Madarak

A szélhűtés (hőérzetcsökkenés) kritikus jelensége

A téli éjszakázás sikerét nem csak az éjszakai hideg és a nappal megszerezhető táplálék befolyásolja. A mérsékelt övben további hátrányt jelent, hogy a többségében lombhullató fásszárú növényzet, a levelét vesztett csupasz ágak gyakorlatilag semmiféle szélvédelmet nem nyújtanak. Ez a szél hűtő hatása (wind chill) miatt különösen kritikus kérdés. Röviden összefoglalva a jelenség azt jelenti, hogy azonos hőmérséklet emelkedő szélsebesség mellett az idő előrehaladtával egyre hidegebbnek érződik, amikor a melegvérű élőlények több energiát használnak fel normál testhőmérsékletük fenntartására.

A legszélsőségesebb klasszikus példa a hőérzetcsökkenés mértékére a déli sarkon költő császárpingvineké, melyek fészkelési időszakában nem ritkák a -60 C°-os hőmérsékletű és 110–120 km/h-s szélsebességű napok, ami a tollazat szigetelőképessége és a test energiaellátása szempontjából közel -100  C°-os környezetnek számít.

Szerencsére a térségünkben közel sincs ilyen szigorú téli időjárás, de a hőérzet kérdése egy másik fizikai törvényszerűség miatt nálunk is kritikus lehet, különösen a kisebb testű madárfajok számára. Minél kisebb ugyanis egy test mérete, a tömegéhez képest annál nagyobb a felülete - azaz télen a kisebb madarak több hőt veszítenek.

Télen a délutáni szürkület és a kései napkelte között eltelő akár 15–16 órát az etető madarai mozdulatlanul pihenve töltik, amikor nélkülözniük kell az izommozgás hőtermelő hatását is. Ezért nem mindegy, hogy az akár -20 C°-os fagyokat a csupasz ágak között vagy egy odúban vészelhetik át, ami megőrzi a madarak testmelegét, különösen akkor, ha több madár bújik össze egy-egy odú alján.

Miért fontosak az odúk télen?

A kistestű (veréb méretű) madarak normál testhőmérséklete emberi szemmel nézve rendkívül magas, 41-43 C° között alakul (ezen a számunkra életveszélyes vagy halálos hőmérsékleten a mi testfehérjéink már végzetesen károsodnak). A nem vonuló fajok, mivel nincs rá szükségük, nem halmoznak fel jelentős mennyiségű, zsír formájában tárolt energiatartalékot.

Ezért ezeknek a madaraknak a túlélésében alapvető fontosságú, hogy a rövid téli nappalokon, amikor gyakran még nyolc órájuk sincs a táplálkozásra, annyi élelmet találjanak és tudjanak elfogyasztani, ami biztosítja számukra a nappali anyagcsere szükségletet és a leghidegebb éjszakai órák átvészelését.

Azért jelent problémát a nagy forgalmú etetők máról holnapra történő, télközepi felszámolása, mert az ezt követő napokban nagy az esélye annak, hogy az üres etetőnél hoppon maradt madarak a nappal fennmaradó óráiban nem találnak elegendő élelemet. Ilyenkor, ha az éjszakai hőmérséklet -10 C° körül vagy ez alatt alakul, nagy az esélye annak, hogy az éhező, legyengült madarak hajnalra megfagynak.  

Az odúk elhelyezése

Az odúkat - különösen akkor, ha otthon az ablakból meg is szeretnénk figyelni ezek életét - nem kell nagyon magasra rakni, bőven elegendő a 2 m körüli magasság. Az odúkat a legegyszerűbb ágcsonkokra akasztva, lógatva felhelyezni, a madarakat a legkevésbé sem zavarja az ezzel járó alkalmankénti lengedező mozgás.

Természetesen a télen kihelyezett odúkat tavasszal nem kell áthelyezni, már csak azért sem, mert ezeket a madarak már ismerik, így nagyobb az esély arra, hogy bele is fészkelnek. Ezért is fontos szempont, hogy - a nyári költési viselkedésre, a saját terület védelmezésére  gondolva - ne zsúfoljuk tele odúkkal az etető-itató közvetlen környékét, de erre nincs is szükség! Ha 4–5 odút 30–40 m-es, kisebb odútelepet néhány száz, nagyobbat 500–1.000 m sugarú körben telepítünk az etető köré, akkor ezek egész évben ki tudják szolgálni a madarak igényeit.

