékelték az árvizek magasságát, az árterek vízkészletének megnövelésével pedig általánosan kedvező hatást gyakoroltak a mezoklímára, ellensúlyozva a szárazföldi éghajlat csapadékeloszlásának szélsőségeit.

A török hódoltság utáni népességnövekedés azonban egyre inkább szükségessé tette, hogy újabb és újabb földterületeket vonjanak mezőgazdasági művelés alá. Az alföldi folyók árterületeinek visszaszorítása a termőföld megművelése céljából kezdetben a fokok megszüntetésével kezdődött a 18. században. Ennek legelső példája volt az Abádszalók melletti Mirhó-fok elzárása, amivel a nagykunsági települések gazdái igyekeztek megakadályozni a földjeiket rendszeresen elöntő árvizeket. Az árvízvédelmi töltések építése és a fokok megszűntetése fokozatosan csökkentették a Tisza árterületét, amely így azonban egyre nagyobb vízszintmaximumokat eredményezett a tavaszi áradások során. Az 1845-ös nagy áradás károkozásait követően József nádor meghagyta a Tisza szabályozási terveinek elkészítését. A folyó hajózhatóvá tételét és az áradások kivédését célzó szabályozási munkálat végül 1846. augusztus 27-én vette kezdetét gróf Széchenyi István vezetésével.

A Tisza szabályozására két elképzelés is létezett, melyek között határozott szemléleti különbségek voltak. Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök az éles kanyarok levágásával növelte volna a meder esését, így gyorsítva az árhullámok levonulását. Az olasz mérnök, Pietro Paleocappa ellenben az árvízvédelmi töltések építésével vette volna elejét a további árvizeknek. Míg Vásárhelyi 101 kanyarulat átvágást javasolta, addig Paleocappa csupán 15 levágást tervezett, lényegesen nagyobb teret hagyva a folyó számára. Súlyos szakmai hiba volt, hogy végül a két elképzelés ötvözésével valósult meg Európa legnagyobb folyamszabályozási munkálata. A Tisza menti gátak építése 1868-ra ért véget, a mederszabályozási munkálatok pedig az 1880-as évekre fejeződtek be. A folyókanyarulatok leválasztására összesen végül 112 átvágást hoztak létre, melynek eredményeképpen a folyó hossza mintegy 40%-al rövidült le. A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása után a korábbi, mintegy 20.000 négyzetkilométer kiterjedésű árterület túlnyomó része már egyáltalán nem vett részt a tavaszi áradások levezetésében.

Az árterület nélkül maradt, töltések közé szorított folyók hamar megmutatták a mérnöki tervezés legnagyobb hibáit, a 19. század második felében ugyanis minden addiginál nagyobb árvizek söpörtek végig a Tisza és mellékfolyóinak völgyeiben. Az áradás több esetben a szabályozások előtt soha nem veszélyeztetett területeket is elérte, ahonnan a természetes fokok hiányával a víz levezetése is csak nehézkesen történhetett meg. A hazai közvéleményt leginkább az 1879-es szegedi katasztrófa rázta meg, amely szinte teljesen elpusztította a Tisza és Maros torkolatánál épült várost. A Tisza-szabályozás műszaki felülvizsgálatára később több alkalommal is sor került, melyek a szakmailag megalapozott koncepció és egységes műszaki terv hiányából fakadó számos szakmai hibát állapítottak meg a szabályozási munkák kivitelezésében.

Többek között a kanyarulatok levágást – ellentétben az európai gyakorlattal – a Tisza alsó szakaszától felfelé haladva hajtották végre. A töltések magasságát a szabályozás előtti legmagasabb vízállás alapján határozták meg, a gátak így nem voltak képesek ellenállni az árterületét elvesztett folyó minden korábbinál nagyobb áradásainak. Az átvágások vezérárkait a Tisza felsőbb szakaszaihoz képest – az egyes szakaszok eltérő jellege miatt – az alsóbb szakaszokon lassabban mélyítette ki a folyó vize, így az árhullámok a Közép-Tisza vidékén megrekedtek és egymásra torlódtak. Jelentősen nőtt az éves vízszintingadozás, a kisvízszint süllyedésével pedig a hajózási akadályok is megszaporodtak. Rendszeresek lettek a gátszakadások, ezért a töltéseket az újabb és újabb árvizek keserű tapasztalatai alapján igyekeztek megerősíteni. Azonban, ahogy azt még a 21. században is tapasztalhatjuk, időnként újra és újra megmutatja a Tisza, hogy milyen árat kell fizetni a meggondolatlan szabályozásért.

