A heti, kétheti rendszerességgel tartott tantermi foglalkozásainkra jellemzően általános iskolai tanulók járnak rendszeresen. Az óvodás korosztállyal külön foglalkozásokon és több megyei óvodában tartott képes előadás és bemutatógyűrűzések keretében foglalkozunk, az érdeklődő középiskolások pedig terepen és a meghívott előadók által tartott előadásokon ismerkedhetnek a természetvédelemmel és a madarakkal. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemnek többször tartunk ismertetést a Madarász Suliról, mint a természetvédelmi oktatás lehetőségéről a pedagógusjelöltek számára. Egyes években országos szakvezetőknek és tanároknak szervezett szakmai konferencián tartottunk előadást a tevékenységünkről, elsősorban a Madarász suli és az oktatás kapcsolatáról, illetve egy tradíciókkal rendelkező civil szervezet nyújtotta kedvező lehetőségekről.

A tanév végét követően 2005-ig Biharugrán nyári tábort és több hétvégi minitábort, találkozót szerveztünk tagjaink számára. A Európai Madármegfigyelő Napokat két fő helyszínen szervezzük, a Debreceni Egyetem Botanikus Kertjében és Hortobágy-Halastón várjuk a látogatókat. A nagy létszámú érdeklődőt vonzó programon már évek óta száz főt meghaladó résztvevővel tudtuk elősegíteni az elért MME országos eredményeket. Nemcsak létszámban, de a látott madarak egyedszámában és a helyszínek számában is jelentős eredményeket tudtunk megvalósítani, az országos összesítésekben többször volt első helyen a HBCS.

Hagyományos kirándulásunk, hogy az őszi daruvonuláskor autóbuszos túrát szervezünk a Hortobágyra iskolai tanulók számára. Több száz gyereknek volt része ebben az élményben. Országos és megyei természetvédelmi témájú versenyekre neveztünk be, melyeken eredményesen szerepeltek tanítványaink. A Madarak és Fák Napja Országos verseny területi fordulóját évek óta mi szervezzük, bonyolítjuk az országos szervezőgárda irányításával. Madarász Sulis diákjaink mindig szépen szerepelnek, az országos versenyen 2004-ben sikerült első helyezést, 2009-ben második helyezést elérnünk. Aki ismeri a verseny igen komoly szakmai színvonalát, az tudja, tiszteletreméltó eredmény a dobogóra kerülni.

A helyi csoportunk színes plakátjai, leporellói és matricái mellett az országos MME programok plakátjait, kiadványait is eljuttatjuk a velünk kapcsolatban álló iskolák számára.

A megye velünk kapcsolatban álló általános iskoláinak és óvodáinak madárvédelmi berendezéseket adtunk ajándékba, előadásokkal kiegészítve azok helyes használatát, karbantartását és várható természetvédelmi eredményességét. A debreceni Nagyerdei Kultúrparknak több típusú madárodút, etetőket, egyéb madárvédelmi berendezéseket adtunk ajándékba, amelyek azóta is az állatkertben kihelyezve, ismertető szöveggel segítik a madár- és természetvédelem ügyét madárbarát mintakertként. Telefonon többször adunk felvilágosítást a lakosság kérdéseire, sok hozzánk bejelentett sérült védett madarat tudtunk megmenteni, repatriálni.

Őstörténet

Az első hüllők 320–310 millió évvel ezelőtt, a karbon időszakban alakultak ki. Őseik a Labyrinthodontia (vagy régebbi nevén Stegocephalia) nevű őskétéltű-csoport egyik rendjét képezték (Reptiliomorpha). A korai hüllők és a kétéltűek között nehéz éles határt húzni, hiszen a szaporodásuk módjára többnyire nem lehet következtetni a kövületek alapján. A legősibb ismert és kétségkívül hüllőnek tekintett lény, a Hylonomus nevű, gyíkszerű állat volt, melynek testét már szarupikkelyek borították. A korai hüllők eleinte a domináns Labyrinthodontia csoporthoz tartozó kétéltűek árnyékában éltek, később azonban, a perm időszakban ki tudták használni a víztől független szaporodásban rejlő evolúciós előnyüket.

A főbb hüllőcsoportokat régóta a koponyán lévő halántékablakok száma és elhelyezkedése alapján különítik el. A legősibb hüllőknek halántékablak nélküli, anapsid koponyájuk volt. A hüllő-törzsfa egyik első leágazását az egy halántékablakú Synapsida csoport képezte. Közöttük találjuk a sokszor látványos háti bőrvitorlával díszített Pelycosauria csoport képviselőit (pl. Dimetrodon, Edaphosaurus), valamint az emlősszerű hüllőket, az emlősök őseit (Therapsida). A Synapsidák leágazása után megmaradt törzsfaág (klád) képezi a Sauropsida osztályt, a tulajdonképpeni hüllőket. Ezek közül egyeseknél megmaradt az anapsid koponya, e csoport (Anapsida alosztály) egyedüli mai leszármazottai talán a teknősök (bár a teknősök származása kapcsán nincs egyetértés a kutatók között). A régmúlt és jelenlegi legsikeresebb hüllőcsoportok viszont a Diapsida alosztályból kerülnek ki, melyek két (pár) halántékablakkal jellemezhetők.

