A viharvadász: a Desertasi viharmadár - egy madár, amely a hurrikánnal is szembeszáll
Desertasi viharmadár (fotó: Bajor Zoltán).
Amikor egy hurrikán átsüvít az óceán fölött, úgy felkavarja a tengervizet, hogy a mélyből is felszínre hoz jó pár vízi állatot. Terített asztallal várja a ragadozókat, melyek elég bátrak ahhoz, hogy szembeszálljanak a vihar rettenthetetlen erejével.
Éjszaka van, a sziklás fennsíkon egy tengeri madár fészkel az üregében; a szirtek alatt hullámok nyaldossák a köveket a mélyben. Az aprócska madár még az éj sötétjében is megérzi, hogy 1600 kilométerrel odébb, Marokkó partjainál vihar készülődik.
Az effajta trópusi ciklonok úgy keletkeznek, hogy a meleg vízfelszínről szívják el az energiát, ami addig gyűlik, mígnem egyetlen hatalmas forgó légtömeggé fejlődik, mely szinte körbejárja a bolygót. A madarunk által érzékelt ciklon több száz kilométer széles; kívül villámok tarkítják, ott pedig, ahol az óceánnal találkozik 240 km/órás erejű széllel kavarja fel a vizet.
A hurrikánok pusztító erejével mindenki tisztában van. A tengeri madarak többsége is inkább lemond egy ideig a táplálékkeresésről és a parton marad, mikor érezi, hogy közeledik a tornádó – vagy több száz kilométert is képes repülni, hogy elkerülje a veszélyes erősségű szélzónát. A fregattmadarak például rendkívül magasra emelkednek, hogy gyorsan át tudjanak repülni a ciklon felett, és még az albatroszok is – melyek arról híresek, hogy jól bírják az erős szelet – a vihar szeme nyújtotta csendesebb területeken keresnek menedéket.
De nem minden állatnak jelent a hurrikán fenyegetést. Néhányuk szemében a vihar csak egy nagyszerű alkalom az ínycsiklandó lakomára, mivel ezek a félelmetes erők igazi csemegéket hoznak felszínre az óceán mélyéről, (mint például tintahalakat, polipokat, szépiaféléket).
A Desertasi viharmadár számára is ünnep, ha közeledik a tornádó. Ez egy apró, fürge, rendkívül ügyes tengeri madár, hosszú, vékony szárnyakkal, mely kifejezetten a legerősebb viharokat keresi, hogy felkapaszkodhasson heves légáramlataira. Szinte nyílként fúródik bele az eszeveszett sebességgel kavargó levegőbe, és a vihar közepétől számított 200 km-es sávon belül is képes mozogni.
„Őszintén szólva el sem tudom képzelni, milyen állapotok uralkodhatnak ennyire mélyen a hurrikán belsejében” – mondja Francesco Ventura, biológus és PhD kutató az amerikai Woods Hole óceánkutató intézetnél. „Ráadásul egy galamb nagyságú madárról van szó, tömege alig éri el a pár szász grammot és legalább 100 km/órás, de valószínűleg ennél sokkal erősebb széllökésekkel is meg kell küzdenie; mindezt akár 8 méteres hullámok kíséretében. Ott vitorlázik szárnyaival, ahol a hurrikán a leginkább tombol.
Amikor a trópusi ciklon elvonul, -folytatja Ventura- madarunk a hurrikán nyomába ered. És ez a kicsi, törékeny madár, most a vihar „farvizén” kezdi el felcsipegetni az óceán mélyéről felkavart finom falatokat.
Mindannyian hallottunk már a hurrikánok mérhetetlen pusztításáról, arról, hogyan veszítették el emberek otthonaikat, rosszabb esetben életüket; és arról is, hogy ezek a szélviharok hogyan árasztottak el és tettek a földdel egyenlővé városokat. De ezek az óriásviharok az óceánok élővilágát is megbolygatják, fenekestül felforgatva számos tenger mélyén élő faj életét.
