Az elmúlt hónapokban két fő téma került a természetvédelemre érzékenyek figyelmének központjába. Egyikük a természetszerű erdeinkben mostantól törvény szerint is megengedhető (egyébként eddig is zajló) tarvágások kérdése, a másik az aszály farvizén meginduló csatorna és élővízfolyások kotrása vegetációs időben. Mindkét fejlemény heves tiltakozást váltott ki a környezet állapotára érzékeny lakosság körében. Szakértők sora nyilatkozott ezek várható következményeiről mind a természetre, mind a mezőgazdáságra és általában a magyar tájra és annak mikroklímájára nézve. Én ebben az írásban azonban a következmények egy kisebb szeletére, a hazai élővilágunk speciális részére, a kétéltűekre és hüllőkre gyakorolt hatásokra igyekszem leszűkíteni a mondanivalómat, illetve ezen élőlénycsoportok eltűnésének jelentőségéről ejtek néhány szót.

Magyarországon 18 őshonos kétéltű- és 16 hüllőfaj él. A hüllőkből 3 faj az, amelyik kifejezetten vízhez kötött életmódot folytat (a mocsári teknős, a vízisikló és a kockás sikló), és 4, amelyik elsősorban erdős területeken fordul elő (erdei sikló, keresztes vipera, és a két lábatlangyíkunk).

A kétélűek mindegyike vízhez kötötten él, mert csak vízben tudnak szaporodni. Közülük 5 felnőtt korban is vízben él (a kis és a nagy tavibéka, a kecskebéka, a vörös és a sárgahasú unka), további 5 az aktív (a téli hibernált állapoton kívüli) szezon jelentős részében vízben tartózkodik (a dunai, a közönséges és az alpesi tarajosgőte, a pettyes gőte és az alpesi gőte), és 6 szinte csak erdei élőhelyeken fordul elő (a foltos szalamandra, az alpesi gőte, a sárgahasú unka, a gyepi béka és részben az erdei béka és a barna varangy).

Ma már szinte mindenki ismeri a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete által 1938-ban publikált, szakmai körökben csak „Pocsolyatérképnek” nevezett, vízrajzi térképet, amely a Kárpát-medence vízjárta és vízzel borított, területeit mutatja be. Bár a térkép az összes ilyen területet kékkel jelöli, az állandó vízborítottság nem volt ilyen mértékű. A kétéltűek és hüllők szempontjából akkor is paradicsom volt. Valószínűleg ma már elképzelhetetlen egyedsűrűségben fordulhattak elő. Mindegyikük ragadozó, amelyek a táplálékpiramis alsó részén helyezkednek el. Ők azok, amelyek az elsődleges ragadozói az elsődleges termelőket, a növényeket fogyasztó állatoknak: rovaroknak, halaknak, énekes madaraknak, kisemlősöknek. De eszik természetesen egymást is, hiszen a kígyóink zsákmányolnak békát és gyíkot is, ahogyan a békák is esznek más békákat vagy olykor gyíkot vagy frissen kelt kígyót. A lényeg azonban, hogy a biomasszájuk (testük összesített tömege) felbecsülhetetlenül nagy. Egy, az USA északkeleti erdeiben végzett kutatás szerint az ott élő alig 10 cm hosszú, ceruzavastagságú vöröshátú szalamandrák (Plethodon cinereus) összesített biomasszája körülbelül megegyezik az ugyanott élő kisebb és közepes méretű emlősök (a farkasig bezárólag) összesített biomasszájával. És ez csak egy kétéltűfaj az ott élők közül. Ebből érthetővé válik, hogy mekkora jelentőségük lehet a táplálékhálózatban, amelyben maguk is fogyasztók, és őket is eszik. Másik fontos aspektusa ennek a jelenlétnek, hogy ezek az állatok több évig élnek, vagyis az adott évben a testükben felhalmozott biomasszát a következő évre is átviszik, amit a rovarok többsége, például az egyes élőhelyeken ugyancsak nagy tömegben jelenlévő szöcskék és sáskák nem, mert ősszel elpusztulnak. Tavasszal az áttelelő, a hazai vizeinkben tömegesen szaporodó békák és gőték bőséges táplálékot nyújtanak a haza érkező vagy Európa északi tájai felé tovább vonuló, költésre készülő vízi, gázló és ragadozó madaraknak is. Ugyanez érvényes a tavasszal aktivitásukat felújító hüllőkre is, amelyek óriási számban állnak rendelkezésére ragadozó emlősöknek és madaraknak egyaránt. Hogy mennyien vannak, illetve a jelek szerint már csak voltak jelen ezek az állatok a hazai ökológiai rendszereinkben, azt néhány adat mutatja, amelyet a Duna-Ipoly Nemzeti Park békamentő helyein gyűjtöttek a szaporodóhelyekre vonuló békák számlálásával: 2-3 kilométeren kitett terelőcsapdákkal tavaszonként 60-80 ezer kétéltűt segítettek át a számukra veszélyes közutakon. Hasonló adatokkal más nemzeti parkok is rendelkeznek. És mindez távol az egykori ideális állapotoktól, néhány maradék kis szűk vizes élőhelyen! Mennyien lehettek, amikor még nem voltak az élőhelyeik lecsapolva, beszántva, mérgezve, utakkal felszabdalva, amelyeken akár naponta ezrével lelik halálukat?

