Vizimadarak

 Segíteni, de hogyan?

A Madárbarát kert program új fajának mentését több körülmény is segíti. Ezek közül a legfontosabb, hogy a récefiókákban rendkívül erős a csoportképző viselkedés, ezért az együtt mozgó vagy meglapuló „kiskacsákat” pillanatok alatt össze lehet szedni. A fiatalok hívóhangja rendkívül erősen hat a tojóra, ezért ha felkészülünk a szülő megjelenésére (például beszerzünk, odakészítünk egy horgászok által használt merítőhálót), vagy jó reflexekkel, némi önbizalommal és szerencsével hirtelen kinyúlva vagy rávetődéssel elkapjuk a gyakran a lábunk alatt sertepertélő tojót, akkor a teljes családot be tudjuk fogni. Kézi befogás esetén fiatalokat és az öreget lehetőleg külön szállítóeszközbe tegyük, így elkerülhetjük a taposási sérüléseket. Nagyon erős fiókaféltő magatartást mutató tojónál az is előfordulhat, hogy magától megy be a fiókák szállítódobozába, ilyenkor hagyjuk együtt a madarakat, ne kockáztassuk meg, hogy a szétválogatásnál valamelyik (vagy mind) meglép, és kezdhetjük elölről az egészet. Szállítási célra megfelel egy-egy megfelelő méretű papírdoboz (a fiókák és a tojó számára körülbelül azonos nagyságúra van szükség) vagy egy-egy nagypárna-huzat, de a legjobb a macska vagy kisebb kutyaszállító műanyag box, melynél az ajtó nyitva hagyásával a „bemászató tojóbefogást” is meg tudjuk kísérelni.

Ha az egész család, tehát fiatalok mellett valamelyik szülő is kézre került, akkor nyert ügyünk van, mert már csak a legközelebbi nagyobb parkbeli tóig vagy ha van ilyen, a települést átszelő folyóig kell elballagnunk (a fészkeket a tojó többnyire mindig valamilyen nagyobb felületű víz néhány száz méteres körzetébe építi), ahol először a fiókákat engedjük a vízbe, majd kicsit hátrébb húzódva a felnőtt egyedet. A szorosan együtt úszó, sipítozó fiatalok mágnesként vonzzák a szülő madarat, aki a kis csapatot szinte azonnal a parttól távolabb vezeti.

Abban az esetben, ha csak a fiókákat sikerült összeszedni, megpróbálkozhatunk azzal, hogy az épület közelében egy biztonságos gyepfolton kiengedjük a kicsiket, hogy a hangjukat követve a tojó megtalálhassa őket. Ha ez sikerül, akkor a mentés folyatása az események függvényében az alábbiak szerint alakulhat:

• a fentiekben ismertetett megoldások valamelyikével ismét megpróbálhatjuk befogni az anyamadarat, és ha ez sikerül, akkor a madarakat az előbb leírtak szerint elengedhetjük a közeli vízen;
• a szülőmadarat a fiókák megmutatásával és hívóhangjával (a szállítóeszköz mozgatása általában vészhangadásra készteti a fiatalokat) csalogassuk az elengedőhely felé, ha ez már látótávolságban van és a terület is biztonságos, akkor itt is kiengedhetjük a fiókákat, majd a családot óvatosan a víz felé terelhetjük.

Ha a felnőtt egyedet nem sikerül befogni vagy a fiatalok közelébe csalni, esetleg a mentéskor meg sem jelenik, akkor még mindig leballaghatunk a vízhez, és ha van hasonló korú fiatalokból álló család, akkor közéjük engedhetjük a mi védenceinket is. Mivel a fiókák önellátóak, nincs szükségük táplálásra, a fajtársak közelsége viszont kellő védelmet biztosíthat számukra.

Végső megoldásként – amennyiben mi magunk nem rendelkezünk baromfiudvarral – a fészekaljat vigyük be a legközelebbi állatkertbe, melynek tavi kifutójában biztonságosan felnevelkedhetnek, majd felnőve önálló életet kezdhetnek a fiókák.

Abban az esetben, ha a problémát nem a fészek környezetének elhagyhatatlansága, hanem a túlzott magasságból, rossz helyre történő leesésveszély jelenti, a madárvédelmi beavatkozásra már a fészeképítés, tojásrakás időszakában sort kell keríteni. Az ilyenkor alkalmazható megoldásokra jó példát szolgáltat egy, Budapest belvárosában, a Parlamenttől alig háromszáz méterre, évek óta egy negyedik emeleti erkélyen fészkelő tőkés réce alábbi esete.