A trópusi ciklon – melyet egyes országokban hurrikánnak máshol pedig tájfunnak is neveznek – forgás közben átkeveri az óceán vizét: a felszíni meleg vizeket a mélybe tolja, míg a mélyebb rétegekben található hideg vizeket a felszínre hozza. A mélybe süllyedt felszíni meleg vizek „csapdába esnek” és több ezer kilométert is utazhatnak a tenger mélyén, mire újra a felszínre jutnak.
Ez a különböző hőmérsékletű vízrétegeket átmozgató örvénylés súlyos károkat okozhat az óceáni és part menti ökoszisztémákban: egészen a tengerfenékig mindent felkavar, elpusztítja a teknősök fészkelőhelyeit, tönkreteszi a kagylótelepeket, a tenger mélyén vándorló állatokat pedig kilométerekre elsodorja a megszokott útvonalukról, és letarolja a törékeny korallzátonyokat is.
Ugyanakkor ez a „felfordulás” segíti a növényi planktonok elszaporodását, mivel a tápanyagban gazdag, mélyebb vízrétegekből nagy mennyiséget juttat a felszínre. Az állati planktonok és más apró élőlények lesnek ezekre -a számukra táplálékot jelentő- fitoplanktonokra, őket pedig azok a nagyobb ragadozók próbálják meg elejteni, amelyek normál esetben az óceán „szürkületi zónájában”, 200–1000 méter mélyen élnek, ilyenek a halak és a lábasfejűek (például a tintahalak és polipok). Ez utóbbiak jelentik az igazi csemegét a Desertasi viharmadár számára.
„A viharmadarak mesterien értenek hozzá, hogy hogyan legyenek a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban a hurrikánnal való nagy találkozáshoz.” – mondja Ventura.
„De sajnos világszerte mindössze 200 pár él belőlük” – meséli Ventura, ezért a Desertasi viharmadár veszélyezetetett fajnak számít. Mind a 200 pár a Madeira-szigetekhez tartozó, vadregényes Buigo szigetén gyülekezik, hogy fészket rakjon és kiköltse fiókáit – éppen akkor, amikor az Atlanti-óceánon javában tombol a „hurrikánszezon”. Ez szörnyen rossz időzítésnek tűnhet, de a szóban forgó kis tengeri madár a viharmadarak rendjébe tartozik, nem véletlenül; régóta a háborgó tengerekkel és közelgő viharokkal szoros összefüggésben gondol rá mindenki.
A Desertasi viharmadarak életük nagy részét a nyílt tengeren töltik, főleg táplálékkereséssel; de a tudósoknak eddig vajmi kevés információjuk volt arról, hogy pontosan merre is járhatnak. „Mindössze annyit tudtunk, hogy a tengerészek rendszerint a partoktól igen messze látták őket, a halászok pedig egyenesen a szárazföldtől több ezer kilométerre észleltek példányokat.”
Ventura és csapata 2015-ben kezdte el kutatni a viharmadarak titokzatos életét a nyílt tengeren:
Ahhoz, hogy eljusson a megfigyelt madarak fészkelőhelyére, Ventura-nak majdnem függőleges sziklákat kellett megmásznia, hogy a tenger fölé benyúló hegygerinc tetejére eljusson. A fennsíkon talajmenti üregek tarkítják a tájat. „Éjszaka a sziget életre kel – meséli. A fészkelő madarak az üregeikből szólongatják egymást, azoknak pedig, akik élelemért mentek vadászni, csak a szárnysuhogásukat hallani, ahogy röpködnek a kolónia fölött. Kísérteties hangzása van az egésznek, nem véletlenül övezte ezeket a madarakat annyi babona a halászok körében– kicsit olyan, mintha maga a sziget beszélne.”
A madarakra ultrakönnyű GPS-jeladókat erősítettek, Ventura ezután csak várt és várt. Két-három hét is eltelt, mire a viharmadarak visszatértek a fészkükhöz és a jeladó adatait le lehetett hívni. „Amikor az adatok megjelentek a monitoron, kiderült, hogy a madár az Atlanti-óceán túloldalára repült, miközben párja az óceán innenső oldalán őrizte tojásukat” – mondja Ventura.