A Diapsidák két ága az Archosauromorpha és a Lepidosauromorpha. A földtörténeti középidő (mezozoikum) az első csoport felvirágzását hozta el; ebbe a csoportba tartoznak a krokodilok és a dinoszauruszok. Utóbbiak több mint 160 millió évig alkották a Föld domináns szárazföldi állatcsoportját. Több mint 500 nemüket és 1000 fajukat írták le, méretük és életmódjuk rendkívüli sokféleséget mutatott. Két rendjüket a medencecsontok felépítése alapján különítik el, ezek a hüllőmedencéjűek (Saurischia) és a madármedencéjűek (Ornitischia). A hüllőmedencéjűek közé tartozik a két lábon járó, főleg ragadozó életmódú taxonokat egyesítő Theropoda rend, valamint a hosszú nyakú és farkú, négy lábon járó Sauropodák, a Föld valaha élt leghatalmasabb szárazföldi állatai. A madarak – meglepő módon – a Theropodákból és nem a madármedencéjűekből erednek. Származásuk ma már olyan jól feltérképezett, hogy a Theropodák családjai közé nagy bizonyossággal be lehet helyezni a mai madarak őseit. A Theropodák több képviselője szárnyas, tollal borított, röpképességét esetleg másodlagosan elveszítő lény volt (pl.Velociraptor). Az Ornitischia képviselői, a szarvas, páncélos és „kacsacsőrű” dinoszauruszok növényevő csoportjai a kréta időszakban élték virágkorukat. Az Archosauromorpha másik jelentős csoportját a levegőt elsőként meghódító gerincesek, a repülő őshüllők (Pterosauria) alkották. Ezek tollal nem rendelkező (bár a hőszigetelés érdekében szőrös testű), és a denevérekére emlékeztető, de egyetlen megnyúlt ujj által kifeszített bőrvitorlával ellátott állatok 10 m-es szárnyfesztávolságot is elértek. A dinoszauruszokkal egy időben haltak ki.

A Lepidosauromorpha csoportba tartoznak a földtörténeti középidő (mezozoikum) nagy tengeri hüllői, az úszólábaikkal evező plesiosaurusok, a halszerű ichthyosaurusok önálló csoportot képeztek. Ha csak a koponya felépítését nézzük, ezeknél a halántékablakok száma egy párra redukálódott, amely magasan ül a koponyán (euryapsid koponya). A harmadik jelentős tengeri hüllőcsoport, a hajlékony, krokodilszerű mosasaurusok már a ma élő hüllők túlnyomó többségét egyesítő Squamata rendből kerültek ki. Azonban a mosasaurusok sem élték túl a kréta időszak végét. A 65 millió éve elkezdődő harmadidőszak az emlősök felvirágzásának árnyékában másféle életmódú, de a korábbiakhoz képest nem kevésbé sikeres hüllőcsoportok elterjedését hozta el. Az alábbiakban a mai, korszerű rendszertan szerint haladva ezekről lesz szó.

Rendszertan

Mint a korábbiakból következik, a máig fennmaradt hüllők parafiletikus csoportot képeznek, melynek egyes alcsoportjai egymással sokszor csak távolabbi rokonságban állnak. Ha a rendek szintjén nézzük, akkor a recens (ma élő) hüllők négy rendjéből három reliktum- (maradvány-) jellegű, ősi csoport. Az első a talán az ősi Anapsidákból eredő teknősök, a második az Archosauromorpha madarakon kívüli egyedüli túlélői, a krokodilok, a harmadik pedig a Lepidosauromorpha egyik korai leágazása, a hidasgyíkok. A negyedik csoport, a mosasaurusok kapcsán már emlegetett pikkelyes hüllők (Squamata) viszont evolúciósan fiatal, fajszámát tekintve pedig az emlősökkel és madarakkal vetekedő csoport. Az alábbiakban egyenként jellemezzük e csoportokat:

- Teknősök (Testudines) rendje. Első pillantásra felismerhető állatok: törzsüket két részből álló, szarulapokkal vagy bőrrel fedett páncél borítja. A páncél csontos vázát a gerinc, a bordák és a szegycsont kiszélesedő, bőrcsontokkal összeforrt tokja képezi. A páncél részei a többé-kevésbé domború hátpajzs (carapax) és a lapos mellvért (plastron), melyek a híd nevű részen keresztül mozdíthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. A páncél hatékony védelmet biztosít az állat számára, ám a mozgásban hátrányt csupán a szárazföldön jelent. Nem meglepő, hogy a teknőscsoportok többsége visszatért az édesvizekbe vagy a tengerbe, és e fajok többsége ragadozó, a szárazföldi fajok viszont főleg növényevők. Korábban a teknősöknek számos óriás képviselője volt ismert (pl. a 4 m hosszú, Archelonnevű tengeri teknős, vagy a harmadidőszak ausztráliai és dekkáni szárazföldi formái). Ma a legnagyobbra a tengeri fajok és az óceáni szigetek óriásteknősei nőnek. A teknősök két rendjét a fej és a nyak páncélba húzásának módja alapján különítik el: a nyakfordító teknősök (Pleurodira) vízszintes S-alakban tekerik be (olykor igen hosszú) nyakukat a páncél pereme alá, míg a fajok többségét adó nyakrejtők (Cryptodira) függőleges S-be hajlítva, felülről nézve egyenes vonalban húzzák be fejüket mellső lábaik közé. Valamennyi teknősfaj tojásokkal szaporodik. 
A teknősök az Antarktisz kivételével minden kontinensen előfordulnak (a nyakfordítók kizárólag a hajdani Gondwanát alkotó déli földrészeken – Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália). Jelenleg 14 családjuk és körülbelül 300 fajuk létezik. Európában két családból hat fajuk honos (továbbá a tengeri fajok), hazánkban egy faj, a mocsári teknős fordul elő.

- Krokodilok (Crocodylia) rendje. A ma élő hüllők közül a madarak (és a dinoszauruszok) legközelebbi rokonai. Hajdan sokkal változatosabb csoportot alkottak, de testalkatuk és életmódjuk hasonló volt a mai képviselőikéhez. Testüket erős szarupajzsok borítják, alatta az irhában bőrcsontok keményítik tovább kültakarójukat. Vizekben és azok közelében élő, jól úszó állatok, oldalról lapított farkuk csapásaival hajtják magukat. A szárazföldön testüket a talajtól elemelve sétálnak. Valamennyien ragadozók, zsákmányukat többnyire lesből támadják meg, de dögöt is fogyasztanak. Nagyobb emlősöket is elejthetnek. Közepes vagy nagytermetű állatok, teljes hosszuk 1,5-6 m-t érhet el. Fejlett szociális életük van, a hímek hangadással kommunikálnak egymással a párzási időszakban, a nőstényekért ádáz harcokat vívnak. A nőstények őrzik fészküket és frissen kikelt utódaikat. A krokodilok a Föld trópusi, szubtrópusi területein fordulnak elő. Három családjukba (krokodilfélék, gaviálfélék és aligátorfélék) 23 faj tartozik.