A hazai kétéltűek és hüllők helyzete évtizedek óta, de talán már a II. világháború óta igencsak messze van az ideálistól. Ma azonban az írásom kezdetén említett két új (vagy inkább csak csúcsra járatott) probléma az utolsó tőrdöfésnek tűnik ezen állatok számára.

Kiszáradó erdők

Bár közvetlen hatásunk a klíma melegedésére nemzeti szinten nem sok van, leszámítva, hogy a részünket sem igen vesszük ki a mitigációból, de ezzel nem vagyunk egyedül. Ugyanakkor ott is tövig nyomjuk a gázt, ahol a féket kellene nyomnunk. Például az erdeink esetében. Magyarország mintegy 22%-át borítja erdő. Ez az adat azonban megtévesztő, ugyanis ebből mindössze 8-9% (kicsit kevesebb, mint a teljes terület fele), amelyik úgynevezett természetszerű erdő, a többi sokszor idegenhonos fajokból (akác, nemes nyár, fekete fenyő, erdei fenyő) álló ültetvényerdő. A természetszerűség is csak annyit jelent, hogy az adott termőhelynek megfelelő fafajokból áll, többé-kevésbé természetes összetétellel. Természetességi állapota azonban ezek többségének is nagyon alacsony, mert például a letarolt erdőrészletek vagy éppen a néhány éves seprűszerű újulatok is ide tartoznak, amelyekre a fafajösszetételen kívül nehéz lenne rámondani, hogy természetes erdők. Mindössze 1-2 % (a 8-9-ből), amelyik valóban típusának természetes jellegét mutatja: találhatók bennük idős fák, elegyfajok, holtfa, korösszetételük változatos, és az általuk képzett ökoszisztéma egyéb fajai is előfordulnak bennük a legkülönfélébb lágyszárú növényektől a mindenféle állatig.

Ezen természetes jellegű erdők különösen veszélyeztetett része a kevés középhegységünk magasabb régióiban megtalálható üde erdők: bükkösök és gyertyános tölgyesek. Az erdőkhöz köthető kétéltűink elsősorban ezekben találhatók meg. A szalamandráink a sűrű lombú fákkal takart árnyas, állandó vizű patakokban szaporodnak, de ha tehetnék, ezektől a szaporodási időszakon kívül messze eltávolodnának, ha az öreg erdőket a pataktól néhány tíz méterre nem váltanák fel tarra vágott hegyoldalak vagy egészen fiatal újulatok, ahol száraz és meleg a mikroklíma, és ahol egyszerűen nem tudnak élni. Az erdő egységnyi területen egységnyi szalamandrát tud eltartani, ha a megfelelő erdők területe csökken, akkor a szalamandrák populációja is egyre kisebb. Ugyanez érvényes az alpesi gőtére vagy az idei év kétéltűjére, a sárgahasú unkára is. Ők a zárt erdők ideiglenes pocsolyáiban szaporodnak, és élnek. Az elmúlt évek csapadékhiánya és az erdők kiszáradása ezeket a vizeket eltüntette. Ezen sokszorosan ront, hogy a tarvágások miatt az erdőt szabadon járja át a szárító szél, a letarolt erdőrészletek felől pedig egyre melegszik az erdő. A végletekig lecsökkent kétéltű-populációkat lassan már egy nyári fuvallat is örökre magával viheti, hiába folytatnak a nemzeti parkok heroikus küzdelmet, hogy mesterséges szaporodóhelyekkel pótolják az elveszett természeteseket. Ugyanez a helyzet az egykor gyakori erdei tavakra is, amelyekben erdei és gyepi békák szaporodtak. Tavaszonként szárazon tátong a medrük, nem véletlen, hogy a pilisből eltűnőben van a gyepi béka.

