Miért? - A löszgyepek eredete és a kezelés szükségessége

Ha azt halljuk: „alapkőzet”, általában nyers sziklákat, kőtömböket, esetleg aprózódott murvát képzelünk el, melyen aztán lassan talaj születik. Kevesen tudják, hogy gazdálkodási szempontból egyik legfontosabb talajtípusunk, a mezőségi talaj („feketeföld”) alapkőzetét egy óvodás is képes a kislapáttal kitermelni. A lösz ugyanis, bármennyire is laza és porszerű, mégis alapkőzet. A jégkorszak idején vastag rétegekben halmozódott fel a Kárpát-medence számos pontján.

Nagyjából 4-5000 évvel ezelőtt jutott el a közép-európai ember oda, hogy megélhetése érdekében megváltoztatta a természetes növénytakarót. A Mezőföldi fekete földön a zárótársulás a lösztölgyes. (Az egész országban az egyik legveszélyeztetettebb, leginkább megritkult erdőtársulás ma már csak parányi foltokban lelhető fel.) A bronzkori népek által kivágott tölgyesek helyén olyan gyepek alakultak ki, amelyek döbbenetesen fajgazdagok, 1-2 négyzetméteres foltokban 50-60-80 lágyszárú faj jelenléte sem elképzelhetetlen. (Feltételezhető, hogy a hajdani tölgyesek jellemzően ligetszerűen nőttek, közöttük gyepekkel, és csak a jó vízellátottságú mélyedésekben alkottak zárt állományt.)

Évezredekkel ezelőtt legelőre volt szükség, később már szántóra. Az említett csodás gyepek döntő részét felszántották, az a tény, hogy néhol megmaradtak, egy geológiai jelenségnek köszönhető. A lösz kőzet jellege abban is tetten érhető, hogy a mészkőhöz hasonlóan mállik, a mélyben az enyhén savas csapadékvíz hatására feloldódik, így beszakadások, töbrök, völgyek jönnek létre. Némelyiknek olyan meredek az oldala, hogy semmilyen munkagép nem képes rajta közlekedni. Így aztán a Mezőföldön, bármennyire is a végtelen búza- és kukoricaföldek hazája, jó néhány szép löszgyepfolt maradt fenn.
A löszvölgyeket az emberek évszázadokon át legelőként, kaszálóként hasznosították, a jószág rágása nyomán fennmaradt a fátlan jelleg. Biztosan volt példa túllegeltetésre, de a növényzet ezeket jól tolerálta. Viszont amikor mindenütt megszűnt a háztáji állattartás, a löszgyepek jó részének állapota romlani kezdett. Az itt bemutatott mintaterületen (Székesfehérvár, Aszal-völgy) elsősorban az őshonos cserjefajok (galagonya, kökény, vadrózsa) kezdtek nagyon erősen terjeszkedni a fajgazdag, közösségi és helyi védelem alatt álló gyepek rovására. Mivel a legeltetés újbóli megszervezésének komoly birtokviszonyi akadálya van, a megoldást a fizikai cserjementesítés jelenti. 13 éve végezzük ezt a tevékenységet kisebb-nagyobb létszámú csapatban.
Volt, aki szemünkre vetette, hogy a virágzó galagonyabokor rengeteg lepkének ad táplálékot, nem beszélve a sűrű bokrok nyújtotta fészkelőhelyről. Ebben van igazság, teljes cserjeirtásra eleve nem is vállalkozunk. Ám munkánk célja mégis ennek a hasznos fásszárúnak a visszaszorítása. A sűrű galagonyaállomány alatt a fénykedvelő löszpusztai flóra tagjai pár évig senyvednek, de aztán lassan eltűnnek, kipusztulnak, jelentősen szegényebbé téve a területet.

Hogyan? - A cserjeirtás módszertana

Az Aszal-völgy értékes löszgyepei két csoportba sorolhatók. A nagy kiterjedésű mellékvölgy, a Rácvölgy oldalait évtizedekkel ezelőtt nagyrészt beerdősítették akáccal. Szerencsére kisebb-nagyobb tisztások fennmaradtak, ahol az őket körülvevő fásszárú növényzet szorításában egészen különleges növényfajok élnek: leánykökörcsin, szennyes ínfű, sárga len, bíboros kosbor, törpemandula, nagyezerjófű, Szent László tárnics. A lösztisztások kinyitása kis méretükből adódóan nem nagy munka, néhány ember pár óra alatt szép eredményt érhet el ágvágóval, kézifűrésszel. A tevékenység nagy előnye, hogy a kivágott anyag elhelyezése nem okoz különösebb gondot; meghagyott bokrok alá vagy azok tetejére tesszük, így az ott fészkelő énekesek számára fizikai védelmet is nyújt.