- Felemásgyíkok (Sphenodontia) rendje. Ősi jellegű Lepidosauromorphák. Külső testfelépítésük a gyíkokra emlékeztet, anatómiájuk azonban igencsak eltér azokétól. Nincs külső fülük, viszont fejlett, fényérzékelésre képes fejtetői (parietális) szemmel rendelkeznek, mely a koponyatetőn ül és a tobozmiriggyel áll kapcsolatban. A tobozmirigy hormontermelését irányítja (fejlettebb gerinceseknél, például embernél a tobozmirigy közvetlenül a retináról kapja az információt a fényviszonyokról). A fejtetői szem a fiatalokon látható, idősebb korban pikkelyek takarják. A felemásgyíkok egyetlen családjának két faja, a hidasgyíkok vagy maori nevükön tuatarák kizárólag az Új-Zéland körüli szigeteken élnek és a kipusztulás szélén állnak. Méretes, 60–80 cm-esre megnövő, zömök állatok látványos háttarajjal. Anyagcseréjük lassú, mivel élőhelyük átlaghőmérséklete, így – ektoterm állatok lévén – a saját testük hőmérséklete is alacsony. Igen magas kort élhetnek meg.

- Pikkelyes hüllők (Squamata) rendje. A ma élő hüllők messze legsikeresebb, leginkább faj- és formagazdag csoportja. Hagyományosan kígyókra és gyíkokra szokás őket felosztani, de ez nem tükrözi a valós leszármazási viszonyokat. A kígyók magasan specializált gyíkoknak tekinthetők, és régóta ismert, hogy közelebbi rokonai bizonyos gyíkcsoportoknak, mint azok más gyíkformájú Squamatáknak. Csak a közelmúltban derült ki az az érdekes tény, hogy a kígyókat és egyes gyíkokat magában foglaló feltételezett ágnak (Toxicofera) – amint a csoport latin neve is utal rá – közös evolúciós újítása is van, vagyis képesek mérget termelni. Toxikus hatású vegyületek a Squamaták szélesebb körére jellemzőek, mint korábban feltételezték. A kígyókon kívül mérgező vegyületeket termelnek a leguánok, agámák és kaméleonok csoportjának (Iguania alrend) és a lábatlangyík-félék, varánuszok, viperagyíkok (Anguimorpha alrend) egyes képviselői is. Korábban ez csak a viperagyíkokról volt ismert. A Toxicoferán kívüli Squamaták között találjuk a Gekkota (gekkók és rokon családok), a Scincomorpha (nyakörvös gyíkok, szkinkek és rokon családok), valamint az Amphisbaenia (ásógyíkok) csoportokat.

A Squamaták testét szarupikkelyek borítják, melyek gyakran ragyogó színeket ölhetnek, máskor hathatós rejtőzködést biztosítanak. Méretük a néhány cm-es gömbujjúgekkóktól és törpekaméleonoktól a 150 kg-ot elérő komodói varánuszig, vagy a néha 6 m-t is meghaladó óriáskígyókig terjed. Az Antarktisz kivételével az egész Földön elterjedtek. Közös jellemzőjük a hímek kitűrhető, páros párzószerve, a hemipénisz. A gyíkok nagy része rovarevő, a nagyobb testűek között növényevő vagy gerinceseket fogyasztó fajok is vannak. A kígyók mind ragadozók és főleg kis testű gerincesekkel, máskor (főként egyes kis testű fajok vagy a fiatal állatok) gerinctelenekkel táplálkoznak. A kígyók közismert lábatlansága mellett más csoportokban is előfordul a lábak elcsökevényesedése (jó példa erre a hazai lábatlan gyík). A lábatlanság azonban nem jelent evolúciós rokonságot.

A pikkelyes hüllők az erdőktől a sivatagokig, a tengerektől a hegyvidékekig mindenféle élőhelyet benépesítenek, sokszor jelentős számban. Változó testhőmérsékletű csoportról lévén szó, nem meglepő, hogy legnagyobb fajgazdagságukat a trópusi területeken érik el. Magyarországon 5 nyakörvösgyík-,1 szkink-, 1 lábatlangyík-, 5 sikló- és 2 viperafaj fordul elő.

Anatómia

A hüllők mind változó testhőmérsékletű állatok. Bőrük erősen elszarusodó, és ennek megfelelően a vízvesztés ellen hatékonyan szigeteli őket a külvilágtól. A hüllők (és madarak) kültakarójában nem az emberi körmöt és hajat felépítő α-, hanem a rigidebb β-keratin az alapvető szaruanyag. Bőrük mirigyekben szegény. A tengerben élő fajok sókiválasztó mirigyekkel rendelkeznek, de említést érdemelnek a sok gyíkra jellemző comb- és kloáka előtti pórusok, amelyek zsíros, feromontartalmú váladéka a párválasztásban játszik szerepet. A hüllők szíve három- vagy négyüregű: a két kamra a krokodiloknál teljesen szeparált, de a szív anatómiai felépítése miatt az oxigénben és szén-dioxidban gazdag vér más fajoknál is csak kismértékben keveredik.

A hüllők tüdővel lélegeznek; a vízben élő teknősök alkalmazhatnak kiegészítő bőrlégzést (különösen a lágyhéjú teknősök), illetve a szájfenék vagy a kloáka területén is folytathatnak gázcserét. A légzést a törzs bordaközi izmai végzik, izmos rekesz csak a krokodiloknál alakult ki. Érdekesség, hogy a gyíkok többsége a törzsizmait mozgásra és légzésre egyaránt használja, így mozgás közben nem tudnak levegőt venni. Ezért az anaerob anyagcserének is nagy jelentősége van náluk. A legtöbb hüllő rendelkezik lágy vagy csontos másodlagos szájpaddal, így a légutak és a tápcsatorna jobban elkülönülnek. A kígyók ezt másképpen oldják meg: ők a légcsövüket tolják előre nyelés közben.

