A ruhák, frizurák, házak kérdését hagyjuk a szakemberekre, ebben az írásban a természetvédőket jobban érdeklő dolgokról lesz szó. Nem olyan nagyon régóta használjuk a mindennapokban a sokféleség helyett a „diverzitás” szót, illetve ennek a különféle rokonait („diverz”, „diverzifikáció”). A változatosság és a sokféleség rokonértelmű szavak, ráadásul magyar kifejezések, a továbbiakban inkább ezekhez ragaszkodnék.

Ahol a természetes folyamatok akadálytalanul alakítják a tájat, a makro- vagy mikrodomborzat, a lejtőszög, a vízellátás, a klíma, a talajtípus, az egymással versengő és a forrásokat felosztó fajok együttélése elvégzi azt a változatossá tételt, amitől egy érintetlen erdő, gyep vagy vizes élőhely olyan, amilyen: sokszínű, fajgazdag, mikrobáktól a csúcsragadozókig széles alapon nyugvó, tarka tápláléklánccal rendelkezik.

Sajnos bolygónkat az ember kis- és nagy léptékben egyaránt radikálisan átalakította, a mi célunk ebben a helyzetben kettős. Kötelességünk felismerni a gyakran már parányi méretűre zsugorodott, de még természetes képet mutató élőhelyfoltokat és gondoskodnunk ezek védelméről. Az embereknek be kell mutatni ezek jelentőségét, szerepét, érdekességeit. (A védetté nyilvánításokról ITT olvashatnak bővebben.)
Összetettebb feladat annak felismerése, hogy egyes fajok hogyan alkalmazkodnak az emberi hatásokhoz, milyen másodlagos élőhelyeket népesítenek be, a felismert logika hogyan alkalmazható ezen fajok védelme során úgy, hogy annak közben az emberek számára is „eladható”, kézzelfogható, akár számszerűsíthető haszna, előnye legyen. Vagyis: hogyan tegyünk változatosabbá egy kultúrtájat, milyen élőlényeknek tudunk ezzel segíteni és miért lesz ez jó az embereknek is?

 Általában a domborzat szabja meg, hogy egy terület hány, egymástól eltérő élőhelyet tud nyújtani az élővilág számára. Az ember a számára alkalmas jó talajú, sík részeket felszántotta, a gyengébb adottságúakat legelteti vagy kaszálja, esetleg ezek adnak otthont az ültetvényeknek. Általában a meredek dombokon, hegyeken maradhatnak fenn a területre eredetileg jellemző erdők.

Az erdők évszázadok óta „útban vannak”, kivágásukkal előbb legelőterülethez, később szántóföldhöz jutott az ember. Az ilyen változás után több módon térhet vissza a területre a sokféleség. Az elsőt maga a Természet végzi: egy magára hagyott szántóföld 10-15 év alatt visszagyepesedik, 20 év alatt becserjésedik, 50 év alatt beerdősül, ha az éghajlat utóbbira lehetőséget ad.
Az agrártájak között a szőlőhegyeknek, zártkerteknek nagy jelentősége van, hiszen ezek őrzik a kisparcellás művelés hagyományát, az öreg gyümölcsfákat, azt a színes változatosságot, amely a beporzó rovaroktól a füleskuvikig megannyi állatfajnak nyújt menedéket.

A fáslegelők, legelőerdők izgalmas élőhelyek, mert furcsa küzdelem zajlik bennük ember és Természet között, miközben ennek a „harcnak” rengeteg élőlény a haszonélvezője. Ha magára hagyják, ezek a legelők becserjésednek, ami a jószágnak éppúgy rossz, mint egy sor fényigényes növénynek, rovarnak, nyílt felszínen zsákmányoló állatnak.

Egy teljes mértékben antropogén élőhely változatosabbá tétele is lehetséges úgy, hogy a hely eredeti funkciója megmarad. 

Ennek a csatornának új folyásirányt szabtak, a teljes rézsűt legyalulták, egy öreg vadkörte kíméletet kapott. Néhány évvel később jól látszik a földben maradt gyökerekből kihajtó bokrok, a nyers felszínre betelepült löszgyepi növényzet és az árokban megjelenő nád és gyékény színesítő hatása. A csatorna működését ezek a változások érdemben nem befolyásolják, esetleg 8-10 évente egy kotrás jelent drasztikus, de rövid ideig tartó negatív beavatkozást.

Amikor a mezőgazdasági területek szegényedő madárvilágáról beszélünk, 80 %-ban nem a szántókon, hanem a mezsgyékben, bokorsorokban, fasorokban, erdősávokban fészkelő madarakra gondolunk. Ahol az ilyen vonalas szegélyélőhelyek nincsenek, ott szívós munkával érhetjük el a pozitív változást. 

Egy nagyáruház parkolójában egy fa helye megmaradt a térkövezéskor. A fát később ki kellett vágni, a helyén maradt kis púpot a Természet visszafoglalta. A terület tulajdonosának és bérlőjének beleegyezésével évelő lágyszárúak és cserjék kerültek ide, így ma kis „városi oázis” díszlik a parkolóban.

Kovács Gergely Károly
Élőhelyvédelmi Szakosztály