A madarak szeretik a szotyolát
Madárkalács készítés
A tálalás
Mikor etessük a madarakat?
Ragadozók a kertben
Macska vagy madár?
Ismerje meg az etető vendégeit!

A madarak szeretik a szotyolát

Fotó: Bernáth György

Biztos lehet a sikerben, ha az etetőt napraforgómaggal tölti fel. Tiszta, vegyszermentes etetőanyagot beszerezhet az MME boltjában, vagy az egyesület Költő utcai központjában hétfőn és keddenként. Az MME apró szemű, fekete, nagy olajtartalmú napraforgómagot forgalmaz, ha a madaraknak vásárolja, akkor elsősorban ezt a fajtát keresse.

Fotó: Tasnádi László

Amint feltölti az etetőt, hamarosan felfedezik a csemegét a széncinegék. Kiválasztanak egy szemet, majd egy közeli fa ágára ülve gyorsan el is fogyasztják. A széncinegénél kisebb barátcinegék és a csuszkák a csőrükbe gyűjtött maggal elrepülnek és megpróbálják eldugni a zsákmányt nehezebb időkre. Kis szerencsével meggyvágót, és nagy fakopáncsot is megvendégelhet, s az ingyenkonyhát valószínűleg hamar felfedezik a verebek is. Ők általában csapatostul betelepülnek az etetőbe, a többi madár ilyenkor messziről, sóvárogva figyeli a dorbézolást, és csak egy-két bátrabb cinege repül oda, hogy óvatosan felcsípjen egy magot.

Az etetésre természetesen nem csak a napraforgómag alkalmas. Kiakaszthat a fák ágaira nem sózott szalonnát, marhafaggyút és madárkalácsot is. A magevő madarak például a pintyek, szívesen fogadják, ha ily módon gabonahulladékhoz, ocsúhoz, kukoricadarához juthatnak. A feketerigónak ugyanerre a helyre konyhai hulladékot, főtt burgonyát, főtt répát, gyümölcsdarabokat is ki lehet tenni.

Kenyérmorzsával ne etesse a madarakat, mert nedves időben megsavanyodik, és bélhurutot okoz!

A masszát egy üres, fél kókuszdióba is bele lehet önteni, így is kiakasztható.

Madárkalács készítés

Adjon adag olvasztott zsiradékhoz két adag magot, vagy magkeveréket. Amikor kezd megdermedni, de még alakítható, formáljon belőle gombócokat, kötözze hálóba, (pl. olyanba, amilyenbe narancsot árulnak), majd függessze fel egy faágra.

Fontos, hogy a magokra csak annyi zsiradékot öntsön, amennyi az összeragasztásukhoz szükséges. Ha túl sokat önt, a zsír és a magkeverék esetleg különválik. Tartós hidegben a sertészsír is használható, nagyon hideg időben pedig a még folyékony madárkalácsot egy fenyőfa ágaira is rá lehet csorgatni, ahol szépen megszilárdul.

A tálalás

Különböző típusú és méretű madáretetőket vásárolhat az MME boltjában, vagy rendelhet a 1/275-6247 számon és az mme@mme.hu e-mailcímen. mmebolt@mme.hu e-mailcímen.

Aki szeret barkácsolni, az maga is készíthet madáretetőt. Legszebb ha természetes anyagból készül, de tulajdonképpen bármiből lehet etetőt csinálni, legyen az műanyag flakon, régi gumicsizma, vagy lopótök. Fontos hogy tartós legyen, fel lehessen akasztani, és könnyen fel lehessen tölteni élelemmel.

Aki a madarak etetésébe fog, észre fogja venni, hogy a földre hullott magok felcsipegetésében legalább annyi madár jeleskedik, mint amennyi az etetőre száll. Zöldikék, tengelicek, pintyek táplálkoznak itt szorgalmasan. Amikor tehát feltöltik az etetőt, érdemes a földre is szórni néhány marék magot. Hogy ne takarja be a hó, készítsen fölé úgynevezett sátoretetőt! Lehetőleg a télen uralkodó szélirány felé nézzen a hátoldala, így a szél nem hordja bele a havat. Az ilyen vendéglátást a feketerigó és a vörösbegy nagyon szereti.

Mikor etessük a madarakat?