A hüllők nem tudják megrágni táplálékukat, emiatt és lassúbb anyagcseréjük miatt emésztésük is aránylag lassú, táplálékigényük kisebb az emlősökénél és madarakénál. Sok hüllőfaj köveket nyel le, hogy azok a gyomorban segítsék az emésztést (gastrolithok), de vízben élő fajoknál ballasztként is működnek. A madarakhoz hasonlóan az emésztő, a kiválasztó és az ivarszerveknek egyetlen közös kivezetőnyílása van, a kloáka. A vízi teknősök főként karbamidot, a szárazföldi teknősök és a Diapsida hüllők húgysavat választanak ki veséikben.

A hüllők többségének legfontosabb érzékei a látás és a szaglás. A nappal aktív pikkelyes hüllők többsége kiválóan lát, amit az egyedek kommunikációban is szerepet játszó, sokszor színpompás külső is igazol. Az avarban, laza talajban vagy homokban turkáló, föld alatt ásó fajok szeme gyakran különböző mértékben visszafejlődött, szemhéjaik sokszor összenőttek. Ez jellemző a többségében nappal aktív kígyókra és a jól látó gekkók többségére is. A szaglás szintén fontos szerepet játszik a hüllők életében. Az emlősöktől eltérően a szájpadlásról nyíló Jacobson-szervük a szaglószerv, a kígyók és egyes gyíkok villás nyelve ehhez szállítja az illatmolekulákat. A nyelv két csúcsa által közvetített koncentrációkülönbséget érzékelve képesek a szag irányát meghatározni, ügyesen követve zsákmányállataik vagy fajtársaik illatnyomait. Az óriáskígyók és a gödörkésarcú viperák hőérzékelő gödörszervei (az előbbieknél az ajakpajzsokon, utóbbiaknál az orrnyílás és a szem között) a hőkamerákhoz hasonló képet festenek a külvilágról, ezek alapján éjszaka is precízen megtalálják melegvérű zsákmányukat.

Szaporodás

A hüllők belső megtermékenyítésűek. A hidasgyíkoknak nincs párzószerve, kloákáikat összeillesztve párosodnak. A teknősöknek és a krokodiloknak egyetlen péniszük, a pikkelyes hüllőknek zsákszerűen kifordítható, páros hemipéniszük van.

A hüllők evolúciós újítása a szárazföldön lerakott tojás. A héj a fajok többségénél pergamenszerű, más esetekben, így a krokodiloknál, egyes teknősöknél és gekkóknál a héjba több kalciumsó rakódik, és az a madarak tojásához hasonlóan kemény lesz. A tojásban magzatburkok fejlődnek ki (savóshártya, magzating, húgytömlő). A fajok egy része eleventojó (ovovivipár) agy valódi elevenszülő (vivipár), utóbbiak fejlődő utódaikat táplálják is az anya testében.

Bizonyos kígyó- és gyíkcsaládokban előfordul az ivartalan szaporodás, a szűznemzés (partenogenezis) jelensége. Az így létrejövő utódok az anya diploid klónjai.

Életmód

A hüllők többsége nappali életmódot folytat. Idejük jelentős részét a hőszabályozás teheti ki – általában napfürdővel indítják a napot, ezt követően kerül sor a táplálék- és párkeresésre. Meleg időben a déli órákra árnyékba húzódnak. Kiegyensúlyozottabb napszakos klímájú helyeken, például esőerdőkben sok faj csak passzívan követi a környezet hőmérsékletét.

A hüllőfajok döntő többsége ragadozó, növényevő fajokat a (szárazföldi) teknősök és egyes nagytestű gyíkok körében találunk. A kisebb gyíkok főként gerincteleneket, a kígyók elsősorban kisebb gerinceseket zsákmányolnak. A legnagyobb testű ragadozó hüllők (óriáskígyók, komodói varánusz, krokodilok) nagyobb emlősöket is elejtenek. Zsákmányát a többség egyben nyeli le, a krokodilok, varánuszok (sőt, néhány kígyófaj is!) testük rángó, csavaró mozdulataival áldozatukat cafatokra tépik, de azokat szintén képtelenek megrágni. Változó testhőmérsékletük miatt a hüllők táplálékigénye az állandó testhőmérsékletű (endoterm) madarakénak és emlősökének csupán töredéke. Ez lehetővé teszi, hogy viszonylag kis területű élőhelyen nagy egyedsűrűségű populációjuk maradjon fenn (gondoljunk csak a hazai faligyík-élőhelyekre!), illetve, hogy a nagytestű fajok akár hónapokig ne vegyenek magukhoz táplálékot. Az óriáskígyók annyira alkalmazkodtak e ritka táplálékfelvételhez, hogy emésztőszerveik a táplálkozások között érzékelhetően visszafejlődhetnek, majd a táplálkozás után vérellátásuk, tömegük ismét megnő.

A hüllők udvarlási, párválasztási viselkedése nem éri el az emlősökre vagy madarakra jellemző bonyolultságot, de így is sok esetben látványosnak mondható. Udvarláskor a vízi teknősök hímjei orrukkal bökdösik vagy karmaikkal cirógatják a nőstény fejét és nyakát. A szárazföldi teknősök hímjei heves párviadalokat folytatnak a nőstényért, melynek során a legfőbb cél az ellenfél felborítása. A gyíkok körében gyakran erős ivari kétalakúság (dimorfizmus) és/vagy dikromatizmus (eltérő színezettség) figyelhető meg. Az ilyen fajok többnyire poligín (háremtartó) viselkedést mutatnak. A hímeken a feltűnő színezet és a nagyobb méret mellett látványos tarajok, toroklebenyek, szarvak, sisakok és egyéb kinövések díszlenek. A riválisok természetesen e jegyeiket mutogatják egymásnak, ha konfliktusra kerül sor. Más fajoknál femorális vagy preanális pórusok viaszos váladéka hirdeti az adott hím fensőbbségét. A magányosan élő kígyók is szaglás útján találják meg párjukat, és ha több hím akad rá, azok heves birkózó mérkőzéseket vívhatnak egymással. A krokodilok párválasztásában a hangadás is szerepet játszik, egyébként a gyíkok többségéhez hasonlóan náluk is a domináns hím párosodik több nősténnyel.