A vonalas élőhelyek vonalas kezelése

Itt nem szükséges részleteznem, hol vannak az Alföld egykor kiterjedt vizei. Sokan leírták már, hogy mélyen, és egyre mélyebben a föld alatt. A kiszáradt tájak ma már szinte teljesen alkalmatlanok kétéltűlétre. Egyre több beszámoló szerint az alföldi vizes élőhelyek jellegzetes unkakórusai ma már csak emlékek. A vöröshasú unkák tízezerszám hallatták lágy unkogó hangjukat elsősorban olyan ideiglenes víztestekben, ahova halaknak nem volt módja eljutni: belvizes területek, árterek tócsái stb. Ilyenekből alig maradt. A lecsapoló csatornák számos kétéltű számára nem ideálisak, mert bennük a víz túl gyorsan áramlik, vagy a halak megeszik a petéiket, esetleg őket magukat is. Mégis, legtöbb helyen már csak ezek a mesterséges vagy féltermészetes vízfolyások maradtak meg a vízhez kötött élővilág számára. Ha ránézünk a júliusi és augusztusi (idén már a júniusira is) Alföld képére, ugyanazt látjuk, mint az afrikai szavannán a száraz évszakban: már csak a keskeny vízfolyások vékony sávjában vagy az esős évszakban kiterjedt tavak utolsó zöld foltjain csoportosul az élővilág. De ez sem biztos, hogy elég a kétéltű- és hüllőpopulációink hanyatlásának megállításához. Ekkor érkezik az utolsó csapás, a vízfolyások medrének kotrása vegetációs időszakban, amikor minden aktív. Amit nem ölt meg a markoló kanala, az ott találja magát a felforrósodó, napégette száraz parton. Bár kis csavarral, szomorúan válik valóra a tréfás gyerekdal: „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol”. A gyíkok és békák azonban nem csak ilyen maradék vizek mentén kellene, hogy megtalálják az életfeltételeiket, hanem a teljes tájban, ahol nem szárad ki minden, és vannak kisebb nagyobb víztestek, amelyek itatják a környező vegetációt. Ezek többsége mára végérvényesen eltűnt. A kétéltűek sok évig élnek megfelelő körülmények között. A hazai fajok is alkalmazkodtak a szélsőséges viszonyokhoz, nem feltétlenül viszi el őket egy aszály. Az egyébként vízben élő unkák képesek a kiszáradt föld repedéseiben átvészelni a szárazságot. De ez a múltban nem tartott tovább egy-két hónapnál, és nem terjedt ki a szaporodási időszakra. Ha szaporodni sem tudnak, előbb utóbb elfogynak a felnőtt állatok is, és akkor elcsendesül a táj. Eljön a békanéma tavasz.

Mindezt egy másik fejlemény is tetézi, a patakmedrek lebetonozásának reneszánsza, illetve az árvízvédelmi töltések sima falú, összefüggő betonfallal történő megemelése. A szárazföldi és vizes élőhelyek közt az élővilág dinamikus kapcsolatot teremt. Vannak élőlények, amelyek a víz és a szárazföld határán élnek, vagy éppen életük különböző szakaszaiban eltérően kapcsolódnak a vízhez vagy a szárazulathoz. A vadkacsák a szárazföldön költenek, esetleg faodvakban, majd a kikelő kiskacsák anyjukkal felkeresik a vizet. A röpképtelen fiókák nem tudják megugrani a betonakadályt. Hasonló a helyzet a kockás és a vízisiklónk esetén, amelyek a vízben vagy a víz mentén vadásznak, de telelni eltávolodnak a víztől, nehogy a téli árvizek kimossák őket rejtekükből. A békáink egy része is szárazföldi életmódot folytat, de szaporodni a vízbe járnak. Járnának, ha a beton nem állná útjukat. Ha tehát a szárazföld és a víz között áthatolhatatlan gátat képezünk (márpedig a betongátak a földön mozgó állatok számára ilyenek), akkor megszüntetjük a szerves kapcsolatot a vízi és szárazföldi ökoszisztémák között. Ez fajok sokaságára nézve végzetes, különösen a kétéltűekre és a hüllők egy részére. A beton másik „vízügyi” alkalmazása a meder bélelése pedig megakadályozza, hogy a víz beszivárogjon a talajba, így a pataktól néhány méterre a vegetáció kiszárad a vízparti élővilág balszerencséjére.

