A levélben az érintett élőhelyeken a szálalóvágás szükségességét említi miniszter úr. A közelmúltban a védett és Natura 2000 erdők egy részében valóban elkezdték alkalmazni ezt a módszert, mely a bontás/végvágás máig széles körben alkalmazott módszerét váltotta fel. Ez természetvédelmi szempontból egyértelmű előrelépés volt, és általánosságban a fehérhátú fakopáncs számára is valamivel kedvezőbb élőhelyi feltételeket hozott. Megjegyzendő, hogy a szálalóvágás bevezetése egyébként nagy port kavart annak idején, a gazdálkodói oldalról erős ellenállásba ütközött. De lássuk, hogy pontosan miről is van szó, nézzük meg részletesebben,  mit is jelent a szálalóvágás:
Az erdőtörvényből idézve a szálalóvágás fogalma a következő: „a faállomány fokozatos, 30 évet meghaladó időtartamú, több alkalommal végrehajtott véghasználat jellegű kitermelése.” A fehérhátú fakopáncs számára nélkülözhetetlen idős erdőállományt tehát letermelik, ahogy a jogszabály megfogalmazása is jelzi; véghasználat jellegű kitermelés. Annyival „kíméletesebb” ez az egyéb véghasználatoknál, hogy időben elnyújtott. Ha például 60 évre elnyújtjuk a szálalóvágást (vegyük ezt a viszonylag előnyös példát, de ettől rövidebb időszakokra is tervezhetik a ciklust), akkor mire az idős állomány utolsó része is letermelésre kerül, addigra már lesznek az állományban 60 éves fák. Ez a 60 éves korosztály azonban még mindig nagyon távol van a fehérhátú fakopáncs számára ideális idős kortól, ráadásul csak a terület egy kis részén jelentkezik. Nem nehéz tehát belátni, hogy ez a beavatkozás a fehérhátú fakopáncs élőhelyeit megszünteti, vagy erősen károsítja. A természetvédelmi törvény alábbi paragrafusa pedig világosan rendelkezik az ilyen tevékenységekről:
 43. § (1) Tilos a védett állatfajok egyedének zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő- vagy búvóhelyeinek lerombolása, károsítása.
A szálalóvágás tehát a korábbi drasztikusabb beavatkozásokhoz képest jobb, azonban ez is megszünteti, vagy erősen károsítja a fehérhátú fakopáncs élőhelyeit. Ezzel tehát csak annyit érünk el, hogy a nagyobbik rossz helyett a kisebbik rossz következik be. Miniszter úr leveléből is az sejlik ki, hogy teljes mértékben elfogadott az a felfogás, miszerint a folyamatos, nagy területen zajló gazdálkodás mellett is mindig lesz idős erdő, így ha meg is szűnik egy alkalmas élőhelyfolt, a madaraknak lesz hová „átköltözniük”. Fontos lenne belátni, hogy az efféle gondolkodásmódtól vezérelt gazdálkodás erős negatív hatásként nehezedik a fehérhátú fakopáncs hazai állományaira. Ez ebben a formában igazi hazárdjáték természeti értékeinkkel. Nem tudjuk, hogy meddig bírja ezt a nyomást a populáció. A Dunántúl egyes állományai is sokáig meg tudtak maradni a hasonló gazdálkodás mellett, aztán egyszer csak eltűntek. Így járt a közelmúltban a Zalai-dombság, vagy a Gerecse fészkelő állománya is, ahol már teljesen kipusztult a faj. Fontos azt is hozzátenni, hogy a gazdálkodás csak egy, a fajt érintő negatív hatások közül. A földrajzi izoláció és a klímaváltozás egyre erősödő hatásai szintén jelentős veszélyeztető tényezők hazánkban. 
Úgy gondoljuk, hogy mindezek mellett nagyon komolyan kell vennünk e fokozottan védett faj megóvását. Az ismert élőhelyeken igenis szükség van gazdálkodástól mentes területek kijelölésére. Mint fentebb is jeleztük, ez ráadásul nem csupán opció, hanem jogszabályi kötelezettség, hiszen a természetvédelmi törvénybe ütközik a faj élőhelyein történő gazdálkodás. Ennek alátámasztására lássunk egy konkrét bírósági ítéletet. Természetesen korábban is felmerült már ez a szakmai kérdés, hogy a fokozottan védett fehérhátú fakopáncs élőhelyein valóban indokolt-e a fahasználatok teljes korlátozása. Néhány évvel ezelőtt, a Kőszegi-hegység erdőtervezése során ez a vita pereskedéshez vezetett. Külön érdekesség, hogy a természetvédelem alárendelt államigazgatási besorolása miatt az egymással szemben álló alperes és felperes két olyan állami cég volt, melyek egyazon minisztérium alá tartoznak. Az illetékes nemzetipark-igazgatóság szakemberei az általunk is képviselt állásponton voltak, miszerint a fehérhátú fakopáncs élőhelyein nem történhet gazdasági célú fakitermelés (ebbe természetesen beleértve a „legkíméletesebb” módszereket is, így a szálalóvágást, valamint a készletgondozó használatot). A helyi állami erdőgazdálkodási Zrt. ezt az álláspontot támadta meg a bíróságon. A Győri Törvényszék végül az 1.K.700.235/2022/48. számú ítéletében a felperes teljes pervesztességét állapította meg, azaz jogosnak ítélte a fehérhátú fakopáncs élőhelyein a fahasználatok korlátozását. 
A fehérhátú fakopáncsnak tehát igenis szüksége van a nagyobb gazdálkodástól mentes erdőterületekre. Úgy látjuk, hogy mind a nemzetipark-igazgatóságok, mind az Agrárminisztérium természetvédelmi szakemberei is így gondolják ezt, hiszen a tavalyi közös fehérhátú fakopáncs védelmi műhelytalálkozón is egyetértésben alakítottuk ki ezt a szakmai irányelvet. A Minisztériumon belül a természetvédelemi ágazat érdemtelenül alacsony érdekérvényesítési lehetőségei miatt azonban ennek ellenére sem történnek meg a megfelelő intézkedések. Úgy látjuk, hogy a nemzetgazdasági szinten is elenyésző mértékű haszon, amelyet az erdőgazdaságok a jelenlegi gazdálkodásukkal termelnek, felülírja a jogszabályilag és szakmailag egyaránt megalapozott természetvédelmi érdeket.
Ki kell emelni, hogy a történet nem csak egyetlen, különlegesen értékes fajról szól, a fehérhátú fakopáncs itt a "zászlóshajó" szerepét tölti be. Teljes életközösségek, ritka fajok tucatjainak állományai roppanhatnak össze, ami nem csak természetvédelmi szempontból veszteség, de rövid távon például turisztikai szempontból is, illetve végső soron saját élhető környezetünket romboljuk le, melyben az idős erdőknek kulcsszerepe lenne.