Költőterülete Eurázsiában kelet felé a Koreai-félszigetig és az Amur vidékéig terjed. Észak- és Északkelet-Afrikában is fészkel. Európában általánosan elterjedt, de a Skandináv-félszigetről hiányzik. A törzsalak (Athene noctua noctua) elterjedési területe Észak-Olaszország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, valamint Északnyugat-Románia. Állandó madárfaj, nagyon területhű. Általában csak a fiatalok kóborolnak. Hazánkban a sík- és dombvidéken szinte mindenütt megtalálható: elsősorban a legeltetett gyepterületeken, állattartó telepek környékén. A középhegységek nagyobb kiterjedésű zárt erdőterületeit kerüli. Újabban külvárosi élőhelyeken is költ.

Teljes európai állománya összességében stabil, de az Európai Unió egyes tagállamaiban a populációk állománya 2000 óta jelentősen csökkent. A hazai állományt a 2000-es években 1500–2000 párra becsülték és csökkenő tendenciájú volt. Az elmúlt években az állományt 2000-4000 pár közöttire becsülhető, miközben nincsenek adataink az állományváltozásra vonatkozóan.

Több európai országban regisztrált egyedszám csökkenés következtében a faj védelme és kutatása egyre nagyobb természetvédelmi prioritássá válik. A Kárpát-medence egyes alföldi területein még napjainkban is üldözik ezt a babonák és népi mondások által „halálmadárnak” titulált, apró termetű bagolyfajt. A kuvik jellemző élőhelyei a legeltetett gyepek, fás legelők, öreg állományú gyümölcsösök, a folyóárterek füzesei és az öreg fasorok. A kotlási és fiókanevelési időszakban zavartalanságot igényel, ezért elsősorban az alföldi tanyák, istállók, juhhodályok, gazdasági épületek padlástere és tetőszerkezetbeli rései, valamint templomtornyok harang- és süvegterei alkalmasak megtelepedésére. Természetes költőüregekben (alföldi odvas fák csekély száma miatt) csak elenyésző számban, ritkán löszfalak és szalmabála-lerakatok réseiben költ. A kuvik jól alkalmazkodott a gazdasági épületek adta költőhelyi lehetőségekhez, de ezek több veszélyforrást is jelentenek számára. A költés sikerességét nagyban befolyásolják az épület-felújítások és lezárások, emberi zavarás, a padlásterekben gyakori nyestek fészekfosztásai. A tetőszerkezet héjazata alatti költéseknél a még röpképtelen fiókák gyakran kiesnek a hézagokon, így sokszor a hodályokban taposás vagy háziállatok áldozatává válnak. A kuvik számára megfelelő élőhelyek és költőhelyek jelentős része megszűnőben van, a mozaikos, táplálékban gazdag élőhelyek kiterjedése csökken. A tanyasi és gazdasági épületek gyorsuló ütemben válnak gazdátlanná, majd idővel összeomlanak. A régi épületek helyébe már új, modern, költésre és búvóhelyként általában alkalmatlan gazdasági épületek létesülnek.

A kuvikvédelem egyik legalapvetőbb feladata – az állomány fennmaradása és gyarapodása szempontjából – a megfelelő táplálkozó-területek védelme, a fészkelőhelyek biztosítása. A kuvik előszeretettel foglalja el a számára kihelyezett mesterséges fészekodvat. Fontos, hogy olyan jó táplálkozó- és élőhelyeken történjen az odútelepítés, ahol a megfelelő költőhelyek nem vagy csak korlátozottan állnak rendelkezésre. Az odúk telepítésével – a költések eredményességének és ellenőrizhetőségének javítása mellett – az épületekben tapasztalt veszélyeztető tényezők is kizárhatók, vagy jelentős mértékben csökkenthetők. A kuvik meglehetősen nagy berepülő nyílású (85 mm-es) odút igényel, ami manapság a természetben igen ritka. A mesterséges odú alakja egy elnyújtott téglatestre, hengerre vagy háromszög alakú testre hasonlíthat, típustól függően. Az eddigi hazai megtelepedések és sikeres költések döntő többsége mind hengertestes odútípusban történt.

A kuvik védelmi lehetőségeivel kapcsolatosan a kiskunsági területeken hosszú távú felmérések és kutatások zajlanak. Ezek mellett a védelmi tevékenység kiterjesztése érdekében folyamatosan bővül azon területek száma, ahol állományfelmérés és mesterséges odútelepítés zajlik. Napjainkban közel 30 különböző élőhelyen zajlik fajmegőrzési tevékenység. Országosan megközelítőleg 300 mesterséges odú fenntartásáról és ellenőrzéséről gondoskodunk. Az odúellenőrzési- és egyéb munkálatok az év során folyamatosan zajlanak. A kiskunsági törzsterületen a 2003-ban megkezdett fajmegőrzési programban eddig több mint 600 kuvikfiókára került gyűrű a kihelyezett odúkban.