Az eddigiekben leírt módokon szép lassan leszalámizzuk az élővilágunkat. És bár itt-ott maradnak szigetecskék, a legtöbb helyen mindörökre eltűnnek. Sokan gondolják, hogy majd visszajönnek onnan, ahol megmaradtak, amikor a körülmények jobbra fordulnak. Sajnos, az erdők esetén ez évtizedekbe telik. Ezalatt a piciny, genetikai változatosságában elszegényedett  szalamandra-, unka- és alpesigőte-populációk hanyatlani kezdenek, majd szép lassan elmúlnak. Ezek a populációk mindörökre elvesznek a csak rájuk jellemző genetikai változatossággal együtt.

Kinek fontosak a békák?

Sokszor elhangzik, hogy a „sötétzöldek” mindenhová békákat, baglyokat akarnak. Bizonyára sokan vagyunk, akik valóban sokkal több helyen szeretnénk látni őshonos élővilágunkat, de a kérdés nem csak minket érint. Érinti a jövő generációit, amelyről még nem tudjuk, milyen világot szeretnének maguknak, de akiktől megvonjuk a választás lehetőségét. A jövő gyerekei nem biztos, hogy foghatnak majd békát (persze ma sem ajánlatos, hogy ne terjesszünk köztük pusztító betegségeket), pedig lehet, hogy ők szeretnék legalább látni ezeket az érdekes és fontos állatokat. De azokat is érinti, akik nem látják környezetünk hanyatlásának társadalmi, gazdasági és végül politikai következményeit. Közhely, hogy a kétéltűek és a hüllők indikátorszervezetek. Olyan élőlények, amelyek idejekorán jelzik a környezetükben végbemenő változásokat. Megbetegszenek, vagy éppen eltűnnek, ha a környezetük leromlik. Ahol nekik rossz, ott nekünk, embereknek is az. A békák eltűnése az erdeinkből az erdeink állapotát tükrözi vissza, amelyekben fel kellene töltődnünk, amelyek megvédenek bennünket az árvizektől, a túlzott melegtől, vagy éppen lokális esőket okoznak a párologtatásukkal. Ugyanez igaz a folyó- és állóvizeinkre. Ha a békáknak nincs hol szaporodniuk, az azt jelenti, hogy a mezőgazdaság számára sem áll rendelkezésre elegendő víz, ami hiányzik a medrekből, a talajból vagy a felszín alatti rétegekből. A következmények? Mezőgazdasági aszálykár, erdőtüzek, elviselhetetlen melegrekordok, fokozódó hűtésköltségek, lakossági vízhiány, és még ki tudja, mi egyéb. Akár szereti valaki a békákat és kígyókat, akár nem, jelenlétük azt jelzi, hogy nem akkora a baj, de ha eltűnnek, az olyan, mint amikor a bányakanári elhallgat.

Hogy mit kellene tenni? Erről sokan, nálam hozzáértőbbek naponta cikkeznek, itt csak annyit tudok mondani, hogy az erdők esetén el kell engedni a védett erdőkben folyó profit célú erdőgazdálkodást és az erdőt meg kell hagyni az élővilág, a faanyag-szolgáltatáson kívüli ököszisztéma-szolgáltatások és a rekreáció érdekében. Az Alföldön pedig vissza kell adni a vizet a tájnak. Nem rövidtávú, partikuláris érdekeket kiszolgáló technokrata megfoldásokkal, hanem természetalapú megoldásokkal. Ez érdeksérelemmel is jár majd, de itt partikuláris érdekek állnak szemben nemzeti érdekkel. Ezekből a békák problémája csak egy aprócska részletnek tűnik, de sokkal nagyobb problémára világít rá.