A számukra létesített költőláda-telepeink közül Sárkeresztúr környékén már ládát foglalnak, míg másutt, így Alap és Felsőtöbörzsök térségében huzamosabban is a közelben mozognak. Mivel Felsőtöbörzsök szomszédságában található a megye legnagyobb varjútelepe, reménykedünk, hogy egyszer talán a kék vércsék is rászánják magukat, hogy birtokukba vegyenek néhány megürült varjúfészket is. Most, hogy tartósabban is a közelben tartózkodnak, nagyobb az esélye, hogy ehhez meg is jöjjön a kedvük.

Sárkeresztúr mellett hosszú évek után rekord számban jelentek meg április 25-e táján, amikor több, mint hatvan madár vadászott a több száz hektáros legelőn. A csípős reggeleken érdekes módon nem szitálva, hanem a rövid fűben üldögélve és szökdécselve vadászgattak a rovarokra, az éjszakákat pedig a csenevész akácokon és a közeli szilfákkal elegyes ezüstfás-galagonyás fáin töltötték.

A kora reggeli napsütésben nem mindennapi látvány volt a zöld fűben, agárkosborok mezejében üldögélő és föl-föllibbenő kék vércsék csapatainak látványa.

Mindezt csak fűszerezték a hamvas rétihéják, amelyek vonulása ebben az időszakban tetőzött itt, és szinte minden nap megfigyelhető volt legalább egy-két példány.

A tegnapi (05-11) felsőtöbörzsöki rutinellenőrzés egyébként igencsak emlékezetes élményeket nyújtott. A szerencsés véletlen olyan fajokat hozott elém, amelyeket külön-külön is nagyra értékel egy terepi madarász. Amikor a részben szikes legelőn kialakított ládatelephez érek, rögtön két kergetőző szalakóta látványa fogad, talán a tavaly már itt költött pár. Idén most látom itt őket először, bizonyosan nemrég érkeztek. A ládatelep egyébként elég csöndes, csupán két vörös vércse üldögél a száraz ágakon. Az egyik ládában a kotló madarat viszont innen nem láthatom.

A legelő szélén tovább haladva a legelőn mozgó madarakat szemlélem. Zömük vetési varjú, a közeli varjútelep lakói. Aztán a magasban szitáló vércsék tűnnek föl, talán tízen is. Hol itt, hol ott csap le egyikük-másikuk a fűbe, aztán csakhamar újra a levegőbe emelkedik gyors szárnycsapásokkal. Alaposabban szemügyre véve a madarakat, ami az ellenfényben nem éppen a legegyszerűbb, csakhamar kék vércséket is észreveszek a sok vörös között. Hol egy tojó, hol egy hím tűnik fel a levegőben, de hogy csak egy pár van-e, vagy többen is lehetnek, azt nem tudom megállapítani. Hogy a végén teljesen bizonyos legyek abban, hogy mit is látok, egy tojó a mellettem álló csenevész akácra ül föl, ahonnan érdeklődve tekintget le a nyitott ablakon át fényképezni próbáló idegenre. Miután tovább áll, észak felől egy öreg rétisas úszik be lomha szárnycsapásokkal a legelő észak részére, ahol alacsonyan vitorlázva kutat valami ehető után. A közelben fészkelő pár egyike lehet, nagy fiókájuk pedig bizonyosan igen falánk.

A Nádor-csatorna közelében, az itteni halastavaknak köszönhetően, amelyek a rétek, száraz legelők és mocsarak egykor összefüggő hálózatát ma megszakítják, kis és nagy kócsagok, szürke és vörös gémek, és persze az elmaradhatatlan cigány, üstökös, és barát récék tűnnek föl hol a levegőben, hol a réteken, bármerre is néz az ember. A túloldalon, már a Malom-csatorna töltésére fordulva észak felé veszem az irányt, hogy megnézzem, vajon milyen állapotban van a fátyolos nőszirom itteni, törékeny állománya. Arra számítok, hogy a legelő marhák nem sok mindent hagytak belőlük. de tévedek. Csodák csodájára, vagy a természet gondossága folytán, az éppen nyílás előtt álló, bimbós növények büszkén magasodnak ki az egyébként alacsonyra legelt gyepből. A marhák gondosan kikerülték őket. Ha kinyílnak, az nem akármilyen látványosság lesz. A kissé távolabb legelő gulya előtt aztán seregélynél nagyobb, szürkésbarnás madarak csoportját veszem észre, amint sietős léptekkel, időnként szaladva haladnak a lassan lépegető jószág előtt. Pajzsosokat sem igen láttam még száraz, víztelen legelőn szaladgálni.

Aztán csakhamar elérem a kálozi határt, ahol egy sekély vizű és kisméretű tómedencében gólyatöcsöket és egy csapat, vízben úszkálva szedegető gulipánt találok récék társaságában. Gondolom, várják, hogy még apadjon egy kicsit a víz, amikor lehet majd költeni a szárazra kerülő mederrészeken. Vissza is kell majd térni ide, nehogy valami történjék, ha tényleg lefészkelnek.

Visszaindulva azonban még nem ért véget a parádés sorozat. Szinte a semmiből hirtelen egy barna kánya tűnik fel eléggé alacsonyan a legelő fölött, látható érdeklődéssel vizslatva az alatta elsuhanó nádas, mocsaras foltokat és réteket.

S amint aztán egyre távolabb és feljebb kerül, mögötte két további barna kányát veszek észre, amint tökéletes szinkronban keringenek-kergetőznek a levegőben, hol föl, hol le. Ez a harmadik lassan a közelükbe ér, de nem száll be a játékba, csak távolabbról szemléli a másik kettőt. Sokáig gyönyörködöm ebben a különös mutatványban, mígnem a madarak egyre magasabbra és távolabbra kerülnek, már szinte csak távoli pontok, hogy onnan aztán egyszer csak zuhanórepüléssel térjenek vissza és tűnjenek el az ágotai erdő tölgyeinek biztonságot nyújtó lombsátra mögött.

Röpke két óra alatt ennyi mindent látni bárhol nagy szerencse, de itt, a Sárréten kivételes ajándék. Ritka alkalom, hogy a sors így elkényeztesse az embert. Meg is jegyzem egy életre.



Szöveg: Lendvai Gábor
Fotó: Lendvai Gábor, Polgár Márta