Zöld gyík
A zöld gyík hazánk legnagyobb testű gyíkfaja, a teljes hossza a 40 cm-t is elérheti, amelynek mintegy a felét a farok adja. Teste izmos, erőteljes, lábai jól fejlettek. A szem írisze borostyánsárga, pupillája kerek. A fej hátsó vonalában jól látható a félkör alakú, fekete dobhártya. A nemek ivarérett korban eltérőek színezetükben: a hímek háta és oldala, valamint a lábak külső felülete általában egyöntetű világos- vagy smaragdzöld, melybe sűrűbben vagy ritkásabban szabálytalan, apró fekete pettyek vegyülhetnek, és ez sötétebb zöld árnyalatot eredményez. Egyes példányokon a háton kétoldalt egy-egy halványzöld csík húzódik végig. A nőstények hátoldala általában tarka, a hát középső sávja világos- vagy barnászöld, melyet kétoldalt egy-egy, 2-4 pikkely szélességű, drapp csík határol a tarkótájéktól a farok tövéig, innen fokozatosan elhalványulva fut tovább a farok vége felé. A testoldal alapszíne a csíkok alatt sárgászöld, majd a hasoldal felé haladva halványbarna színbe megy át, és a lábak külső felülete is barna. A háton és a testoldalon is láthatók kisebb nagyobb fekete foltok, szabálytalan elrendeződésben. A testoldal középvonalában egy piszkosfehér vagy gyöngyházszínű pettysor húzódik a mellső és hátsó végtagok között. A nőstények között találunk kevésbé színes példányokat is. Ezek hátoldala egyszínű világoszöld, melybe elszórtan fekete pikkelyek is vegyülhetnek, de nem alkotnak nagyobb foltokat. A háton kétoldalt végigfutó csík ezeknél a példányoknál halványzöld, és a testoldalon található piszkosfehér pettysor is kevésbé hangsúlyos. A hasoldal és a lábak belső felülete a hímeknél élénksárga, a nőstényeknél általában fakóbb árnyalatú. A hímek torka a szaporodási időszakban ragyogó búza- vagy kobaltkék színben pompázik, amely az alsó és a felső ajakra, a fej oldalsó részén pedig egészen a dobhártya, illetve a szem vonaláig is felterjedhet. Ez a színezet a szaporodási időszak után lassan elhalványodik és a nyár végére kékesfehérré fakul. A nőstényeken az ajkak és a torok piszkosfehér, sokszor fekete pettyezéssel. A fiatalok színezete a szülőkétől különbözik, testük középbarna, fekete pettyekkel, a háton kivehető a két végigfutó csík, de itt világosbarna színű. Jól látható náluk a testen kétoldalt végigfutó gyöngyházszínű pettysor.
Hím zöld gyík
Nőstény zöld gyík
A zöld gyík törzsalakján (Lacerta viridis viridis) kívül még további négy alfaját írták le, amelyeket azonban a köznapi szóhasználatban mind „zöld gyík” néven emlegetnek. Ezek a Görögországban előforduló L. v. guentherpetersi (RYKENA, NETTMANN & MAYER 2001), a közép- és észak-Törökországban elterjedt L. v. paphlagonica (SCHMIDTLER 1986), a Törökország északkeleti részén előforduló L. v. infrapunctata (SCHMIDTLER 1986), és a Törökország északnyugati részén, valamint Görögországban és Romániában honos L. v. meridionalis (CYRÉN 1933), az utóbbi két csoport elkülönítését azonban az újabb genetikai vizsgálatok nem támogatták. A faj meglehetősen nagy elterjedési területének nyugati részén élő állományt az utóbbi időben faji szinten, Lacerta bilineata (DAUDIN 1802) (nyugati zöld gyík) néven különítik el, bár az ezt alátámasztó genetikai adat viszonylag kevés. Amint látható, a zöld gyík taxonómiája jelenleg is igen képlékeny. A viridis-bilineata néven számon tartott fajcsoport megfelelő rendszerezése további vizsgálatokat igényel.