A kutatók megdöbbentő felfedezésre jutottak: a Desertasi viharmadarak járják be az egyik leghosszabb táplálékkereső útvonalat, amit valaha madárfajnál megfigyeltek: 12 000 kilométert tesznek meg a nyílt tengeren (Afrikától az amerikai New Englandig és vissza).
És nemcsak hogy hatalmas távolságokra repülnek, de az időzítésre is figyelniük kell: „Pontosan a megfelelő helyen és időben kell találkozniuk a hurrikánnal” – mondja Ventura. A kutató csoport 33 madarat követett nyomon 2015 és 2019 között, 4 költési szezonon keresztül. A madarak ez idő alatt 43-szor indultak vadászatra. Az adatok alapján kiderült, hogy amikor a Desertasi viharmadarak több ezer kilométerre a parttól a trópusi ciklon közelébe értek, szokatlan stratégiát vetettek be:
Nem kerülték ki a tornádót és nem is a vihar szemében kerestek menedéket, hanem tudatosan belerepültek a hurrikán közepébe, majd több ezer kilométeren és több napon át követték azt.
„Az adatokból az is látható volt, hogy mikor a madarak elhagyják a kolóniát – és ez lehet akár 900 kilométerre is a hurrikántól –, céltudatosan a tornádó szemének irányába repülnek” – magyarázza Ventura.
A Desertasi viharmadarak opportunista vadászok, ezért képesek megtenni ezt a rendkívül hosszú utat, hiszen így tudnak a lehető leggazdagabb zsákmánnyal hazatérni. Ehhez a hosszú úthoz az úgynevezett „dinamikus vitorlázás” technikáját alkalmazzák, amely lehetővé teszi számukra, hogy anélkül tegyenek meg elképesztően nagy távolságokat, hogy szárnycsapásokra pazarolnák az energiájukat: a technika lényege, hogy a gyorsan és lassan mozgó légrétegek között navigálnak.
Az úgynevezett szélnyíráson kapaszkodnak fel a magasba: ez az a réteg, ahol hirtelen megváltozik a szél iránya és sebessége, ennek a jelenségnek köszönhetően tudnak erőfeszítés nélkül a magasba emelkedni. Aztán lefelé vitorláznak, majd ismét felfelé szállnak és így tovább több ezer kilométeren keresztül. „Folyamatosan alkalmazkodnak a szélhez, hogy a lehető legnagyobb távot tehessék meg a legrövidebb idő alatt.” – mondja Ventura. Ezek a viharmadarak egyetlen költési szezonon belül több hurrikánba is beleszállnak, hogy élelemre vadásszanak.
A Desertasi viharmadarak az energiahatékonyság bajnokai: hosszú, vékony szárnyaik nagy felhajtóerőt és minimális légellenállást biztosítanak, így a legjobb „szárnyterhelés–arányt” mutatják az összes tengeri madár között. Testük kifejezetten úgy épül fel, hogy minimális erőfeszítéssel is képesek legyenek a siklórepülésre, emellett az eszeveszett sebesség mellet is.
És tökéletesen ismerik az Észak-Atlanti-óceán széljárását is: Mozgásuk arról árulkodik, hogy tisztában vannak a területen uralkodó szélirányokkal; sőt előre megérzik az egész óceán szélviszonyait és alkalmazkodnak is ezekhez.
A kutatók a tengerfelszín hőmérsékletét is megfigyelték, nemcsak azt látták, hogy a víz lehűlt, hanem azt is, hogy a vízfelszín klorofill-szintje láthatóan megemelkedett, ami a növényi planktonok számának növekedését jelzi. Ahogy ezek a növényi planktonok elszaporodnak, megjelennek az állati planktonok is, hogy felfalják őket. Az éjszaka biztonságosnak vélt sötétjében pedig előmerészkednek a tengerek mélyebb rétegeiben élő tintahalak, bárdhalak, gyöngyöshalak, hogy belakmározzanak az állati planktonokból. Így a vízfelszín az éhes viharmadarak számára is megtelik zsákmánnyal.