A markáns löszgerinccel jellemezhető Aszal-völgyben más a módszertan. Itt is van ugyan példa arra, hogy egy-egy ritka növény foltszerűen él (jajrózsa, homoki vértő, homoki szalmagyopár, borzas csajkavirág), de jellemzőbb, hogy viszonylag nagy kiterjedésű árvalányhajas löszpusztán él sok foltban az apró nőszirom, fekete kökörcsin, törpezanót, szomorú estike, osztrák len. A cél minél nagyobb összefüggő területet megnyitni számukra, ehhez pedig sok cserjét kell kivágni és a gyepről eltávolítani. Ebből következik, hogy itt már egy komolyabb, lelkes csapatra van szükség abban a tudatban, hogy az igazi megoldáshoz a gépi segítség (erdészeti szárzúzó) elengedhetetlen lesz, hiszen több tíz hektáron fenyeget a cserjésedés. Ennek ellenére igazán jóleső érzés visszagondolni arra, hogy egy-egy téli vagy kora tavaszi szombaton hogyan nyílik meg a gyep udvarnyi része munkánk nyomán.

Az országban több helyen végeznek cserjeirtást, a Budapest környéki akciók kifejezetten közismertek. Mi Székesfehérváron eddig egy újítással büszkélkedünk, ez pedig a levágott anyag élőhelyteremtési célú felhasználása. Kezdetben lerakatokat képeztünk a gyep szegélyében fák alá, míg támadt egy gyümölcsözőnek bizonyuló ötlet. Az Aszal-völgy közvetlen keleti szomszédja egy visszagyepesedőben levő szántóföld. A tövestől kivágott galagonyákat kerítésszerűen  halmoztuk fel a szántó szélén, mintegy 120 méter hosszú, helyeként akár embermagasságú, másfél-két méter széles tüskesövényt hozva így létre. A kivágáskor rugalmas galagonya kiszáradva összeroskad, így további években újra fel tudtuk halmozni az anyagot a régi helyre, az ellaposodott sövénybe, mintegy megfrissítve azt. Legalább két évben észleltünk élelmet hordó cigánycsukot itt, vagyis a sövény fészkelőhelyként is szóba jöhet. De ugyanilyen fontos búvóhely, amire közvetett bizonyítékunk van. A sövényből jókora bogyótermő cserjék nőttek ki: fekete bodza, galagonya és varjútövis. Ezeket nyilvánvalóan a madarak „ültették el” itt. (Kifejezetten érdekes, hogy ezek a spontán növő, növényevőktől védett helyen levő cserjék sokkal erőteljesebbek, mint amiket kiásva, tudatosan igyekeztem szántók környékére telepíteni.)

2025 elején próbáltunk ki először egy új módszert: télen nem tőből vágunk ki bokrokat, hanem a törzsét meghagyva lenyakazzuk őket. Az elv az, hogy az ily módon hozzáférhetővé váló törzs kivágása egy második lépésben, nyáron történne, amikor a hőstressz miatt a sarjadás jóval gyengébb. (Ennek a sikeréről ezen a területen még nem tudok beszámolni.)

Kikkel? - Magányos bozótharc és valódi csapatmunka

2012 novemberében volt az első dokumentált cserjeirtás, akkor és még több éven keresztül egyedül vagy kétfős „csoportban” végeztük ezt a munkát, amit néha belengett a reménytelenség szele. 2020 novemberében szervezte az MME Fejér Megyei Helyi Csoport az első (és máig a legsikeresebb) közösségi cserjeirtást. Akkor legalább húszan vágtuk, fűrészeltük, vonszoltuk a fácskákat, a tüskesövény is ahhoz a naphoz köthető. Évek óta szervez a helyi csoport önkéntes hétvégéket, ennek egy télen akár két alkalommal is ez a színhelye (a többi alkalom is értékes növényzetű helyek cserjementesítését célozza Aba, Adony és Kulcs határában, jellemzően löszgyepeken).
Nagyon szívesen idetennék egy névsort, de erre nincs módom, több lelkes cserjeirtónak a nevét se tudtam meg. Járt itt kisiskolás, önkétességi óráit végző budapesti gimnazista, érkeztek Székesfehérvárról, Pátkáról, Lovasberényből, a Velencei-tó körül gyakorlatilag minden településről, Mórról, a helyi csoport elnöke, a területet kiválóan ismerő Lendvai Gábor pedig Sárbogárdról érkezik minden alkalommal. Az Erdőmentők Alapítvány önkénteseit éppúgy üdvözölhettük, mint a védett területet kezelő Székesfehérvár Városgondnoksága kft. munkatársait.
Folyamatosan keressük a pályázati lehetőséget, hogy a több száz tulajdonosú osztatlan közös  gyepen gépi cserjeirtás is lehetséges legyen. Addig azonban várunk mindenkit Székesfehérvárra, és nem csak a munka dandárjában, azaz novembertől márciusig. Idén május utolsó szombatján Lendvai Gábor vezetésével a munka eredményét is megcsodálhattuk: az árvalányhaj hullámzó mezőjét, a rengeteg, rovartól nyüzsgő virágot, a löszgyepek legszebb arcát.

Kovács Gergely