Az árvízi töltések az esetek többségében mindenesetre képesek voltak a megmaradt csekély hullámtéren tartani a folyók vizét. Sajnos a tavaszi olvadékvizeknek a folyókba jutását azonban szintén meggátolták. A töltések jelentette akadály, illetve a fokrendszerek hiánya olyan lefolyástalan területeket eredményezett, melyek a rendszeres vízborítások miatt továbbra sem voltak alkalmasak a szántóföldi művelésre. A mélyebben fekvő területek elvizesedése a lakott területeken megjelenő belvizek kiterjedését is megnövelte. A folyószabályozásokat követően ezért külön belvízmentesítő társulatok alakultak, és az 1870-es évektől megkezdődött a belvízcsatornák és zsilipek kiépítése. Csak a Tisza völgyében több mint 12.000 km belvízcsatorna készült el 1919-ig, a 20. század tervgazdálkodása pedig országszerte tovább fokozta a felszíni vizek elvezetését.

Az árterületek hiánya és a csapadékvizeink elvezetése önmagában is súlyosan rontja az Alföld vízháztartását. A folyókanyarulatok elvesztése miatt megnőtt a Tisza sebessége, a bevágódó folyómeder pedig tovább csökkenti a régió talajvízszintjét. Csapadékhiányos nyarakon a költséges öntözés ugyan képes rövidtávon biztosítani a megfelelő terméshozamot, a talajvizek felszínre juttatásával és elpárologtatásával azonban csak tovább rontjuk a talaj egyébként is rossz állapotú vízháztartását. A klímaváltozás hatására pedig évről évre egyre szárazabb nyarakkal vagyunk kénytelenek szembenézni. Az Alföld elsivatagosodása sajnos már nem egy disztópia, hanem a szemünk előtt zajló folyamat. Fájó példája ennek a Duna-Tisza-közén elterülő Homokhátság, melyet a csapadékviszonyai alapján mára hivatalosan is a félsivatagok közé sorolnak a szakemberek.

Ennek ellenére még ma is tartja magát az a gyakorlat, hogy nyáron nagy költségekkel öntözzük a mezőgazdasági területeinket, miközben tavasszal felhasználás nélkül vezetjük le az ingyen rendelkezésre álló csapadékvizet. Itt az ideje tehát, hogy a pazarlás helyett elkezdjünk értékes kincsként tekinteni hazánk vízkészletére. Mindenekelőtt a csapadéktöbblet megtartására van szükség, melyet még napjainkban is sokezer kilométernyi csatornahálózat vezet le. A belvíznek nyilvánított tavaszi vízállások jelentős része valójában olyan ősi folyómedrek és hajdani mocsárrétek maradványa, melyek az egykori fokrendszerek részeként biztosították a talaj megfelelő vízháztartását. Napjainkban ez a megközelítés sajnos még határozott ellenállásba ütközik a gazdálkodók részéről, a csökkenő talajvízszint és a nyári csapadékhiány együttese azonban hamarosan a mezőgazdaságunkra is kíméletlen hatással lesz. Ezért a lehulló csapadék megtartása mellett érdemes megfontolnunk a hajdani fokrendszer bizonyos szintű helyreállítását is. Napjainkban a Tisza menti vésztározók feltöltése csupán kényszerűségből, árvízvédelmi szempontok alapján történik. Mérlegelni kell a rendszeres, nagyobb mennyiségű vízvisszatartás lehetőségét, hogy őseink fokgazdálkodásának tapasztalataiból tanulva biztosíthassuk az Alföld élhetőségét a következő generációk számára is.

Csibrány Balázs