A rigók elsősorban a talajon táplálkoznak, jellegzetes ugráló mozgás közben erős, csákányszerű csőrükkel átforgatják a hullott faleveleket és a talaj felső rétegét. Ez a viselkedés áll annak hátterében, hogy a rigók - köztük a legelterjedtebb városi fekete rigók is -  különösen kedvelik a talajetetőket. Mielőtt nekiállnánk az etetőtisztás-készítésnek, végezzük el az általános hómentesítési feladatokat, amiről itt olvashat >>

Fák és bokrok hótörés elleni védelme

A hómentesítés a madarak mellett a növények érdekét is szolgálja, mivel így elkerülhető az ágak letörése, a fák hótörés miatti kidőlése.

Madár hóeltakarítók

A fekete rigók elsősorban a talajon táplálkoznak, jellegzetes ugráló mozgás közben erős, csákányszerű csőrükkel átforgatják a hullott faleveleket és a talaj felső rétegét. Ez a viselkedés áll annak hátterében, hogy a faj  különösen kedveli a talajetetőket.

Úgy tűnik, hogy a folyamat Magyarországot is elérte, a háziveréb-állomány az ezredforduló óta csökkenést mutat. Ez is jelzi, hogy ma már a verebekre is oda kell figyelni.

Nem zavarják el a cinegéket!

Nem valós az a félelem, mely szerint a verébcsapatok "nem engedik szegény cinkéket az etetőre". Az igazság az, hogy a cinegék – még a pirinyó kék cinegék is – rendkívül karakán állatok, nemigen ijednek meg az etető többi madarától. Az "elűzött" cinege megfigyelések hátterében nem az ijedtség, hanem a magevőkétől eltérő táplálkozási stratégia áll. Míg a pintyfélék a maghalom közepébe ülve folyamatosan az etetőn szeretnek tartózkodni, a cinegék egy-két napraforgómagot felkapva a sűrű bokrosba húzódnak, hogy ott bontsák fel a magot. Ez az oka annak, hogy fürgén ide-oda ugrálva látjuk őket az etetőn, nem pedig a "félelem" a verebektől.

Verébmentes Európa?

Nyugat-Európa jelentős részén a veréb (különösen a 2007. év madara - a mezei veréb) ma már ritkának számít, de vannak olyan régiók is, ahol úgy növekedett fel egy most tizenéves generáció, hogy nem találkozhattak a bokrok között csiripelő madarakkal. Kontinensünkön a verebek járulékos áldozatai az élőhelyek átalakításának, Ázsiában azonban van egy ország (Kína), ahol a tudatos verébirtó hadjáratnak nemcsak légiónyi veréb, de minimum harmincmillió ember is áldozatul esett.

Történelmi verébfiaskók

A verebek nem-, illetve félreismerése a történelem folyamán többször vezetett olyan verébirtási kampányokhoz, amik nem csak az állatoknak okoztak mérhetetlen kínokat, de hatalmas gazdasági károkhoz, éhínségekhez vezettek, amibe rövid idő alatt emberek tízmilliói (!) haltak bele.

II. (Nagy) Frigyes porosz uralkodó Brandenburg cseresznyetermését féltve a verebektől, a 1744-ben elrendelte a madarak irtását, és a beszolgáltatott verébfejekért 6 fillér fizettetett ki. A lakosság persze kapva kapott a jó jövedelmező "lőpénzen" és tűzzel-vassal irtotta őket. Ráadásul az énekesmadarak tömeges étkezési hasznosítása a XVIII. századi német területeken ugyan olyan elterjed volt, mint a ma közismertebb (és nagy felháborodást keltő) olaszországi, máltai, francia, észak-afrikai és közel-keleti tömeges madármészárlások; így az elpusztított verebek nem csak az erszényeket hizlalták, de konyhai húskínálatot is bővítették. Az akció nem csak az államkincstárat rövidítette meg közvetlenül pár százezer márkával, de néhány év alatt oda vezetett, hogy a rovarkártevőket pusztító verebek hiányában a cseresznyetermés is elmaradt, mert a fákon levél sem maradt. Így az uralkodó kénytelen volt visszavonni a rendeletet.

