A madárvonulás jelensége sokáig nem teljesen volt ismert az emberiség számára. A középkorban például még azzal magyarázták a fecskék téli eltűnését, hogy bizonyosan a nagy mocsarakban, a jég alatt elvermelve vészelik át a telet a halakkal együtt. Erre a következtetésre minden bizonnyal a kiterjedt nádasokban megfigyelt nagy őszi fecskegyülekezések vezettek. Ezzel szemben a 19 század végére Herman Ottó már egy országos madármegfigyelő hálózatot épített ki, melynek tagjai évről évre feljegyezték az egyes vonuló madárfajok első megfigyeléseinek időpontját.

A vonulók tavaszi érkezésének időpontja jól árulkodik arról, hogy az adott madárfaj hol tölti a telet. Az ún. rövid távú vonulók (pl. örvös galamb, seregély, házi rozsdafarkú, barázdabillegető) csak Dél-Európáig húzódnak le a hideg elől és a Mediterráneumban töltik a telet. Ezek a fajok jellemzően már február végén és márciusban visszaérkeznek költőterületeikre, de a klímaváltozás hatására egyre több példány választja az áttelelést. Az ún. hosszú távú vonulók (pl. bakcsó, füsti fecske, tövisszúró gébics, sárgarigó, gyurgyalag) ellenben átkelnek a Földközi-tengeren és Afrika trópusi klímáján töltik a téli hónapokat. Ennek megfelelően jóval később, április-májusban térnek vissza hozzánk.

A madarak vonulásának dinamikáját alapjaiban befolyásolja az időjárás. A rövid távú vonulók számára a korán érkező felmelegedés hamarabb megindíthatja a visszatérést a Földközi-tenger partvidékéről, az elhúzódó téli hideg ellenben késleltetheti az útra kelést. A hosszú távú vonulókra ezek a változások kevésbé hatnak, hiszen Afrikában nem érzékelik a Földközi-tenger térségét sújtó szélsőségesebb időjárási jelenségeket. Azonban, ha már vonulás közben találkoznak kedvezőtlen időjárási jelenségekkel, az az ő vonulásukat is hajlamos megakasztani. A rovarevő madarak számára egy extrém hideg időjárás a hozzáférhető táplálék mennyiségének jelentős csökkenését okozza, így ebben az esetben kénytelenek átmenetileg megszakítani a vonulás energiaigényes folyamatát. Az erős, különösen a szemből érkező szél szintén képes feltartóztatni a vonulásban lévő madárfajokat.

Az MME Madáratlasz Programjának frekvenciagrafikonjai jól mutatják ezeket a változásokat. Ez a grafikon lényegében azt ábrázolja, hogy az év egyes hetein az országszerte vizsgált 2,5x2,5 km-es UTM négyzetek hány százalékában fordult elő az adott madárfaj. A felmért négyzet itt minimum 1 teljes fajlista feltöltését jelenti, hiszen a teljes fajlisták képesek szolgáltatni a rendkívül fontos hiányadatokat is. A MAP frekvenciagrafikonjainál nem csak egy madárfaj adott évi előfordulásait van lehetőségünk megtekinteni, de akár össze is hasonlíthatjuk az adott madárfajnak a megelőző 5 évben mutatott átlagos előfordulási görbéjével. Ez jól kirajzolja, ha egy madár vonulási tendenciája bármelyik irányban eltér a korábbi évek átlagától.

Az első ábrán néhány gyakori rövid távú vonuló madárfajunk frekvenciagrafikonjai láthatók. Ezek a fajok már február végén és március elején megérkeznek hazánkba, ekkor kezd el „felfelé mozdulni” az adott fajok előfordulási görbéje. Egyúttal azt is láthatjuk, hogy ezeknek a fajoknak az idei évi érkezése (piros vonal) nem különbözik számottevően a korábbi 5 év átlagától (kék vonal). A második ábrán néhány jellemzően hosszú távú vonuló madárfaj frekvenciagrafikonjai láthatók, melyek csak április közepétől kezdenek megérkezni hazánkba. Az ő esetükben már jelentősebb, 1-2 hetes csúszást láthatunk a korábbi 5 év átlagához képest. A szürke oszlopok minden grafikonon csupán azt jelzik, hogy az adott év adott hetén országszerte hány db 2,5x2,5 km-es UTM négyzetet tudtunk bevonni a statisztikába, vagyis hány ilyen négyzetből töltöttek fel teljes fajlistát önkéntes felmérőink.

A hosszú távú vonulók esetében megfigyelt késést valószínűleg a vonulás közben fellépő időjárási hatások okozhatják. Izgalmas lesz megfigyelni, hogy a legkésőbb érkező madárfajok esetében is bekövetkezik-e ez a csúszás, mint amilyen a sárgarigó, a tövisszúró gébics vagy a szalakóta. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy minél több felmérőnk gyűjtsön teljes fajlistákat, hiszen egy madárfaj hiánya ugyanolyan fontos információ, mint a jelenléte.

Csibrány Balázs és Nagy Károly