A "tőkésrécés" utca még a verebek és a parlagi galambok számára sem tűnik
lakhatónak. Mégis, az alig kétszáz méterre (balra) folyó Duna közelsége
miatt egy kacsa évek óta visszajár a kép közepén látható ház
egyik erkélyére (Fotó: Orbán Zoltán)

 

 

 

Mivel az első évben a kikelő fiókák közül néhány leesett a kovácsoltvas korláttal keretezett erkélyről, és a járdán halálra zúzta magát, a ház lakói összeadták a pénzt, és a következő tavaszra csibedrót-háló került a  korlátra. Ezzel párhuzamosan a föld is eltűnt a cserépből, hogy a fészek mélyebbre kerüljön és így a kikelő fiókák lehetőleg az erkélyre se jussanak ki arra a rövid időre, amíg a lakó óvatosan a két időben előkészített macskaszállító ládába teszi a fiókákat és a kézzel megfogható tojót, majd a közeli Dunához viszi a családot.

 

 

Az erkély külső peremére szálló madár a korlátra kötözött drótháló felhajtott sarka
alatt (a kép felső szélénél látható) akadálytalanul tud közlekedni (részletek >>).
A fiókák kikelése után ez a kis "ajtó" egy mozdulattal lecsukható, így még
biztonságosabb a madarak szállítóládába pakolása
(Fotó: Orbán Zoltán)

Ahány ház, annyi szokás

Köztudomású, hogy a madarak egy része nem az ágak között, vagy faodvakba építi fészkét, hanem a talajon költ. A földön fészkelő madarak száma messze nem olyan kicsi, mint az első pillanatban gondolnánk; igazság szerint a hazai madárfajok igen jelentős része az utóbbi csoportba tartozik. Az énekesmadaraktól az óriási túzokig rengeteg madarunk a földön, mesteri fészekben, vagy csak egy béleletlen kavics-, vagy talajmélyedésben költ. Bár a dolog nyilvánvalónak tűnik, azt a kérdést, hogy egy faj talajon költ-e, nem mindig lehet egyértelműen eldönteni.
 

A talaj nem mindig jelent földfelszínt!

A talajon fészkelő madarak esetében nem csak földfelszíni költésre kell gondolnunk, sokkal inkább arról van szó, hogy ezeknek a fajoknak a fészeképítéshez többé-kevésbé sík alapra van szükségük – legyen az szinte bárhol. Különösen szemléletes példáját szolgáltatják ennek egyes récék. Az Európában élő több mint kéttucatnyi költőfaj a földön fészkelők csoportjába tartozik, tojásaikat a madárcsoportra jellemző módon a parti növényzetbe rejtett, a tojó pehelytollaival bélelt fészekben költik ki. 

A lúdalakúak néhány faja (például a kerceréce és az izlandi kerceréce) rendszeresen költ vízközeli erdők fáinak odvaiban is, ahol összehasonlíthatatlanul kevesebb veszély fenyegeti a tojásokat a mintegy négy hetes költési időszakban, mint a talajon.

Ha a települési tőkés récék megfelelő méretű faodút ...

 

... találnak, akkor abban is elkészíthetik ...

 

... a has pehelytollaival bélelt fészküket (Fotók: Orbán Zoltán)

 

Ezt azért tudják megtenni, mert a lúdalakúak (ebbe a madárcsoportba tartoznak a ludak, récék, bukók is) fészekhagyó fiókáinak testét olyan puha, vastag és tömött, levegővel teli tollazat borítja, mely nemcsak az azonnali úszóképességet biztosítja, de a sok méter magasan lévő fészekből kiugró fiatalok testi épségét is megóvja a becsapódás végzetes sokkjától. Balesetek természetesen ennek ellenére is előfordulhatnak, a madarak szerencséjére azonban a fák lábainál a talaj többnyire füves, mohás, hullott levelekkel borított, amiről a madárkák szó szerint visszapattannak, és már szaladnak is a szüleik után.