A Mao Ce Tung vezette Kína az 1958-1962 közötti időszakban hirdette meg a „Nagy ugrás” programot, melynek egyik első akciója a „Négy kártevő kampány” volt. Ebben a verebek – mint a rizstermés vélt megdézsmálói –  szerepeltek. A lakosságot arra kötelezte a kormányzat, hogy fémedényekkel zajongva folyamatosan riasszák a madarakat, akik így nem tudtak leszállni táplálkozni és pihenni.

1958-as kínai kampányplaktát (forrás >>) 
 

Emellett mindenféle eszközzel – például a gyerekek csúzlival – lőtték is őket, megsemmisítették a fészkeiket, összetörték a tojásaikat és megölték a fiókáikat. 1960-ban a kínai tudományos akadémia kutatási eredményekre hivatkozva kijelentette, hogy a verebek elsősorban rovar-, nem pedig magevők. Azonban Mao elnök hiába visszakozott, hogy akkor „felejtsük el” – már késő volt. A fiókáikat rovarokkal tápláló verebek hiányában túlszaporodó rovarok felfalták a vetést, és a kialakuló éhínségbe legalább harmincmillió kínai halt bele.

Sajnos az utóbbi évtizedekben – ha más okokra visszavezethetően is – Európában is bekövetkezett egy területenként ijesztő nagyságrendű verébállomány-csökkenés.

A II. világháború és a Közös Agrárpolitika

Az ezredforduló végére már a kontinens jelentős részén komoly aggodalomra okot adó, különösen az agrárterületeket érintő madárállomány csökkenések hátterében az utolsó nagy világégés, a II. világháború áll.

Az 1950-es években a háború dúlta európai országok nemzetgazdasága romokban hevert, az emberek éheztek, mert a termelőeszközök jelentős része megsemmisült. Éppen ezért az Európai Unió (1992) elődjeként megalakuló Európai Szén- és Acélközösség (1951), majd az Európai Gazdasági Közösség (1954) egyik fő célkitűzése a termelékenység növelésére, az agrárnépesség életszínvonalának növelésére, a stabil élelmiszerellátásra épülő közös mezőgazdasági politika megteremtése volt. Az ezt deklaráló 1958. évi Római Szerződés az árgarancia és a támogatási struktúra megteremtésével a mennyiségi élelmiszertermelésre helyezte a hangsúlyt.

A Közös Agrárpolitika (KAP – Common Agricultural Policy) olyan sikeres volt, hogy a Közösség rövidesen az önellátáson felül jelentős exportálható élelmiszer felesleget is termelt a legfőbb élelmiszerekből (tej, vaj, marhahús, gabonafélék stb.). Csakhogy ezért a sikerért hatalmas árat fizettünk!

Természetvédelmi problémák, társadalmi és piaci feszültségek

Mivel a termelés mennyiségi növelése csak a szántóterületek növelésével, intenzív módszerekkel, monokultúrás gazdálkodással, növényvédőszerek és egyéb agrárkemikáliák általános és széleskörű alkalmazásával volt lehetséges, alig néhány évtizeddel a Római Szerződés aláírását követően már érezhetővé vált a természetes és természetközeli élőhelyek csökkenése, ráadásul az agrárterületek minősége és biológiai sokfélesége is jelenősen károsodott.

Ennek következtében a mezőgazdasági területeken élő madárfajok állományai a nyugat-európai országokban vészesen megfogyatkoztak. Jellemző példája ennek a mezei veréb – a 2007. év madara –, melynek egyesült királyságbéli állománya az ezredfordulóra 96%-kal csökkent. Az iparilag és gazdaságilag kevésbé fejlett, éppen ezért érintetlenebb természeti környezetű Közép -és Kelet-Európában ez a hatás jelentősen kisebb mértékű volt, de amint azt a 2010-es év madarai – a fecskék – példája mutatja (1999-2009 között átlag 46%-kal csökkent hazai állományuk), a rendszerváltást követően Magyarország sem mentesült a negatív hatások alól.

