A Pólingok Világnapját (World Curlew Day) 2017 óta ünnepeljük. A dátumnak az adja az aktualitását, hogy ez az a nap Európában, amikor a nagy pólingok lerakják első tojásaikat. Ez a nap egyben egy kevéssé ismert wales-i szent, Szent Bueno ünnepe is. A legenda szerint Bueno imakönyvét egy arra repülő póling halászta ki a vízből és adta vissza neki, aki annyira hálás volt a madárnak, hogy megáldotta azt. Azóta a pólingoknak védőszentjük is van, de ennek ellenére ezek a szép, földön fészkelő madarak talán a legnagyobb veszélyben lévő fajaink egyike.

A nagy póling (Numenius arquata) európai állománya drámaian csökken egész Európában, hazánkban mindössze 20-25 pár költ. A a klímaváltozás következtében egyre gyakoribbá váló aszályok, a helytelen vízgazdálkodás olyan mértékű élőhely-vesztést okoz, amelyhez a madarak már nem tudnak alkalmazkodni. Óriási probléma a predáció, amely a szőrmés és szárnyas ragadozók tojás-és fiókazsákmányolását jelenti. A beszűkült költőhelyek és az egyre korlátozott táplálékkínálat miatt az állomány egyre sérülékenyebb. A vonuló és telelőterületen is tapasztalhatók ugyan ezek a hatások, amelyek további veszélyt jelentenek a pólingokra. Nagyon fontos lenne, ha okulni tudnánk az elmúlt évszázad hibáiból, amely két faj elvesztését is okozta.

Az eszkimó póling (Numenius borealis) kifejezetten gyakori faj volt a XIX. század elején az amerikai kontinensen. Messze északon, – Kanada és Alaszka tundraövezetében –, fészkelt, hosszútávú vonulóként pedig Dél-Amerikában, főként Argentínában, Chilében és Uruguay gyepes élőhelyein teleltek.
1850 és 1890 között olyan hirtelen és nagymértékben omlott össze az állományuk, amely a milliósra becsült fajból a XX. sz elejére egy kifejezetten ritka madárrá vált!

Az eszkimó pólingot először sport-, majd üzleti célból kezdték vadászni, de olyan intenzíven, amely nagyon megviselte az állományt.
Korabeli híradások így tudósítottak a mészárlásról:

„Új-Fundland: augusztus-szeptemberben óriási csapatokban érkeztek, 25-30 ember könnyen lőtt több mint 2000 madarat a Hudson-öbölnél… 1860-as évek”

„ a halászok külön módszert dolgoztak ki a hordókban, sós vízben érlelt eszkimó pólingok érlelésére…”

„ a pólingok óriási csapatokban éjszakáztak az öböl iszapján, a halászok éjszaka lámpással elvakították őket és bunkósbottal ezrével verték őket agyon….”

„egy-egy vadászat után vagonokat töltöttek meg a lelőtt madarakkal… 1890-es évek”

Talán ez még nem okozta volna a kihalását, de az 1875-ben még nemzeti tragédiát okozó Sziklás-hegyi sáska (Melanoplus spretus), – amely a világ legnagyobb dokumentált sáskajárása volt 12,5 trilliónyi becsült egyeddel–, 25 év alatt kihalt: az utolsó élő egyedet 1902-ben találták. Ez mindmáig a történelem egyik legnagyobb ökológiai rejtélye. Ez a faj akkora tömegekben fordult elő a prérin, amely a póling egyik legfontosabb tápláléka volt. Ez szintén megviselte az állományt, de talán még kihaláshoz nem vezetett volna. 

A legnagyobb hatást az emberi tevékenység okozta!  Valaha a prérit bölények és vadlovak legelték óriási tömegekben, a spontán tüzek időnként leégették egy-egy részét. Ezek a természetes folyamatok olyan diverz, mozaikos élőhelyet hoztak létre, amely a táplálékállatok szaporodásának nagyon kedveztek így az összes madárfajnak,– köztük az eszkimó pólingnak –, is bőséges táplálékot biztosítottak.

A telepesek egyre nagyobb területeket szántottak fel, a tüzeket megfékezték anyagi és biztonsági okokból, a legelő vadállatok nagy részét,– jól ismert módon–, lemészárolták. Az élőhelyek nagy része eltűnt, és ezeket a negatív hatásokat már nem viselte el a faj.