A kuvik odúkkal ellátott és folyamatosan ellenőrzött területek számának növelése mellett a munkacsoport fontos célja a törzsterületen megkezdett kutatások folytatása (diszperzió/kóborlás; odúfoglalás és hatékonyság; limitáló tényezők; táplálkozásbiológia; előhely-preferencia) és azok publikálása, valamint a kutatási eredmények alapján az országos fajvédelmi terv kidolgozása.

A kuvikra vonatkozó további információk itt találhatók:

http://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-athnoc

www.athenenoctua.hu

A kígyászölyvről további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

Ha azt vesszük alapul, hogy az országos állomány mindössze néhány tucat párból áll, akkor joggal várhatnánk, hogy a teljes hazai állományról naprakész ismeretünk van, hiszen a többi, hasonlóan ritka, vagy szórványosan fészkelő fajunknál ez így van. A kígyászölyvnél azonban sajnos még ettől messze vagyunk.

A kígyászölyv mindig is a „fontosabb” fajok árnyékában volt és csak nagyon kevés ragadozós szakember szánta rá idejét, hogy alaposabb kutatásokat végezzen. Ez különösen a múlt században volt így. Ez bizonyos szempontból érthető, mivel sem globálisan, sem Európában nem tartozik a veszélyeztetett fajok közé, illetve a hazai állomány csak igen kis részét alkotja az európainak. Kevés kivétellel a korai kutatók is csak egy-egy fészek monitorozását végezték, így bár fontos adatokhoz jutottunk a fészkelést és táplálkozást illetően, az országos állományról csak pontatlan becslések voltak. Az utóbbi két évtizedben azonban már részben változott a helyzet, hiszen a Zempléni-hegységben Béres István, a faj legnagyobb tudású hazai szakértője, emberfeletti munkával feltérképezte az ott költő állományt. Ezt a tevékenységet a mai napig folytatja, de szerencsére már vannak hasonlóan felkészült segítői is.

A 2015-ben alakult Kígyászölyv Munkacsoport nem kisebb munkát vállalt magára, mint, hogy a faj hazai, és mint később említeni fogjuk, a kárpát-medencei- állomány elterjedésének fehér foltjait felderítse. Az azóta eltelt három szezon azonban azt mutatta, hogy ez nehezebben kivitelezhető, mint vártuk. Mivel jóval több terepi munkát igényel egy-egy pár fészkelésének felderítése, mint a többi faj esetében, ezért a megtalált fészkek (de akár a biztos költések) aránya is jóval azok alatt marad. Erre keresünk megoldást a következő 5 éves ciklusban mind a kapacitás növelésével, mind további források előteremtésével.

Hazai viszonylatban valószínűleg az erdészeti tevékenység a legfontosabb, költést befolyásoló tényező, emiatt a fészkek pontos helyének megállapítása elsődleges fontosságú. A faj gyakori fészekcseréje azonban ezt nagyban nehezíti, bár az előző évi ismert fészek helyének ismerete nagyban megkönnyítheti az új keresését. Szerencsére egyelőre más –hasonló volumenű – antropogén vagy természetes, mortalitást okozó faktorról nincs tudomásunk. Ugyanakkor az elektromos kábellel való ütközés, áramütés is előfordult már itthon és egy ilyen kis állománynál minden egyed túlélése nagyon fontos. Hosszú távú vonulóként azonban a veszélyek széles tárháza várja a hosszú út során megfáradt egyedeket: lelövés, mérgezés, áramütés, befogás mind megtalálható a közel 10000 kilométeres útjuk során a Száhel-övezetbeli telelőhely és hazai költőhelyeik között. Mindemellett az utóbbi évtizedekben bekövetkezett élőhely-átalakítás és sokszor élőhely-vesztés a telelőhelyen nagyon nehéz helyzetbe sodorta ezt az amúgy is alacsony reprodukciójú fajt.

A 2013-ban kezdett színes gyűrűzési program során 20+ egyedre került távcsővel leolvasható egyedi jelölő, melyek közül több leolvasásra is került már (http://www.mme.hu/szines-gyurus-kigyaszolyv-hortobagyon), valamint két jeladót is használtunk a követésükre (http://www.satellitetracking.eu/inds/showmap/?check_334=334). A leolvasható színes gyűrűs jelöléseket a továbbiakban is folytatni fogjuk, míg a jeladó felszerelése és működtetése nagyon költséges, ezért annak használata erősen függ a rendelkezésre álló forrásoktól.