A zöld gyíkot – jellegzetes, élénk színezetéből és testméretéből adódódan – nehéz összetéveszteni a legtöbb gyíkfajunkkal. Sok helyen azonban együtt él a fürge gyíkkal (Lacerta agilis LINNAEUS, 1758), a talajon való menekülésük közben nehéz őket megkülönböztetni. A fürge gyík kisebb testű, nem nő 20 cm-nél nagyobbra. Testfelépítése jóval zömökebb, az orra tompább, a testhez viszonyítva a farok és lábak is vaskosabbak. A hímek színezete első ránézésre hasonlónak tűnhet a zöld gyík nőstényekéhez, de míg a zöld gyíkok testoldala barnás, a hát pedig zöld alapszínű, addig a fürge gyík hímek testoldala világoszöld, a hátuk pedig világos- vagy vörösesbarna. A két faj alapszínezetében tehát egymás fordítottja. További különbség, hogy a fürge gyík hímek hátán végigfutó, világos szegélyű vörösesbarna sáv közepén, illetve a sáv két oldalán jellegzetes „pávaszemek”, feketével szegett fehér foltok sorakoznak. Ilyen foltsor a zöld gyík nőstényeken sosem fordul elő. Megkülönböztető bélyeg lehet az is, hogy a fürge gyík hímek torka a nászidőszakban élénksárga színű. A két faj fiataljait jóval nehezebb elkülöníteni, a test alapszíne mindkettőnél középbarna, a fürge gyíkok kicsinyei azonban jóval mintázottabbak. A hátukon kétoldalt végigfutó világos sáv a zöld gyíkéra emlékeztet, de szélesebb, és a gerincvonalon valamint a test két oldalán jól látható pávaszemek is sorakoznak.
Hazai elterjedés: A zöld gyík hazánk egész területén elterjedt, inkább a populációinak mérete és sűrűsége változik az egyes területeken, semmint teljesen hiányozna valahonnét. A Dunántúl sík-, domb- és hegyvidékein egyaránt, az Alföld nagy részén a legszárazabb területek kivételével, valamint az Északi-középhegységben is megtalálható.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: Közép- és Dél-Európa nagy részén megtalálható, hazánkon kívül Ukrajnában, Lengyelország nagy részén, Szlovákiában, Csehországban, nyugat felé Ausztriában, Németország, Svájc és Franciaország nagy részén; Dél felé a Balkánon, Olaszországban, az Ibériai-félsziget északi részén, valamint Törökországban Anatólia északi részén is honos, ez utóbbi képezi elterjedésének keleti határát. Érdekességként megjegyzendő, hogy ismert egy észak-amerikai behurcolt populációja is, amely Texas államban (USA) él.
Zöld gyík európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
Hazánkban a zöld gyík általánosan elterjedt. Jó alkalmazkodóképességének köszönhetően élőhely tekintetében nem válogatós, a síkságoktól a hegyvidékekig mindenféle kitett, napsütötte területen, erdőszéleken, domboldalakon, sziklagyepeken előfordul. A hűvös, zárt lomberdőket és a fenyveseket leszámítva gyakorlatilag bárhol találkozhatunk vele. Különösen kedveli az olyan mozaikos élőhelyeket, ahol a gyep cserjésekkel vagy kisebb facsoportokkal váltakozik, hiszen ezek kitűnő búvóhelyeket kínálnak számára. Az emberi jelenlétet elviseli; amennyiben nem háborgatják, és megfelelő búvóhelyet talál, akár kertünkben is megtelepszik. Éppen ezért gyakran kerül szem elé; különösen olyankor könnyű észrevenni, mikor a hímek napfürdőzés közben fejüket magasra tartják, és élénk kék torkuk kitűnik a környezetből. Elterjedési területén a magashegységekben is megtalálható, 2130 m-es tengerszint feletti magasságban is találtak zöld gyíkot.