A dél-amerikai telelőhelyeken utoljára 1939-ben láttak bizonyítottan eszkimó pólingot, az USA-ban 1962-ban fotózták le az utolsó megfigyelt példányokat. 1963-ban még lőttek egy vonuló példányt Barbados szigetén, de utána az eszkimó póling szellemé vált, amely azóta is kísérti a madarászokat. Jönnek persze hírek Texasból, Kanadából ilyen-olyan megfigyelésekről, de soha nem lettek bizonyítva. 1981-nem két amerikai egy 23-as csapatot vélt látni kézitávcsövekkel, egy hajóból a texasi Atkinson-szigeten, de rajtuk kívül talán mindenki kétségbe vonja a megfigyelés hitelességét. Az eszkimó póling hivatalosan még nem lett kihaltnak nyilvánítva, de ez sajnos már csak idő kérdése.

A vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris) a hazai ornitológiai történetet is érinti. Szintén egy titokzatos madár, amelynek egy fészkelőhelye ismert a világon. Egy Valentin Ushakov nevű vadász, tojásgyűjtő, amatőr természetbúvár a nyugat-szibériai Tara városa mellett fedezte fel költőhelyét, amely tavakkal tarkított erdős-sztepp élőhelyen volt található. Itt is ritka madárnak számított, de Ushakov 1924. május 20.-án Krasnoperovaya település mellett egy 14 párból álló kolóniát talált, amelynek részletes leírása az egyetlen költésbiológiai adatunk. Ennyi áll a tudomány rendelkezésére; soha többet fészkelő vékonycsőrű pólingot nem talált senki, bár sok expedíció indult el az 1980-1997 közötti időszakban a keresésére.

Hasonló élőhelyeket kerestek, amelyeket majd egy évszázaddal előttük Ushakov leírt; erdős, mocsaras helyeket. A keresések kudarccal zárultak. 2016-ban egy angol kutatócsoport tollmintát vett az 1850-1944 között gyűjtött 35 múzeumi madárból, csak fiatal egyedből. A tollakban található stabil hidrogén-izotópokat hasonlították össze egy nagy területről származó különböző partimadár-fajokból származó izotópmintából és ez alapján viszonylag nagy pontosággal meg tudták határozni a történelmi költőhelyet: a madár sztyeppi költőfaj volt! A tarai mocsaras erdős-sztyepi élőhely a legészakabbi elterjedése lehetett a fajnak és valószínűleg nem tipikus. 

Hogy mi lehetett a faj valószínű kihalásának az oka, ezt inkább találgatni tudjuk, de minden bizonnyal az élőhelyvesztés itt is, amit az ember indukált.
1954 – 1965 között a Szovjetunió meghirdette a „Szűz Föld”-programot, amely során Kazahsztánban 25,4 millió hektár sztyeppét törtek fel és alakították át gabonatermelésre. A Krímmel, az Ural déli részén található gyepekkel együtt ez elérte a 46 millió hektárt. Ha egy szűk elterjedésű faj ilyen mértékű előhelyvesztést szenved, azt valószínűleg szinte lehetetlen átvészelni.

Az 1920-30-évekből nem megerősített költési adatok származtak Semipalatinks térségéből, Kazahsztánból. Arról a sztyeppi élőhelyről, amit nem törtek fel, hanem helyette 1949. augusztus 29-e és 1989 között a Szovjetunió hadserege 450 atombombát robbantott fel, kísérleti célból. A kísérletek 18.330 km2 –es területet érintettek, az ott élő lakosokosság és élővilág számára felmérhetetlen károkat okozva.

Nyilván ez nem hozható közvetlen összefüggésbe a vékonycsőrű póling kihalásával, de mindenféleképpen elgondolkodtató. A faj rendszeresen telelt egészen 1995-ig Marokkóban, a Merja Zerga oázisban, azonban utána már nincs onnan sem elfogadott adat. 1996 májusában a Hortobágyon bukkant fel egy madár, majd szintén hazánkban, Apajon látták 2001 áprilisában az utolsó vékonycsőrű pólingot! Azóta nem került távcső- illetve fényképezőgép elé, az európai madarászok Szent Grálként kezelik, de sajnos valószínűleg a vékonycsőrű póling az eszkimó póling sorsára jutott: hamarosan mindkettő hivatalosan is kihalt madárfaj lesz.
A kérdés az, hogy tanultunk-e ebből bármit is?

A vizes élőhelyekhez kötődő madárfajok nagyon érzékenyek és nagyon hamar jelzik, hogy baj van. Hazánkban a klímaváltozás okozta aszályok, az agrárgazdálkodás intenzívebbá válása, a nem eléggé körültekintő vízügyi gazdálkodás a ma még nálunk költő partimadárfajunkat érintheti úgy, hogy ezek az ikonikus madarak akár eltűnnek. A nagy póling mellett ilyen a nagy goda és a piroslábú cankó! Nagyon fontos, hogy addig cselekedjünk, amíg még van esélyünk arra, hogy ezeket az értékes élőhelyeket megmentsük annak érdekében, hogy az unokáink is láthassanak még szélkiáltót!