Az országos állomány nagyságáról csak becsléseink vannak, annak ellenére, hogy területileg viszonylag jól lehatárolt az elterjedése és szinte biztosan két számjegyű annak nagysága. Az elmúlt három évben 37, 36 és 31 ismert párról volt tudomásunk, ami különbség természetesen a kutatottság mértékében mutatkozó eltéréseknek is betudható, de az utóbbi években eltűnt párok miatt valószínűleg nem az egyetlen indok. A megtalált fészkek száma általában nem haladja meg az évi 24-26-ot és ezekből is néhány csak a költési időszak végén kerül meg, ami a védelem szempontjából kedvezőtlen.

A historikus revíreket is számításba véve, az országos állomány maximuma nagy valószínűséggel nem több, mint kb. 65 pár, azonban a valós érték ennél jóval alacsonyabb lehet és inkább tehető 40 és 50 közé. Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban lehetetlen, a „fehér foltnak” tekinthető országrészek felderítése nélkül. Ehhez viszont arra van szükség, hogy többen kapcsolódjanak be a Munkacsoport tevékenységébe.

A testtömege 1100–2000 gramm közötti. Tollazatának alapszíne sötétbarna, a szárnyán az evezők tövénél, és a felső farkfedőkön világos színezetű sáv található.  A hím és a tojó tollazatának színezete egyforma, azonban a tojók testmérete nagyobb. Idős kori tollazatát 3-4 éves korára ér el. Hazai állománya a Boszporuszon keresztül vonulva a telet Dél-Afrikában tölti.

A békászó sasról további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

Főként európai elterjedésű faj, az állomány töredéke költ Ázsiában. Nyugati elterjedésének határa Németország, Északon a Balti államok és Oroszország, délen Horvátország, Bulgária, keleten pedig Törökországon át Iránig húzódik el. Vonuló faj, a telet Dél-Afrikában tölti.

A környező országokban jelentős fészkelőállománya van (Szlovákia, Ukrajna, Románia), melyeknek csak töredéke a magyarországi, nálunk költőpárok száma 2017-ben 37-39 pár volt.

A békászó sas a síkvidéki erdőktől kezdve egészen 1000 méteres magasságig költ. Magyarországon az 1970-es éveket megelőző időkben még rendszeresen fészkelt ártéri ligeterdőkben, valamit hegy és dombvidéki erdeinkben is. Mára a síkvidéki erdőkben a költések szinte teljesen megszűntek (csak alkalomszerűen fordulnak elő). A faj csak hegy- és dombvidéki erdőkben költ, de állománya itt is több helyen csökkent, illetve eltűnt. A békászó sas költőterülete hazánkban az Északi-középhegységre (Zempléni-hegység, Aggteleki-karszt, Bükk, Mátra), valamint Dél-Dunántúlra (Tolnai- és Szekszárdi-dombság, Kelet-Mecsek) korlátozódik.

A magyarországi költőállomány nagymértékű csökkenése a rendszerváltás idejére, az 1980-as 1990-es évekre tehető. Ez két okra vezethető vissza, egyrészt a fészkelő helyeken, másrészt pedig a táplálkozó területeken bekövetkezett, a faj számára kedvezőtlen változásokra.

A fészkét szinte kizárólag idős, zárt erdőállományokban rakja. A fészekes fa az adott élőhelyeken található állományalkotó fafajok szerint változik. Ez hazánkban leggyakrabban a kocsánytalan tölgy és a bükk. Ritkábban más fafajokon is költ, ezek különböző fenyőfajok (erdei, luc és vörösfenyő) és fekete dió, illetve cser lehet. A békászó sasnak nincs fafaj preferenciája, az adott élőhelyen lévő, fészeképítésre alkalmas bármilyen fafaj alkalmas lehet számára. Fészküket általában a hegyoldalakban lefutó völgyekben, lápákban építi. Ritkán épülnek fészkek kitett hegyoldalakba. Külföldi vizsgálatok alapján az évek, évtizedek alatt a költőpár fészkeit általában egy 20-40 hektáros területen belül építi. Vannak olyan fészkei melyet évekig, évtizedekig használ. Általában 2 tojást rak április végén, május elején. A kotlási idő 38-40 nap, a fiókák 55-57 naposan hagyják el a fészket. A kikelő fiókák közül az korábban kikelő fióka (az országban dokumentált néhány esetet kivéve) elpusztítja később kelő, gyengébb testvérét. Ezt a fajra jellemző fiatalkori agressziót nevezzük káinizmusnak, amelyik legalább további tíz, nálunk nem fészkelő ragadozómadár fajnál is előfordul.

