Színezet

Az etető színes vendégseregében gyönyörködve tudjuk, hogy ez a színezet elsősorban nem nekünk szól – habár az etetőre pillantva mi is ennek alapján különböztetjük meg az egyes fajokat. A színezet a madarak egymás közötti (vizuális) kommunikációjának része: segítségével ismerik fel fajtársaikat, mérik fel párválasztáskor a másik kondícióját. A madáretető forgatagában a színezetnek azonban más szerepe is van!

A nagy csapatokban mozgó fajokon repülésük közben gyakran láthatjuk megvillanni a fehér színt, amelynek például szerepe van a fajtársakkal való összehangolt mozgásban. Olyan sajátosságokat is érdemes megfigyelnünk, mint az etetőre járó énekesmadarak szemének elhelyezkedése! Hogy mi köze van ennek a színezethez?

A széncinege (Parus major) szemei oldalt helyezkednek el, így viszonylag kicsi az átfedés a két szem látómezeje között (ennek a térlátásban van szerepe), viszont a teljes látómező oldalra és kissé hátra is kiterjed. Ez segít abban, hogy a közeledő veszélyt időben észlelje a madár, ám nem teszi lehetővé, hogy felfelé is lásson. (Ellentétben a nyílt terepen, földön vagy vízen mozgó fajokkal, amelyeknek szeme a fejtetőhöz közelebb helyezkedik el.) Amikor a cinege lehajtott fejjel táplálkozik, láthatóvá válik tarkójának szemekre emlékeztető mintázata, azt az illúziót keltve, hogy a madár éberen figyel. Márpedig a hidegben a ragadozóknak is takarékosan kell bánni az erejükkel, egy kétes kimenetelű támadást nem minden esetben érdemes megkockáztatni.
 

Több szem többet lát

Táplálkozás közben a figyelmet meg kell osztani a táplálék és a veszély kémlelése között. Csoportban táplálkozni azért éri meg, mert a többi madár vészjelzése, hirtelen rebbenése megmentheti az éppen figyelmetlen egyedet is. Ráadásul a csapatban egy-egy tagnak statisztikailag kisebb az esélye a prédává válásra. (Ahogy a vicc tartja, nem a tigrisnél kell gyorsabbnak lenni, hanem a csapatunkból a leglassabb futónál.)

A nagy madársereg ugyanakkor fel is keltheti az éhes ragadozók figyelmét, így a madarak időről időre eltűnnek az etetőről, megnehezítve ezzel, hogy kiszámítható táplálékforrássá váljanak. A ragadozók sem várakozhatnak ugyanis hosszasan, hiszen télen az életben maradásért (t)enni kell. Nem csak a ragadozókra igaz ez: a legkisebb énekesmadár fajoknak a rövid téli nappalokat szinte teljesen ki kell tölteniük táplálkozással, hogy túléljék a zord éjszakákat. Ezért igaz az etetés közismert tételmondata: „ha egyszer elkezdtük, ne hagyjuk abba”. Számukra problémát jelenthet, ha fagyos időjárás esetén váratlanul új táplálékforrás felkutatásával kell tölteniük az értékes időt.
 

Asztalközösség

A csoportos táplálkozásnak további előnyei is vannak, főként, ha bőséges az ellátmány. Míg egyes madarak, így a verebek (Passer spp.), a zöldike (Carduelis chloris), a tengelic (Carduelis carduelis) és a meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) hosszan ülnek az etetőben egyik magot a másik után fogyasztva, mások, például a cinegék (Parus spp.) csak rövid időre szállnak le az etető szélére. Felületes szemlélő ilyenkor azt hiheti, hogy az erősebb testalkatú madarak elüldözték a cinegét az etetőről. A magyarázat azonban az eltérő táplálkozási szokásokban keresendő!

Meggyvágó napraforgómagot tör (Videó: Orbán Zoltán)

A pintyfélék és verebek erős csőrükben tartva könnyedén megroppantják a magokat, majd nyelvükkel választják le a héjat. A cinegék elrepülnek az etetőről egy-egy napraforgómaggal a csőrükben, majd egy közeli faágon lábukkal leszorítják és csőrükkel kopogtatva nyitják fel. Lefejtik a héj egy részét, hogy hozzáférjenek az értékes belsőhöz.

Széncinege napraforgómagot bont (Videó: Zsoldos Árpád)

A kisebb vagy gyengébb csőrű madarak, mint a vörösbegyek (Erithacus rubecula), a többi madár tevékenysége során lehulló eleségtörmeléket fogyasztják, az erdei pintyek (Fringilla coelebs) pedig előszeretettel szedik össze a földön az etetőből kiszóródott magokat.