A hüllők többsége földbe, faodvakba, kövek alá vagy más hasonló rejtekhelyre rakja tojásait, azután a sorsukra hagyja őket. Egyes teknősök csoportosan fészkelnek, az ő tojásaiknak a nagy szám nyújt némi biztonságot. A krokodilok korhadó növényekből építenek fészket. A megszületett ivadékok gondozása is csak a rájuk jellemző: a nőstény őrzi a fészket, majd egy darabig a kikelő utódokat is. Egyes pitonfajok nőstényei felgyorsított anyagcseréjük segítségével felmelegített testükkel „kotlanak” is tojásaikon. A kikelt fiataloknak azonban nem viselik gondját.

Védekezési mechanizmusok

A ma élő hüllőfajok többsége kistermetű, ezért kívánatos zsákmányt jelentenek a nagyobb ragadozóknak (Az ő esetükben is érvényes, mint a kétéltűekre, hogy jó anyaghasznosítók, ezért nagy számban állnak rendelkezésre, mint táplálék.). Saját védelmük érdekében változatos trükköket „vetnek be”. Olyan kézenfekvő módszerekről, mint az éberség, a rejtőszín vagy a teknősök páncélja, ezúttal nem ejtünk több szót. A hazai gyíkoknál is közismert jelenség az autotómia (öncsonkítás). Farkukat izmaik gyors megfeszítésével törik le, a törés a csigolyák közepén lévő porózus zónákban, nem a csigolyák között történik. A regenerálódó farok váza porcos, hossza nem éri el az eredetiét. Újabb törésre csak a korábbi forradás fölött kerülhet sor. Más gyíkoknál az autotómia hirtelen, pánikszerű vedléssel jár, mely után jókora csupasz, rózsaszín bőrfelületek maradhatnak szabadon.

A kígyók közül a mérges fajok védekezésképpen is bevetik fegyverüket. Mivel azonban a méreg számukra is értékes, eleinte többnyire ők is menekülőre fogják vagy megelégednek látszattámadásokkal (még valódi harapások során sem mindig ürítenek mérget, ezek az ún. száraz marások). A szervezetbe jutó mérgek idegműködésre ható neurotoxinok vagy szövetroncsoló hemotoxinok lehetnek. Utóbbi jellemző a viperák nagy részére. A nem mérges siklók szintén reagálhatnak agresszíven (mint a haragos sikló, mely a nevét is innen kapta). A vízisikló támadás esetén sokszor halottnak tetteti magát, illetve kloákájának bűzös váladékával rettenti el a támadóját.

Természetvédelem

A hüllők többségére a legnagyobb veszélyt az élőhelyek elvesztése jelenti. Ez éppúgy jellemző trópusi vidékeken, mint hazánkban. A két legveszélyeztetettebb hazai faj, a rákosi vipera és a haragos sikló egyaránt ennek köszönhetően jutott a kihalás küszöbére. Általánosságban elmondható, hogy élőhelyeik fennmaradásának biztosítása vagy a leromlott élőhelyek megfelelő kezelése révén a legtöbb faj védelme megoldható lenne. További veszélyforrást jelent a mind népszerűbbé váló terrarisztika: az illegális állatbefogás ma már a kábítószer-kereskedelemmel vetekedő üzletág. A veszélyeztetett fajok kereskedelmét a Washingtoni Egyezmény (CITES) szabályozza, honlapját a honlapunkról is el lehet érni. Ma már számos faj fogságban történő szaporítása megoldott, ha mindenképpen terrarisztikával szeretnénk foglalkozni, helyesebben tesszük, ha (legalábbis kezdőként) ezek közül választunk hobbiállatot. Sok fajt a túlhasznosítás veszélye fenyeget – elsősorban Kelet- és Délkelet-Ázsiában teknős- és kígyófajok sokaságára tekintenek táplálékként, és a tengeri teknősöket is elsősorban a túlzott halászat és a tojásrakó helyeik kifosztása sodorta a kipusztulás szélére. A nagyobb testű kígyók, gyíkok és a krokodilok bőre táskák és cipők kedvelt alapanyaga. Bár az e célra felhasznált állatok egy részét farmokon tenyésztik, még mindig sok az illegálisan elpusztított állattól származó áru (e cikkek kereskedelmére a CITES szabályozása szintén kiterjed!). Jobban tesszük, ha kerüljük az ilyen divatcikkeket!

Egyes hüllőfajok felbukkanása új területeken önmagában jelent természetvédelmi problémát. A kibocsátó a terrarisztika – sok korábbi hobbiállat végzi – férőhelyét kinőve – a közeli tóban vagy akár csatornában. Ezen esetek sorába tartozik a szalagos tigrispiton floridai elszaporodása, vagy a hazai vizeinkben mind nagyobb számban előforduló ékszer- és aligátorteknősök. Az idegenhonos és potenciális özönfajokkal honlapunk bővebben is foglalkozni kíván.

Írta: Vági Balázs

Őstörténet

A kétéltűek körülbelül 370 millió évvel ezelőtt, a devon időszakban alakultak ki. Őseik bojtosúszós halak voltak, melyek máig fennmaradt rokonai a négylábú gerincesek (Tetrapoda) főosztályának testvércsoportját alkotják (vagyis közelebbi rokonságban állnak egymással, mint más csoportokkal). A szárazföldi életmódra való áttérés jelentős evolúciós ugrás volt, amelynek előnyei közé tartozott az első szárazföldi gerinctelenek által nyújtott bőséges táplálék kiaknázása és a vízi ragadozóktól való védettség is. Az első szárazföldre lépő kétéltűek a páncélos kétéltűek (Labyrinthodontia) alosztályába, az Ichtyostegalia rendbe tartoztak. Ezek magukban egyesítették a mai kétéltűek és halak jellemzőit, így heterocerk (aszimmetrikus, a cápákéra emlékeztető) farokúszójuk, a víz rezgéseit érzékelő oldalvonalszervük volt, ujjaik száma is meghaladhatta a végtagonkénti ötöt.