De az ehhez hasonló erősségű viharok nem minden állat számára kedvezőek. Más tengeri madarak számára például, melyek kevésbé alkalmazkodtak a hurrikánokhoz, egyenesen katasztrofálisak. A leírhatatlan erejű szelek miatt sok madárnak más helyet kell keresnie a táplálékszerzéshez. 2013 decembere és 2014 februárja között például az Atlanti-óceán észak-keleti partjain, Európában, közel 60 000 tengeri madár tetemét sodorta partra a víz, többségük éhen halt a téli viharok miatt.
Ezenkívül sok tengeri madárfajnál figyelték meg, hogy elvándorolnak egy-egy fészkelőhelyről vagy megváltoztatják vonulási irányukat csak azért, hogy elmenekülhessenek a hurrikán elől. A szakértők szerint rengeteget segíthet nekünk is, ha megértjük ezeket a viselkedésmintákat, mert így könnyebben előre tudjuk jelezni, amikor közeledik egy tornádó.
A Vörhenyes fülemülerigó is hasonló módon védekezik a tornádó ellen. Egy 2018-as tanulmány kimutatta, hogy ha erős hurrikánszezon várható, ez a kis énekesmadár kevesebbszer költ egy éven belül, így korábban el tudja hagyni a fészkét. „Az előrehozott indulásnak köszönhetően több ideje marad alkalmazkodni az 5000 kilométeres útja során várható zord időjáráshoz– mondja Christopher Heckscher a tanulmány szerzője, az amerikai Delaware Állam Egyetemének környezettudományi és ökológia professzora,
Az, hogy hogyan érzékelik ezek a rigók a közelgő hurrikánszezon erősségét, egyelőre rejtély. Vannak ugyan teóriáink – mondja Heckscher – például okozhatja az, hogy nem olyan könnyen elérhetőek a táplálékforrások vagy egyszerűen, hogy több eső esik a szokásosnál, esetleg az, hogy több homokot fúj oda (dél Amerikába) a szél a Szaharából. „Akármi is legyen az oka, fontos megérteni, hogy a fülemülerigók nem tudatosan és átgondoltan cselekednek így – valami történik az élettani folyamataikban, ami miatt kevesebb alkalommal költenek egy éven belül. Egy biztos, függetlenül attól, hogy mi a kiváltó oka ennek a jelenségnek, a madarak már több, mint három hónappal az őszi vándorlás kezdete előtt eldöntik, hogy költenek-e még egyszer vagy sem.
Miközben épp az Imelda és Humberto nevű hurrikán korbácsol gigantikus méretű hullámokat az óceán felszínén, teljesen felkavarva a tenger mélyrétegeit, a Desertasi viharmadarak valószínűleg már úton is vannak, hogy kihasználják az alkalmat és jól belakmározzanak a sok finomságból, amit a vihar mérhetetlen ereje fog felhozni nekik a vízfelszínre- mondja Ventura.
„Az óceán ilyenkor tele van élettel” – mondja Ventura. Sok faj csak a vízfelszínről tud táplálékot szerezni, így az effajta bőség általában elérhetetlen számukra – egészen addig, amíg egy hurrikán fel nem borít mindent, ami megszokott. „A hurrikánok pusztító erejét mind ismerjük – de rendszerint előre láthatóak és ugyanabban az időszakban törnek ki.” Logikus tehát – mondja –, hogy egyes állatfajták testfelépítése úgy alakult ki, hogy bármilyen rettentő erejű is legyen a szél, képesek legyenek a hasznukra fordítani azt.
A cikk az alábbi angol nyelvű megjelenés alapján készült: https://www.bbc.com/future/article/20251002-riders-of-the-storm-the-birds-that-fly-into-hurricanes