Csak a fagyok beállta után november végén, december elején kell elkezdeni az etetést, és amíg tart a hideg idő körülbelül február végéig, folyamatosan eleséget kell biztosítani a madaraknak. Tavasztól már nem szabad etetni, mert ezzel elvonhatjuk a madarakat a rovarfogyasztástól, pedig fiókanevelés idején még a magevők is általában ízeltlábúakkal etetnek. Ha ilyenkor a könnyebben megszerezhető napraforgóval tömik meg fiókáikat, azok akár el is pusztulhatnak tőle.

Ragadozók a kertben

Sokan haragszanak az etetőn táplálkozó kisebb madarakat megdézsmáló szárnyas ragadozókra (karvaly, héja). Ma már a ragadozómadarak is védettek, sok közöttük a ritka, veszélyeztetett faj. Számukra a kisebb madarak, emlősök természetes táplálékforrást jelentenek. A legtöbb esetben a gyengébb egyedek esnek áldozatul nekik, így fontos szerepet töltenek be a természetes kiválasztódás szempontjából, a gyengék nem szaporodnak tovább és ez végső soron az adott faj állományának erősödéséhez vezet. Nem kell tehát rájuk haragudni, hagyja, hogy tegyék a dolgukat. Az énekesmadaraknak azonban adhat némi esélyt a menekülésre, ha a madáretetőt sűrű bokrok közelébe telepíti, így a ragadozó elől gyorsan el tudnak oda menekülni.

Macska vagy madár?

Lehet mindkettő, de próbálja meg a macskákat távol tartani a madaraktól. Ha egy macska netán mégis rákapott a madarakra, akkor érdemes a fák törzsére és az etetők lábazatára szúrós ágakat kötözni.

Sok tollas vendéget, és sok örömet kívánunk a téli madáretetéshez!

Ha szeretne többet megtudni arról, hogyan varázsolhatja madárparadicsommá a kertjét, jelentkezzen az MME Madárbarát kert programjába!

Ismerje meg az etető vendégeit!

 

Nagy fakopáncs (Dendrocopos major):

Fotó: Tóth Julianna

A leggyakoribb harkályfajunk, amely a városok kertjeiben, parkjaiban és temetőiben sokfele fészkel, ahol sok idős fa található.
A többi harkályfajtól az arcmintázata alapján különböztethető meg, a fehér pofafoltját a bajuszsávból kiinduló vékony fekete csík vágja ketté, amely egészen a tarkóig felnyúlik (ellentétben közeli rokonával, a balkáni fakopánccsal (D. syriacus), amelynél ez a csík, a bajuszsáv és a tarkó közötti összeköttetés hiányzik).
A nemeket könnyen megkülönböztethetjük a tarkó alapján, a hímeken egy élénkpiros folt található, a tojókon ez a folt hiányzik, tiszta fekete a tarkójuk.
December vége felé már kezdődik a párválasztás, revírfoglalás időszaka, ilyenkor sokfele találkozhatunk kergetőző, hangoskodó harkályokkal.
A kemény téli hidegekben rendszeresen megjelenik az etetőn is, szalonnával és madárkaláccsal kertünkbe csalogathatjuk.

Közép fakopáncs (Dendrocopos medius):

 

Fotó: Vasuta Gábor

Elsősorban a középhegységi erdeink harkályfaja, de keményebb teleken behúzódik a nagyobb kertekbe, parkokba a Budai-hegyekből.
Valamivel kisebb, mint az előző rokona, de tiszta piros fejteteje és csíkozott testoldala alapján könnyen elkülöníthető tőle. Egyetlen harkályfajunk, amelynél a nemeket nem lehet terepi megfigyeléssel meghatározni.
Az etetőn ritkán jelenik meg, de szalonnával és madárkaláccsal kertünkbe csalogathatjuk.

  Vörösbegy (Erithacus rubecula):

Egyik legmutatósabb kis énekes madarunk, amely főleg domb-, és hegyvidéki erdeink patakvölgyeinek jellegzetes költőfaja. Szívesen megtelepszik nagyobb kertek, temetők, parkok viszonylag zavartalanabb részein, ahol előnyben részesíti a borostyánnal benőtt élőhelyeket. Gyönyörű énekét már március végétől, április elejétől hallhatjuk, egyik legszebbike a hazai madárfajokénak.
Igen rejtett életmódú madár, bokrok, cserjék alatt bujkál, de ha türelmesek vagyunk, akkor megfigyelhetjük, amint rovarokért és pókokért ki-kiugrál a bokrokból.
Ilyenkor télen előszeretettel húzódnak be kertekbe, parkokba az északi országokból telelni hozzánk érkezett vörösbegyek. Almával, sajtdarabkákkal vagy egyéb konyhai maradékkal segíthetjük a zord, téli napok átvészelését.