A devon, karbon, perm és triász időszakokban a kétéltűek a szárazföldi fauna meghatározó csoportja voltak. Az ekkor élt nagy, vagy akár óriási termetű képviselőiket (melyek az akkori ökoszisztémák csúcsragadozói voltak) régebben Stegocephalia („páncélos fejűek”) néven foglalták össze, ez azonban a Labyrinthodontiához hasonlóan parafiletikus csoport (nem tartalmazza közös ősük minden leszármazottját). Leglátványosabb képviselőik a Temnospondyli rend tagjai, melyek karbon és perm időszaki virágkoruk után a dinoszauruszokkal párhuzamosan, kisebb számban a mezozoikumban is fennmaradtak. Közéjük tartozott a valaha fölfedezett leghatalmasabb kétéltű, a permben élt, krokodilszerű Prionosuchus, mely 9 méteres testhosszt ért el.

A ma élő (recens) kétéltűeket egyesítő Lissamphibia alrend a perm időszak táján alakulhatott ki. Ekkorra tehető a közelmúltban felfedezett egyik legismertebb kétéltű-maradvány, a Gerobatrachus hottoni, mely a feltételezések szerint a farkos és farkatlan kétéltűek közös őséhez áll közel. A békák őstörténetéből nagyon kevés kövület maradt fenn, ezek közé tartozik a Madagaszkáron megtalált Triadobatrachus massinoti, mely még rövid farokkal rendelkezett.

Rendszertan

A ma élő kétéltűek mind a Lissamphibia alrendbe tartoznak, ami monofiletikus rendszertani egységet (taxont) képez (egy közös ősre visszavezethető, és annak minden leszármazottját tartalmazza). A recens kétéltűeknek három, egymástól jól elkülönülő rendje van. Ezek közül hazánkban két rendnek élnek képviselői.

- Farkos kétéltűek (Caudata vagy Urodela) rendje. Testalkatuk gyíkszerű, négy, viszonylag gyenge és egyforma hosszúságú lábuk, hosszan megnyúlt testük és farkuk van. Járásukban a test kígyózó mozgása fontos szerepet játszik, a lábak a testet csak oldalról támasztják meg, nem emelik el a talajtól. A vízben úszószegélyes farkukkal halszerűen mozognak. Méretük többnyire kicsi, 10-20 cm közötti, óriási képviselőik a másfél métert meghaladó távol-keleti óriásszalamandrák, valamint az észak-amerikai, kígyószerű szirén- és angolnagőték. Víztől való függésük mértéke változó, vannak teljesen szárazföldön (pl. lombkoronában) élő fajok, mások szaporodásuk és egyedfejlődésük során töltenek el rövidebb-hosszabb időt vízben, egyesek pedig lárvakori kopoltyúikat megtartva az ivarérettséget is a vízben érik el (neoténia). Lárváiknál először a mellső lábak fejlődnek ki, kopoltyúik mindvégig szabadon állnak. Főként az északi mérséklet övezet lakói, hiányoznak Ausztráliából, Afrika nagy részéről. Dél-Amerikában kevés fajjal képviseltetik magukat. 9 családjukba körülbelül 570 fajt sorolnak. Hazánkban egy családjuk, a szalamandrafélék hat faját sikerült kimutatni.

- Farkatlan kétéltűek vagy békák (Anura) rendje. Gerincoszlopuk megrövidült, csigolyáik száma lecsökkent. Farkuk egységes csonttá forrt, mely a megnyúlt csípőcsontok között foglal helyet a test belsejében. Végtagjaik megnyúltak, a hátsó lábak különösen – sok fajuk ugró mozgással közlekedik és menekül. Jellegzetes tulajdonságuk a hangadás képessége. Mellső lábaikon 4, a hátsókon 5 ujj van. Méretük 1–2 cm-től körülbelül 40 cm-es testhosszig terjed, legnagyobb fajuk a nyugat-afrikai góliátbéka (Conraua goliath). Lárváik, az ebihalak többnyire növényevők, elszarusodott állkapcsaikkal élőbevonatot legelnek. Először a hátsó lábaik alakulnak ki. Külső kopoltyúikat bőrkettőzet növi körül, így később nem láthatók. Átalakulásuk végén farkuk felszívódik. Az állandóan fagyos területek és a legszárazabb sivatagok kivételével az egész Földön elterjedtek. Legnagyobb fajgazdagságukat a trópusi esőerdőkben érik el. Három alrendjükbe 33 család és körülbelül 5600 faj tartozik. Hazánkban 5 család 12 faja honos.

- Lábatlan kétéltűek (Gymnophiona) rendje. Végtag nélküli, megnyúlt, féregszerű testű állatok. Nedves talajban, néha vizekben fordulnak elő. Testükön gyűrű alakú barázdák húzódnak, ami miatt a gyűrűsférgekre emlékeztetnek kívülről. Szemük fejletlen, bőrrel fedett. Fejükön visszahúzható tapogatót viselhetnek. Lassú mozgású gerinctelen állatokkal táplálkoznak. A fajok háromnegyede elevenszülő, a többi föld alatti üregekbe petézik, a petéket a nőstény őrzi. Átalakulással vagy anélkül is fejlődhetnek. A trópusi területeken elterjedtek, Európában nem él képviselőjük. Korábban 6, újabban 3 családjukat különítik el, melyekbe összesen körülbelül 170 faj tartozik.

