A legismertebb közülük talán a fekete rigó (Turdus merula), amely nevével ellentétben nem mindig fekete - a fiatalok és a tojók inkább érdemelnék ki a barna rigó nevet. Érdekesség, hogy a fekete rigóink alapvetően költöző madarak, de a városokban - ahol télen is enyhébb az időjárás és több az élelem - gyakran áttelelnek.

A fenyőrigó (Turdus pilaris), bár ritkán hazánkban is költ, legkönnyebben mégis télen figyelhető meg. Ilyenkor a telelni érkező szürkésbarna fenyőrigók előszeretettel lakmároznak ugyanis nagy csapatokban a fehér és sárga fagyöngyön (Viscum album és Loranthus europaeus), vagy a parkfaként gyakran ültetett nyugati ostorfán (Celtis occidentalis).

Az egyetlen igazi téli vendég rigóink között a szőlőrigó (Turdus iliacus), tőlünk északra fészkel, hozzánk október és április között érkezik. Nagyon hasonlít egy másik rigóra, ami viszont ritka nálunk télen.

Ez a faj az énekes rigó (Turdus philomelos), március és október között gyakran látható - és hallható - fészkelő madarunk. Éneke a fekete rigóéra hasonlít, ám strófáit előszeretettel ismételgeti. A városiasodott fekete rigóhoz képest jobban kötődik az erdei élőhelyhez, egyik régi magyar elnevezése így "erdőrigó" volt.

A léprigó (Turdus viscivorus), legnagyobb rigófajunk, Magyarországon csak szórványosan költ, télen azonban - a fenyőrigóhoz hasonlóan - gyakran találkozhatunk vele. Latin nevének második, fajra jellemző tagja is arra utal, hogy előszeretettel fogyasztja a fagyöngy ragacsos termését. Ebből régen madárfogásra használatos "lépet" készítettek, innen ered a léprigó elnevezés.