A környezeti károkozás mellett a társadalmi és piaci hatások is számosak. A szinte feltétlen támogatás miatt elkényelmesedett gazdák termékei a világpiacon nem mindig képviseltek versenyképes minőséget, ezért az EU piactorzító megoldásokat (mozgó védővámnak tekinthető importlefölözés, exporttámogatás) alkalmazott az unión kívüli agrárkereskedelemben. További problémát jelentettek a túltermelés miatt a piacszabályozási beavatkozások ellenére eladhatatlan, felhalmozódó élelmiszerek, melyeket újabb támogatásokkal kellet megsemmisíteni.

Natura 2000, multifunkcionális mezőgazdaság, vidékfejlesztési politika

A Közös Agrárpolitika járulékos negatív hatásaként jelentkező természetvédelmi problémák kezelésére az EKG/EU a nemzetközi egyezmények mellett saját közösségi szabályozásokat is bevezetett. Az EU hatályos jogszabályai közül mintegy 300 környezeti vonatkozású, ezek közül a legjelentősebb természetvédelmiek a Madárvédelmi irányelv (1979) és az Élőhelyvédelmi irányelv (1992). Ezek előírják a tagállamoknak a Fontos Madárélőhelyek (IBA) és a Különleges Madárvédelmi Területek (SPA) egységes koncepció szerinti kijelölését, védelmét és fenntartását, melyek részét képezik az Európai Unió Natura 2000 ökológiai hálózatának.

A természetvédelmi intézkedések mellett a múlt század utolsó évtizede a Közös Agrárpolitika felülvizsgálatát is magával hozta. Az európai mezőgazdaság funkciója alapvetően eltér a tengerentúli versenytársakétól. Tőlük eltérően a kontinens mezőgazdasága több évszázados múltra tekint vissza és sűrűn lakott országokban működik, ezért jelentős táj- és társadalomformáló szerepet is betölt. Az EU tagállamaiban az agrárium egyre kevésbé jellemezhető pusztán élelmiszertermelő ágazatként, sokkal inkább illik rá a „multifunkcionális mezőgazdaság” megjelölés, mely fogalom 1992-ben hangzott el először az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciáján Rio de Janeiróban. A multifunkcionális mezőgazdaság a hagyományos élelmiszertermelő funkciót:

• mélyíti (fenntarthatóság, helyi és régiós piaci szemlélet, öko- és biotermékek, helyi specialitások);
• újraalapozza (hatékonyság és takarékosság, alternatív erőforrások alkalmazása, nem-élelmiszer funkciók: bioalkohol, biodízel);
• szélesíti (energianövények, agro-, falusi-, öko-, fotó-, élményturizmus, életképes vidék fenntartása, kulturális örökség megőrzése, hagyományőrzés, természetes élőhelyek védelme, talajvédelem, biológiai sokféleség védelme).

Az EU a Közös Agrárpolitika negatív természetvédelmi, társadalmi és gazdasági hatásainak ellensúlyozására 1992-től napjainkig három jelentős KAP reformot dolgozott ki, melynek lényege, hogy az agrárpolitikában a mindeddig elsődlegesnek tekintett hagyományos élelmiszertermelő funkció – a biztonságos szintet biztosítva – háttérbe szorul, és helyette a tájmegőrzési, tájgazdálkodási szerep kerül előtérbe. Ebben az új szemléletben sok gazdálkodó akkor jár anyagilag is jobban (erre kap támogatást), ha búza helyett túzokot vagy kék vércsét „tenyészt”, ha mesterséges odúkat telepít, magyarán olyan gazdálkodást folytat, mely a területen élő, megőrizendő állat- és növényfajok életfeltételeit biztosítja. A Közös Agrár és Vidékfejlesztési Politikává alakuló KAP a multifunkcionális mezőgazdaság tájmegőrzése révén a hagyományostól eltérő új – az előbb említett példánál maradva ökoturisztikai – bevételi forrásokat teremt a vidéken élők számára.

Etessük tehát a verebeket is!

Amint láttuk, a II. világháborút követő éhezéséből kiutat teremtő Közös Agrárpolitika sajnálatos mellékhatásaként jelentősen romlott Európa környezeti állapota, így a nyugati területek jelentős részén a verebek – az agrárterületek más fajaival egyetemben – egyedszáma megfogyatkozott, sok helyen drasztikusan lecsökkent. A frissen csatlakozott országok – köztük Magyarország – érintetlenebb madár állományai fontos kontinentális bázisát képezik ezeknek a fajoknak. Ezért arra kérjük a madárbarátokat, hogy más szemmel tekintsenek a verebekre, etessük, védjük, mesterséges odúkkal segítsük őket is.