A zöld gyík – mint minden hazai gyíkfaj – nappal aktív. A reggeli, hűvösebb órákat valamilyen kiszögellésen, farönkön, faágon a napon sütkérezve tölti, a legforróbb, déli és kora délutáni órákat pedig árnyékosabb helyre húzódva vészeli át. Egészen sötétedésig mozog, csak ekkor húzódik vissza földalatti üregekbe, esetleg faodvakba. A zöld gyík mozgáskörzete magában foglal több, rendszeresen használt búvóhelyet is, amely lehet elhagyott tücsöklyuk, vakondtúrás, vagy bokor is. Veszéy esetén ide menekül a ragadozó elől. A többi gyíkfajhoz mérten viszonylag későn, áprilisban jön elő a telelésből, és egészen októberig aktív. A hibernációból való ébredés után rövidesen hozzálátnak a táplálkozáshoz. Zsákmányként étlapjukon elsősorban sáskák, mindenféle kisebb rovar és pókok szerepelnek, de elfogyasztják a rágcsálók újszülött kicsinyeit és a fiatal gyíkokat is. Májusban, a szaporodási időszak során a hímek ádáz harcot vívnak egymással, melynek nyomát a hímek a testükön látható sebek, forradások formájában őrzik. Elterjedt hiedelem, hogy zöld gyíkok párokat alkotnak, melyek évekig együtt maradnak. A valóságban a hímek több nősténnyel is párosodnak, a nőstények pedig – ha lehetőségük van rá – mozgásban vannak a hímek területei között. Így az ugyanazon a helyen évről évre észlelt zöld gyík „párt” többnyire eltérő egyedek alkotják, vagy a helyben maradás sokkal inkább az alkalmas búvóhelyek alacsony számának, semmint a monogámiának a következménye. A párosodás után a nőstények június elején kezdik meg a tojásrakást. Általában 5-15 babszem nagyságú, pergamenhéjú tojást rejtenek a maguk ásta fészkekbe; de előfordul akár 20 tojásból álló fészekalj is. A tojások a keltető közeg hőmérsékletétől függően 60-80 napig fejlődnek, a fiatalok legkorábban augusztusban látnak napvilágot. A kis gyíkok a kikelés után azonnal önállóan táplálkoznak, apró rovarokat, lárvákat zsákmányolnak. Ivarérettségüket két évesen érik el. A zöld gyíkok október elején-közepén húzódnak fagymentes helyekre, földalatti üregekbe, elhagyott vakondjáratokba, gyökerek közé telelni. Települések közelében farakások alatt, vagy akár a pincénkben is áttelelnek. Ragadozóik a siklók, gólyák, gébicsek, rókák, nyestek stb. Megriasztva, a zöld gyík igen találékony tud lenni: nagy zajt csapva, a talaj felszínén fut egy irányba néhány métert, majd meglapul, és a legnagyobb csendben, az avar vagy fű között megbújva indul visszafelé, az üldöző irányába, vagy az eredeti menekülési irányra merőlegesen. Így illan el, miközben a ragadozó arrafelé keresi a nyomát, amerre először csörtetett. Amennyiben ez a módszer nem válna be, menekülés közben a fákra is felmászik. Végső fegyverként, ha mégis fogságba esnek, képesek egy izom megfeszítésével eltörni a farokcsigolyáikat, s így „ledobni” a farkuk egy részét. Amíg a ragadozó a rángatózó farokvégre figyel, a zöld gyík egérutat nyerhet.
A zöld gyík Magyarországon gyakori. Mivel azonban az egyes egyedek területigénye viszonylag nagy, az alkalmas élőhelyeinek zsugorodása, feldarabolódása komoly problémát jelent. Sok zöld gyík pusztul el az élőhelyeiket átszelő forgalmas autóutak mentén, miközben az állatok megpróbálják bejárni a mozgáskörzetüket. A természetes élőhelyek beépítése, mezőgazdasági művelés alá vonása lehet az egyik fő oka annak, hogy egyes területeken megfogyatkozni látszik a számuk. Lakott területek közelében állományukat macskák, kutyák is tizedelik. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 25 000 Ft.
Amann, T., Rykena, S., Joger, U., Nettmann, H-K. & Veith, M. 1997. Zur artlichen Trennung von Lacerta bilineata Daudin, 1802 und L. viridis (Laurenti, 1768). Salamandra, 33 (4): 255-268.
Böhme, M-U., Schneeweiss, N., Fritz, U. & Berendonk, T-U. 2007. Small edge populations at risk: genetic diversity of the green lizard (Lacerta viridis viridis) in Germany and implications for conservation management. Conservation Genetics, 8: 555-563.
Crochet, P-A. & Dubois, A. 2004. Recent changes in the taxonomy of European amphibians and reptiles. In: J-P. Gasc, A. Cabela, J. Crnobrnja-Isailovic, D. Dolmen, K. Grossenbacher, P. Haffner, J. Lescure, H. Martens, J.P. Martínez Rica, H. Maurin, M.E. Oliveira, T.S. Sofianidou, M. Veith & A. Zuiderwijk (eds). Atlas of Amphibians and Reptiles in Europe. Re-edition. Muséum national d'Histoire naturelle, Paris.
Mayer, W. & Beyerlein, P. 2002. Genetische Differenzierung des Lacerta viridis/bilineataKomplexes und von Lacerta trilineata in Griechenland: mitochondriale DNA-Sequenzen. Mertensiella, 13: 52-59.