Anatómia

A kétéltűek változó testhőmérsékletű állatok. Bőrük gyengén elszarusodó, többrétegű laphám. A bőrben fehérje és nyálkatermelő mirigyek ülnek, sok faj bőrváladéka mérgező, mely védelmet jelent a ragadozók ellen. Az elrettentő bőrváladékra sokszor élénk színek hívják fel a figyelmet (például nyílméregbékák, a hazai fajok közül az unkák, szalamandra). A bőr a légzésben, valamint a só- és ionháztartásban is meghatározó szerepet tölt be. Keringési rendszerük kétvérkörös, szívük háromüregű, két pitvarból és egy kamrából áll. A kifejlett kétéltűek tüdővel lélegeznek, ennek felépítése azonban egyszerű, viszonylag tagolatlan. Zárt mellkasuk, bordaközi légzőizmaik nincsenek, a levegőt a szájfenék pumpálásával áramoltatják. A bőrlégzés jelentős szerepet tölt be, a bőrvénák a nagyvérkör részét képezik, így a jobb pitvarba is érkezik oxigénben gazdag vér. Nyirokkeringésük fejlett. Érzékszerveik közül kiemelkedő látásuk, a legtöbb faj ez alapján találja meg zsákmányát. A békák fejének két oldalán kívülről jól látható dobhártya van, amelyhez egyetlen hallócsont (columella) csatlakozik a középfül belsejében. A hímek hangját páros vagy páratlan hanghólyag erősítheti fel.

Életmód

A kifejlett kétéltűek közül egyesek jobban kötődnek a vizekhez, mások szinte teljes egészében szárazföldi életmódot folytatnak. A szárazföldön többnyire nyirkos helyeken töltik a nappalt, az esti, éjszakai órákban vagy eső után járnak táplálékot keresni. Mások életük nagy részét a vízben vagy annak közelében töltik. A hazai fajok közül talán az ásóbéka tűri legjobban a szárazságot, tartós aszály elől a talajban keres menedéket. Hasonló életmódú fajok még sivatagos vidékeken is előfordulnak. A kétéltűek a telet avar, farönkök, kövek alatt, vagy iszapba temetkezve vészelik át.

Valamennyi kétéltű kifejlett korában ragadozó. A békák táplálékukat rávetődéssel vagy elől lenőtt nyelvük kicsapásával kapják el. Főként rovarokat és más gerincteleneket fogyasztanak.

A táplálékot mozgásáról ismerik fel. A farkos kétéltűek lassú mozgásúak, ennek megfelelően zsákmányuk nagy részét is ilyen állatok (férgek, csigák és más gerinctelenek) teszik ki.

Szaporodás

A kétéltűek legtöbb fajának szaporodása vízhez kötött, de előfordulnak olyan fajok is, amelyeknek egyáltalán nincsen szükségük vízre. Ezek többnyire trópusi területeken élnek, és a lárvális fejlődés már a peteburokban végbemegy.

A farkos kétéltűek belső megtermékenyítésűek. A gőték hímjei a vízben, feltűnő nászruhájukkal és kémiai anyagokkal vonzzák magukhoz a nőstényeket. Ha a nőstény elfogadja az udvarlást, a hím ivarsejtjeit tartalmazó spermatofórát rak le, melyet a nőstény kloákájával felvesz. A peték a testén belül termékenyülnek meg. A hazai gőtéknél a nőstény egyesével helyezi őket vízinövények szárára, sokszor be is csomagolja azokat egy levélbe. A foltos szalamandra patakokat és más hegyvidéki vizeket keres fel, ahol eleven utódokat szül.

A farkatlan kétéltűek külső megtermékenyítésűek. A hímek elsősorban akusztikus jelzésekkel csalogatják magukhoz a nőstényeket. Jellegzetes párzási viselkedésük az amplexus, a „szerelmes” ölelés, mely során a hím mellső lábainak reflexszerű szorításával kapaszkodik a nőstényre. A hím – fajtól függően – különféle módon karolhatja át a nőstényt, hazánkban a legtöbb békafajnál hónalji az amplexus, az unkáknál és az ásóbékánál ágyéki. A szorítást a hímek első lábujjának megvastagodott szaruképlete, a hüvelykvánkos segíti. Az amplexus során a hímek és a nőstények egy időben bocsátják ki ivarsejtjeiket. Nem ritka, hogy egy nőstényre több hím kapaszkodjon, melyek heves versenyt folytatnak egymással. A lerakott peték változatos alakzatokba rendeződhetnek, a varangyok petezsinórjaikat vízinövények köré csavarják, a valódibéka-félék petéinek kocsonyás burka lerakás után hatalmasra duzzad. Az ásóbéka vaskosabb petenyalábot aggat a növényekre, a levelibéka apró csomót, az unkák petéi laza tömeget képeznek. A hazai fajok nem gondozzák vagy őrzik a petéket, a trópusokon erre sok példát találunk. Az európai fajok közül a dajkabékák hímjei lábuk köré csavarva hordozzák a petéket.

A hazánkban honos kétéltűek szaporodási időszaka tavasz elejétől nyár elejéig terjed. Sok fajra jellemző az úgynevezett explozív szaporodás, ami nagyon rövid időszak alatt zajlik és nagy számú egyed vesz részt benne. Az állatok sokszor nagyobb távolságról érkeznek a szaporodóhelyként szolgáló állóvizekhez.

Egyedfejlődés

A petéből kikelő lárvák az első napokban maradék szikanyagaikat élik fel. A békák lárvái, az ebihalak ezt követően növényi táplálékra térnek át, szarus állkapcsaikkal algát vakarnak le a víz alatti tereptárgyakról. Kopoltyúik ekkorra már nem láthatók, bőr növi körül őket, és a test oldalán lévő kopoltyúüregbe kerülnek. A hátsó lábak szemmel láthatóan fejlődnek ki a farok két oldalán. Néhány hét növekedés és fejlődés után kezdődik a lárvák átalakulása (metamorfózis). Először láthatóvá válnak az addig a kopoltyúüregekben fejlődő mellső lábak. A száj szélesedik, a szaruállkapcsok eltűnnek. A farok fokozatosan felszívódik, és anyagai táplálékot jelentenek az átalakuló ebihalnak ebben a fejlődési időszakban. A növényi táplálék emésztéséhez alkalmazkodott bélcsatorna jelentősen megrövidül. Működésbe lép az állatok tüdeje – ha ebben az időszakban nem tudják elhagyni a vizet, megfulladhatnak! Az átalakult kisbékák sokszor tömegesen hagyják el a tavakat, és térnek át a szárazföldi, ragadozó életre.