  Fekete rigó (Turdus merula):

Fotó: Dombó Szabols

Közismert, egyike a leggyakoribb városi énekesmadarunknak. Nálunk vonuló madár, amely a telet a Földközi-tenger mellékén tölti, de enyhébb teleken a városi madarak áttelelnek.
A vörösbegyhez hasonlóan a számuk az ősz folyamán északi országokból érkezett madarakkal bővül, amelyek nálunk töltik a telet.
A hím narancssárga csőre és koromfekete tollruhája alapján könnyen megkülönböztethető a barnás színezetű és piszkos-sárga csőrű tojó példányoktól.
Fákra helyezett almával, illetve az etető vagy a bokrok alá szórt konyhai maradékkal szoktathatjuk kertünkbe.

  Barátcinege (Parus palustris):

Fotó: Vasuta Gábor

Kifejezetten erdei cinke faj, de nagyobb kertek és parkokban is megtelepszik.
A hím és a tojó azonos színezetűek, koromfekete sapkával és torokfolttal, alsóteste piszkosfehér, míg dolmánya és szárnya barnásszürke színezetű. Jellegzetes dé-dé-dé hangjával hívja fel magára a figyelmet.
Télen vegyes cinegecsapatokban gyakran láthatjuk az erdőkben, és az etetőn is szívesen megjelenik társaival, ahol leginkább olajos magvakat fogyaszt.

  Széncinege (Parus major):

Fotó: Lóki Csaba

Leggyakoribb cinegefajunk, városok kertjeiben, parkjaiban szinte bárhol találkozhatunk vele. A többi cinegefajtól könnyen megkülönböztethetjük a tiszta fekete fejtető, torok és tarkó alapján és nagy fehér pofafoltjáról. Háta zöldes, szárnyfedői és farka kék színezetű, alsóteste élénksárga, amelyet széles fekete mellszalag vág ketté, ez alapján lehet a nemeket is meghatározni, a hímeknek sokkal vastagabb és szélesebb ez a szalag, mint a tojókon.
Könnyen megtelepíthetjük kertünkben, ha kora tavasszal kihelyezünk számukra 32 mm-es bejárónyílású B odút, amelyet szívesen elfoglalnak.
Olajos magvak, szalonna és madárkalács rendszeres kihelyezésével az etetők mindennapos vendége lesz.

  Kék cinege (Parus caeruleus):

Fotó: Lóki Csaba

Előző rokonához hasonlóan igen gyakori cinegefajunk. Jellegzetes égszínkék sapkával és szárnyfedőkkel, zöldes háttal és sárga alsótesttel. Fehér arcfoltját sötétkék keret szegélyezi és egy vékony fekete csík osztja ketté. A hímeket és tojókat terepen nehéz meghatározni, de hímek ragyogóbb és élénkebb kék színűk alapján térnek el a tojó példányoktól. Kora tavasszal kihelyezhetünk számukra 28 mm-es bejárónyílású B odút, amelyet szívesen elfoglalnak.
Télen vegyes cinegecsapatokban járják a városok kertjeinek, parkjainak az etetőit, ahová madárkaláccsal, szalonnabőrkével és olajos magvakkal szoktathatjuk őket.

 

Fotó: Lóki Csaba

Csuszka (Sitta europaea): Gyakori erdei madárfaj, amely leginkább az öreg, odvas fákban gazdag erdőrészeket szereti, de városokban is sokfele találkozhatunk vele kertekben, parkokban, temetőkben, ahol nagyobb, idősebb fákat talál fészkeléshez. Odúlakó madár.
Szinte kizárólag a fák törzsén vagy vastagabb ágain láthatjuk, amint harkály módjára kúszik a fákon, miközben lárvákat, rovarokat keresgél a fák repedéseiben. Az egyetlen madárfajunk, amely képes a fán fejjel lefelé is mozogni.
A madár felsőteste palaszürke, alsóteste narancsos-rozsdás színezetű, hosszú fekete szemsávval és hegyes, árszerű csőrrel.
Télen gyakran megjelenik az etetőn, ahol elsősorban napraforgómagot fogyaszt.