Az MME ennek szellemében két éve átalakította az előző évtizedekben kidolgozott verébmentes dúcetetőt: eltávolítottuk az oldalüvegeket és csak a cinegéknek megfelelő alsó bejáratokat, illetve elkészítettük a veréblakótelep-odúkat is.

A csapatosan mozgó, maghántoló táplálkozású verebek nélkülözhetetlen részét képezik az etetők asztalközösségének, mint az áttelelő rovarevő énekesek több fajának alapvető táplálékbázist "előállító" madarak.

A nem is olyan szürke, ma már nem is annyira gyakori verebek kíméletéről szóló racionális természetvédelmi, ökológiai érvek mellett el kell mondani, hogy ezek a csoportokban élő madarak rendkívül érdekesek, gyakran kimondottan jópofák is. Ha rászánjuk az időt a megfigyelésükre, megértjük, hogy miért lenne szegényebb a világ nélkülük - ebben a felismerésben segítenek az alábbi kis videók. Nézze meg ezeket Ön is!   

Orbán Zoltán

Az állati zsiradék nemcsak magas energiatartalma, de állaga miatt is fontos téli madáreleség. Az olyan gyengébb csőrű, kistestű rovarevő fajoknak, mint az: ökörszem, vörösbegy vagy az áttelelő házi rozsdafarkú, barátposzáta, csilpcsalpfüzike - melyek nem tudják megtörni a magokat - a fagyban is képlékeny zsiradék (és az alma) a legfontosabb táplálék lehet. Ezért fontos, hogy a klasszikus nem sós vagy kifőzött szalonna pótlás mellett az egyéb szóba jöhető eleségféleségekről is szót ejtsünk.

Mint apró virág szirmai sorakoznak ...

... a cinege csőrnyomok egy farönkre, ...

... az etetőtálca alá szegelt szalonnabőrkén (Fotó: Orbán Zoltán).

Kacsa- és libaháj, faggyú

A bőrös kacsa- és libaháj, a faggyú olcsó alternatív megoldás, melyből egy ökölnyi csomó néhány száz forintos áron akár egész télen kiszolgálja a madarak igényét. Ha néhány órán keresztül szobahőmérsékleten tartjuk vagy meleg vízbe tessük, kellően képlékennyé válik ahhoz, hogy némi napraforgóba és aprómag keverékbe forgatva még vonzóbbá tegyük a madarak számára.

A háj vagy faggyú jól kiegészítheti az etetők mag- és almakínálatát.

A szobakőmérsékleten gyurmaszerűen alakítható hájat műanyag terményhálóban vagy valamilyen egyéb rácsos megoldással érdemes kihelyezni.

A faggyú és a háj a harkályok (nagy fakopáncs) fontos téli tápláléka az etetőn (Fotók: Orbán Zoltán).

A cinkegolyóhoz hasonlóan ennek az eleségnek is megvan az a logisztikai hátránya, hogy nem mindenhol kapható, nem található meg minden családi otthon hűtőszekrényében.

A vaj mindenhol elérhető

Vaj, margarin és Camembert típusú lágy sajtot a legkisebb falusi boltban is árusítanak, ezért bárhol, bármikor pótolhatja a nem mindenhol hozzáférhető cinkegolyót. A vaj kis tégláját etető vagy odú tetejére, ablakpárkányra, erkélykorlátra úgy rögzíthetjük legegyszerűbben, ha gyertyával vagy öngyújtóval megolvasztott alját néhány másodpercig erősen a felülethez nyomjuk. A "kötés" akkor lesz igazán erős, ha a műveletet fagyos hidegben végezzük.

Az etető közvetlen közelébe kirakott odúk (a képen fakúsz odú) tetejére ...

... vagy bármilyen vízszintes felületre odatapaszthatjuk, ...

... de vékony, hegyes végű ágcsonkra szúrva is felkínálhatjuk a madaraknak a vajat (Fotók: Orbán Zoltán).