A farkos kétéltűek lárvái már kezdetben is ragadozók. Tollas külső kopoltyúik mindvégig láthatók a fej két oldalán, csak átalakulásuk végén fejlődnek vissza. Először mellső lábaik, később a hátsók fejlődnek ki.

Természetvédelem

A kétéltűek az egyik legsúlyosabban veszélyeztetett állatcsoport a Földön. Mivel a legtöbb faj egyedfejlődése és felnőtt élete során szárazföldi és vízi élőhelyekhez egyaránt kötődik, bármelyik élőhely elvesztése, átalakítása súlyosan érintheti ezeket az állatokat. A kétéltűek az anyagforgalomban és a homeosztázis fenntartásában fontos szerepet játszó bőrük miatt fokozottan érzékenyek a szennyező anyagokra. A fentiek miatt indikátorszervezeteknek tekinthetők, így populációik helyzete fontos visszacsatolást küld nekünk környezetünk állapotáról. E visszajelzések az utóbbi időben nem sok bizakodásra adnak okot. A problémát tetézi, hogy a kétéltűek biomasszája megfelelő élőhelyeken igen nagy lehet, így az ökológiai rendszerekben betöltött szerepük (ragadozóként vagy táplálékként) rendkívül jelentős. Eltűnésük, megfogyatkozásuk alapjaiban rengetheti meg az ökoszisztémák működését.

A több mint 6000 máig leírt kétéltűfaj egyharmada tartozik az IUCN különböző veszélyeztetettségi kategóriáiba. A fajok további harmadáról nem rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy természetvédelmi helyzetüket jellemezhessük. Ez önmagában is elrettentő, ráadásul az utóbbi néhány évtizedben olyan mértékben megnőtt a fajok megritkulásának, lokális és világszintű eltűnésének gyakorisága, hogy a kutatók globális kétéltűválságról beszélnek. A folyamat nagyságrendjét egyesek a dinoszauruszok kihalásával vetik össze. Az okok sokrétűek, és fajonként eltérők lehetnek. Az élőhelyvesztés talán a legtöbb fajt érintő probléma. A kétéltűek döntő többsége a trópusi esőerdőkben fordul elő, és ezek az élőhelyek rohamosan pusztulnak. Sok faj azelőtt tűnhet el (vagy már tűnt el) ismeretlenül, hogy tudományos leírásukra sor kerülne.

Laborkísérletek alapján a kétéltűeket egyedfejlődésük során súlyosan károsítja az intenzív UV sugárzás, valamint bizonyos vegyi anyagok. Az utóbbiak közül külön említést érdemelnek a hormonhatású gyógyszer-maradékok, melyek hermafroditizmust vagy sterilitást okozhatnak. Sok fajt a túlhasznosítás (étkezési célra történő begyűjtés) fenyeget, elsősorban Kelet- és Dél-Ázsiában. Az egyik legsúlyosabb veszélyeztető tényezőt az újonnan terjedő fertőző betegségek (kitridiomikózis, Ranavirus) jelentik. A kitridiomikózissal a honlapunkon bővebben is foglalkozunk. Számos kétéltűt fenyeget bizonyos idegenhonos fajok betelepítése (elsősorban: karmosbékák, amerikai ökörbéka, óriásvarangy). Ezek kompetitorként, ragadozóként és fertőzések terjesztőiként is veszélyeztethetik az őshonos kétéltű-állományokat.

A kétéltűekkel foglalkozó kutatók felvették egymással a kapcsolatot, hogy globális erőfeszítéseket tegyenek a veszélyeztetett fajok fennmaradása érdekében. Így született meg a Kétéltűvédelmi Akcióterv (Amphibian Conservation Action Plan), mely a lehetséges lépésekkel és ezek költségvonzatával foglalkozik. Az IUCN-en belül működő Amphibian Specialist Group is globális kétéltűvédelmi stratégia kidolgozásán fáradozik. A sok fajnál nélkülözhetetlen ex situ konzervációt (élőhelyen kívüli, fogságban történő tenyésztést) az Amphibian Ark program koordinálja.

A hazai fajok természetvédelmi helyzete jónak mondható. Szűk elterjedésű vagy endemikus kétéltű nem él hazánkban, a nálunk honos fajok világállománya stabil. Magyarország területén azon fajok számítanak ritkábbnak, melyek az országban kevésbé gyakori, főként hegyvidéki élőhelyhez kötődnek (alpesi gőte, alpesi tarajosgőte, sárgahasú unka, gyepi béka). A hazai fajokra leselkedő legnagyobb veszély az élőhelyek leromlása, beépítése mellett a közúti gázolás. Ez különösen az explozívan szaporodó fajokat érinti a kora tavaszi időszakban, amikor a szaporodni igyekvő kifejlett állatok tömegével válhatnak gázolás áldozatává. Az autók a vizet elhagyó fiatal példányokat is megtizedelik. Azonban fontos szem előtt tartani, hogy ebben a korosztályban egyébként is magas a mortalitás, ugyanakkor minden felnőtt egyed megmentésével lehetővé tesszük annak adott évi szaporodását, ami több ezer utódot eredményezhet. A kétéltűek vándorlását hosszú távú műszaki megoldásokkal (alagutak, terelőkerítések és támfalak), illetve békamentő akciókkal kell segíteni, ahol csak lehetséges. Az érintett fajok közé hegy- és dombvidékeken az erdei és gyepi béka, a barna varangy, alföldön az ásóbéka, a levelibéka, a zöldbékák és a dunai gőte tartoznak.

Írta: Vági Balázs

2019. októberétől nincs fizetett alkalmazott, újra önkéntes munkában végezzük a feladatokat

2022. 

Szakál László – elnök,   

Dr. Gyüre Péter – alelnök, 

Dr. Végvári Zsolt – alelnök,    

Balla Dániel – titkár, 

Gombos Fanni – titkár,

Dr. Kövér László – titkár,

Tóth Máté – titkár.