  Szajkó (Garrulus glandarius):

Fotó: Molnár Zoltán

A mindenki által közismert mátyásmadár, amely erdeink színpompás varjúféléje. Napjainkban minden parkosabb élőhelyen megjelenik a városban és sajnos sok énekesmadarunk költését tönkreteszi fészekrablásaival.
Összetéveszthetetlen más madárral, fekete-fehéren csíkozott fejtetejével, vastag fekete bajuszsávjával és túlnyomórészt rózsaszínes barna hátával és alsótestével. Evezőtollai feketék, szárnyán széles fehér tükörrel, a nagy szárnyfedők világoskékek, amely leginkább a repülő madáron tűnik fel. Farcsíkja hófehér, farka fekete.
Igen éber madár, az erdő egyik őre, veszélyhelyzetben, héja feltűnésekor vagy ember közeledtére hangos, recsegő vészkiáltásba kezd.
Télen gyakran megfordul a kertekben mogyorót, diót, makkot keresve, de az etetőn is megjelenik olajos magvakért.

  Házi veréb (Passer domesticus):

Fotó: Bajor Zoltán

Közismert városi madarunk, kizárólag urbanizált környezetben fordul elő. Minden életfeltételét megtalálja a városokban, falvakban, egyéb településeken.
A nemek könnyen megkülönböztethetőek, a hím fejteteje szürke és széles fekete torokfoltja van, amely az öregebb egyedeknél egészen a begyre is kiterjed. Alsóteste piszkosszürke, felsőteste sötétbarna, csíkos mintázattal. A tojó példányok sokkal egyszerűbb kinézetűek, hiányzik a szürke sapka és a fekete torok, de egy, határozott vastag, világos szemsávjuk van.
Igen agresszív madarak, sokszor a cinegéket is elzavarják az etetőről, ezért érdemes oldalról zárt és csak alulról nyitott dúcetetőket kihelyezni vagy lopótökből, műanyag palackból készített etetőket kiakasztani a cinegék számára.

  Mezei veréb (Passer montanus):

Fotó: Lóki Csaba

Szintén nagyon gyakori madár, bár elsősorban vidéken, falvakban, tanyáknál, gazdasági épületek közelében telepszik meg, mindig emberi környezetben.
Nyugat-európai állománya fogyatkozóban van, ezért is helyezte az Európai Unió természetvédelmi oltalom alá és választotta az MME a 2007-es év madarának.
Rokonától, a házi verébtől tiszta csokoládébarna fejétől, barna arcfoltjától és kisebb méretétől lehet megkülönböztetni. A nemeket terepi megfigyeléssel nem lehet meghatározni.
Rendszeres vendége az etetőknek, nagyobb kertekben, parkokban, temetőkben vagy külvárosi, peremkerületi részekben sokfelé találkozhatunk vele.

  Erdei pinty (Fringilla coelebs):

Fotó: Vasuta Gábor

Egyik leggyakoribb pintyfélénk, középhegységi és dombvidéki erdeink jellegzetes madara, de mára a városok nagyobb kertjeiben, parkjaiban is fészkel.
Jellegzetes és igen hangos énekét áprilistól hallhatjuk. A hím igen színes madár, kékesszürke fejjel és rózsaszínes-borvörös beggyel, mellel és alsótesttel. A tojó sokkal egyszerűbb szürkés-barnás színű, de mindkét nemen jól látható a fekete szárnyakon lévő fehér vállfolt és szárnycsík.
Az etetőkön szívesen megjelenik, de leginkább a földön láthatjuk, amint az etetőből kiesett magokat szedegeti.

  Fenyőpinty (Fringilla montifringilla):

Fotó: Lóki Csaba

A skandináv országok fészkelő pintyfaja, amely sokszor nagy csapatokban lepi el Közép-Európát a hidegebb teleken.
A hím és a tojó egyaránt színpompás madár, kékesfekete fejükkel, narancsos mellükkel és fehér alsótestükkel. Persze téli tollruhájuk , amikor hozzánk érkeznek, sokkal halványabb színekben őrzi meg a nyári tollazat szépségét, de narancssárga mellük és vállfoltjuk ekkor is megmarad. Röptében feltűnő fehér farcsíkjuk van.
Elsősorban a bükkfák termését fogyasztja nagy mennyiségben, de télen gyakorta megjelenik az etetőn, ahol pintyeleséget és olajos magvakat fogyaszt.