 

 

 

Szupernormális nagyvárosi récék

A bulvármédia évről-évre közzétesz olyan felvételeket a nagyvilágból, melyben a soksávos úton azért áll a forgalom, mert a várakozó autók sorfala előtt egy „kacsamama” vezetgeti akár tucatnyi csemetéjét. Ezek a madarak – legalábbis Európában – többnyire tőkésrécék, ez a faj rendkívül jól alkalmazkodik a szökőkutakkal, tavacskákkal gazdagított, gyakran parányi parkok élőhelykínálatához. Amikor a család a híradó képein a legközelebbi víz felé tipeg, akkor a dolog – bármennyire nem úgy tűnik – a boldog befejezés felé halad, probléma jóval korábban, a fészek helyének kiválasztásakor következhet be.

Madaraknál is ismert a szupernormális viselkedés, amikor az erős motivációs (többnyire a fajfenntartáshoz kapcsolódó) hatás alatt álló élőlény bizonyos kulcsingerek hatására a szemlélő számára megdöbbentő, többnyire a rekorddöntési kísérletnek tűnő dolgot tesz. Ebbe a körbe tartozik a kakukkfiókát nevelő ökörszem, ahol az „utód” akár az etető „szülőt” is lenyelhetné (a szupernormális kulcsinger itt a fióka óriási piros torka), valamint a saját tojásánál sokszorosan nagyobb fehér tárgyat (például nem is tojás alakú, viszont nagy és fehér [kulcsinger] műanyag kupakot) vagy akár strucctojást kikölteni próbáló lile esete is. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy a városok „toronyházai” szupernormális kulcsingert jelentenek a költési izgalomban lévő települési tőkés réce tojók számára, melyek egyre gyakrabban építik fészkeiket veszélyes, a majdan kikelő fiókák számára nem megfelelő helyekre. Ezeknek a veszélyes magaslati récefészkeknek két típusa van: az egyiknél az a probléma, hogy a fiókák nem tudják elhagyni a fészek környezetét és ezért emberi segítség nélkül éhen és szomjan pusztulhatnak, a másiknál pedig az, hogy a nagy magasságból betonra, aszfaltra esve halálra zúzzák magukat.

Az első problémakör által érintett fiókák mentéséről ...

 

 

... a Madártávlat 2007/2. számában (29. oldal)
számoltunk be, mely a többi számmal 
együtt a magazin archívumából is
letölthető (Fotó: Orbán Zoltán)

 

 

 

A beavatkozást a lúdalakúak fészekhagyó fiókáinak életmódja tette szükségessé. Az ebbe a csoportba tartozó madarak utódainak többsége a kikelést követően teljesen önellátó, azaz maga keresi meg a táplálékát, a szülői felügyelet és a fajtársak jelenlétének fő szerepe a szociális viselkedési formák elsajátításában és a ragadozók elleni védelemben van. Mivel a szülők nem is etetik az önellátó fiókákat, ha a tojásból kikelt újszülöttek a szikanyag felszívódásáig, legfeljebb néhány napon belül nem jutnak el a vízhez, akkor éhen és szomjan vesznek. A térdmagasságú biztonsági peremmel ellátott lapostetők (és hasonló fészkelőhelyek) azért veszélyesek a települési récék fészekaljaira, mert a röpképtelen fiókák nem tudják leküzdeni a tetők párkányát, és ezért emberi segítség nélkül az éhenhalás veszélye fenyegeti őket.   

 

 

Emberi segítség nélkül ezek a tőkés réce fiókák éhen pusztultak volna ...

 

 

... ezen a lapostetőn, mert a kikelés után a vízhez
igyekvő, még hetekig röpképtelen madaraknak
útját állta a biztonsági párkány
(Fotók: Orbán Zoltán)

 

 

 

A veszélyes fészkek másik típusánál nem a fent maradás, hanem a leesés jelent kockázatot. Bár a fákon (is) költő lúdalakúak fiókáit a tollazat megvédi a becsapódástól, ez a képesség fűvel, hullott falevelekkel borított puhább talajokra optimalizált. Kisebb magasság esetén a sziklára, városi kemény burkolatra érkező madaraknál is működik, a Budapest belvárosát alkotó többszintes reformkori polgári paloták, a panel- és irodaépületek récék által kiválasztott fészkelőhelyei azonban olyan magasan és olyan környezetben vannak, ahonnan a fiókák a járdára, úttestre érkezve igen gyakran elpusztulnak.  

 

 

 

 

 

 

Orbán Zoltán