A legfontosabb zsákmányállat, a mezei pocok (Microtus arvalis) és csekélyebb mértékben a hörcsög (Ciretus cricetus). A fent említett táplálkozóterületi változások ezeknek a táplálékfajoknak a hozzáférhetőségét csökkentették, ami sok esetben a korábban ideális fészkelőhelyek megszűnését jelentette. A hörcsög állománya katasztrofálisan visszaesett az országban. További probléma, hogy a békászó sas számára kedvező táplálkozóhelyek jelentős részén megszűnt a legeltetés, azok részben vagy teljes mértékben bebokrosodta, és ebben az állapotukban már nem tud rajtuk a sas vadászni.

A faj gyakorlati védelme 1977-ben indult el hazánkban. Első lépésként a fészkelő párok feltérképezésé történt meg. Ezt követően a fészkelőhelyek megőrzése lett a legfőbb cél.  A védelem másik fontos eleme volt a káinizmus miatt elpusztuló a második fióka megmentése. Összesen 14 fészeknél történt ennek érdekében sikeres beavatkozás 1993-ig bezárólag.  Napjainkban már nem folytatjuk ezt a tevékenységet, mivel a hazai állományra kifejtett pozitív hatása nem jelentős.

Jelenleg a faj védelme a fészkelőhelyek monitorozásából, és sikeres költés érdekében a fészkek körül időbeni és térbeli korlátozások elrendeléséből áll. Az időbeni korlátozás: a költési időben a fészkelőhely körül 400 méter sugarú körben a faj számára zavaró emberi tevékenységek korlátozásét jelenti. Ezek a tevékenységek elsődlegesen: erdészeti munkavégzés, vadászat, esetenként túrizmus. A területi korlátozás pedig a fészkelőhely megőrzésére irányul. A fészek körül 300 méter sugarú körben egész évre kiterjed a korlátozás. Itt az a cél, hogy az idős állományokat sikerüljön megőrizni. Ezért a védőzónában 100 m sugarú körön belül fakitermelés nem lehetséges, az ezen kívül eső részeken pedig csak szálalás végezhető. Ezeknek a korlátozásoknak az elrendelése a természetvédelmi hatóságokon keresztül történik. A védett, illetve a NATURA 2000 területek esetében az erdészeti üzemtervekbe is bejegyzésbe kerül a korlátozás.  Problémát jelent viszont, hogy a gyakorlati védelem nem terjed ki a táplálkozó területekre, így nem (próbálja meg) tudja mérsékelni a faj számára negatív változásokat.

A magyarországi költőállomány nagymértékű csökkenése az 1980-as 90-es évekre tehető. A fészkelőhelyek tekintetében negatív változások történtek, mivel Magyarországon a nagy kiterjedésű erdőtömbökben jelentős mértékű, több száz, helyenként ezer hektáros összefüggő területet meghaladó végvágások történtek az I. és a II. világháború közötti időszakban. Az ezek helyén felnőtt erdők napjainkra érték el a vágásérettségi kort és elkezdődött az ismételt véghasználatuk (kivágásuk). Ennek következtében csökkent a fészkelésre alkalmas idős erdőállományok aránya a táplálkozóterületek közelében. A táplálkozó területeket esetében a fenti időszakban a mezőgazdaságilag művelt területeken jelentős átalakulások mentek végbe. A nagyüzemi mezőgazdálkodás sok helyen megszűnt. Elsődlegesen a gyenge termőképességű területeken (esett vissza) csökkent jelentősen a mezőgazdaságilag a megművelt területek nagysága. A szövetkezeti rendszer itt szűnt meg leghamarabb. Ezek a gyengébb termőképességű mezőgazdasági területek elsősorban hegylábi és dombvidéki részeken találhatók, melyek a békászó sas számára a legfontosabb táplálkozóterületek voltak.

A magyarországi költőállomány március végén, áprilisban érkezik vissza a költőterületére, és szeptember elején, közepén indul el a telelőterültére. Az eddig végzet hazai és külföldi műholdas jeladózások alapján (hazánkban két öreg madárra került jeladó) a faj a Boszporuszon – Közelkelten – a Nílus-völgyén keresztül vonul egészen Dél-Afrikáig, ahol a telet töltik. A hazai jeladós madarak az Okvanagó-delta környékén teleltek.