  Zöldike (Carduelis chloris):

Fotó: Lóki Csaba

Igen, gyakori egész évben látható madarunk. A városokban is sokfelé fészkel, de mindig örökzöldek (fenyőfélék, tuják, tiszafa) közelében telepszik meg, amelyek jó búvóhelyet és fészkelési lehetőséget kínálnak számukra.
Az egész madár színe mohazöld, némi szürke arcfolttal és karevezőkkel, a szárnyon széles sárga szárnycsík látható, amit a kézevezők sárga szegélye alkot. A tojó példányok barnásabb zöldek, nem olyan élénk színűek, mint hímek.
Télen nagy, akár más pintyfajokkal alkotott vegyes csapatokban láthatók a szántókon, tarlókon gabona -és gyommagvakat keresve.
Az etetőkön gyakori vendég, olajos magvakat, főleg napraforgómagot eszik.

  Tengelic (Carduelis carduelis):

Fotó: Tasnádi László

Stiglic néven is ismert, tarka kis pintyféle, amely gyakran fészkel parkokban és kertekben, főleg lombhullató, ritkábban örökzöld fákon. A zöldikéhez hasonlóan szintén állandó madarunk.
Fekete-fehér-piros arcáról, világosbarna hátáról és fekete szárnyain keresztül húzódó széles sárga szárnycsíkjáról könnyen felismerhető. A nemek nagyon hasonló színezetűek, nem lehet őket meghatározni.
A többi pintyfajhoz hasonlóan nagy csapatokba verődnek télen, és ugarokon, parlagokon keresgélnek gyommagvak után.
Az etetőn rendszeresen megjelenik olajos magvakért, pintyeleségért.

  Csíz (Carduelis spinus):

Fotó: Vasuta Gábor

Az északi országok és a szubalpin régió jellemző pintyfaja, leginkább lucosokban fészkel. Magyarországon az Északi-középhegységben, a Kőszegi –és a Soproni - hegységben fészkel elszórtan.
Télen nagy csapatokban jelenik meg hazánkban, főleg az égeresekben és nyírfákon, ugyanis ezek a fáknak a termései a legjelentősebb táplálékforrásai.
A madarak zöldessárga színűek, sávozott háttal és testoldallal, a hímek fejteteje és torka fekete. A tojók fakóbb színűek a hímeknél, a fekete fejtető és a torok fekete színe hiányzik. A tengelichez hasonlóan fekete szárnyukon széles sárga szárnycsík látható.
Etetőn ritkán jelennek meg, de ha nem találnak a szabadban természetes táplálékot, akkor szívesen fogyasztanak pintyeleséget vagy olajos magvakat.

  Süvültő (Pyrrhula pyrrhula):

Fotó: Vasuta Gábor

Egyik legszebb, a pintyfélékhez tartozó énekesmadarunk, amely tőlünk északabbra fekvő országok és a szubalpin régió fészkelő madara. A csízhez hasonlóan főleg tűlevelű vagy ritkábban elegyes erdőkben telepszik meg. Magyarországon elszórtan fészkel, lucosokban az Északi-középhegységben (Zemplén, Bükk) és a Kőszegi -, Soproni – hegységben.
A nemek egyértelműen meghatározhatók, a hím egész alsóteste és arca rózsás-pirosas, palaszürke háttal és fekete sapkával, a tojó alsóteste viszont szürkésbarna színű és szintén fekete sapkája van. Mindkét nem szárnyai feketék, fehér szárnyfolttal és széles fehér farcsíkjuk van, amit röptében lehet leginkább jól látni.
Az etetőn ritkán mutatkozik, inkább parkok, kertek ostorfáinak, juharfáinak és japánakácainak termését fogyasztja.

  Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes):

Fotó: Kolesza Edit

Középhegységeink és dombvidékeink gyakori fészkelője, főleg lombhullató erdőkben és gyümölcsösökben költ. Ősszel és a tél folyamán kisebb csapatokba verődik és ilyenkor a városok kertjeiben és parkjaiban is rendszeresen megjelenik.
Igen nagy termetű madár, vastag, robosztus csőréről, (ami a meggy , cseresznye és egyéb magok feltörésére szolgál), rózsaszínes tollazatáról, sötétbarna hátáról és fekete-fehér szárnyairól könnyen felismerhetjük. Röptében jól látható a széles fehér szárnycsíkja. A nemeket terepi megfigyeléssel igen nehéz elkülöníteni, a tojó halványabb színében és a szárnyán található némi eltérésben különbözik a hím példányoktól.
Télen elsősorban bogyókat, terméseket eszik, de az etetőn is szívesen megjelenik napraforgómagért.

 

A hangfelvételek Zsoldos Árpád felvételei