Hazánkban található a dunai tarajosgőte elterjedési területének jelentős része. Kisebb-nagyobb számban az ország szinte minden síkvidéki vizes élőhelyén előfordul. A herpterkep.mme.hu oldalra az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezési Program keretében 2011-ben 38, 2012-ben 9, 2013-ben 159, 2014-ben viszont csak 9 előfordulási adatot töltöttek fel az adatgyűjtők. Az összesen 215 észlelési pont a Dunától keletre nagy területén szétszórva található, legsűrűbben az Alföld északi részén helyezkednek el. Meglepően kevés észlelés érkezett ugyanakkor Dunántúlról, Komárom-Esztergom, Tolna és Veszprém megyéből például egyáltalán nincs adat. Az említett területeken is megtalálhatóak a számára alkalmas élőhelyek és irodalmi adatok alapján ismert, hogy a faj a Dunántúl sík területein is él. Annak ellenére, hogy emberi települések közelében, illetve intenzíven művelt mezőgazdasági területek vizeiben is előfordul, ritkán kerül szem elé. Közvetlen lakókörnyezetünkben leggyakrabban pincékben és vízaknákban lehet találkozni vele, melyeket telelés céljából keres fel. A faj állományainak felmérésével kapcsolatos hivatalos vizsgálatok többnyire a palackcsapdázás vagy az éjszakai lámpázással történő vizuális megfigyelés módszereit alkalmazzák, előbbi inkább az egyedsűrűség meghatározására, utóbbi a jelenlét-hiány kimutatására alkalmas. A dunai tarajosgőtén kívül a Triturus-nem két másik faja is él Magyarországon. Az Aggteleki-karszt vidékén a közönséges tarajosgőtével (T. cristatus) kevert hibridek találhatóak. Nagy valószínűséggel a közönséges tarajosgőte tiszta állományai nem fordulnak elő Magyarországon. Az alpesi tarajosgőtével (T. carnifex) az Őrségben és a Vendvidéken, valamint a dunai
tarajosgőtével kevert állományban a Kőszegi-hegység területén lehet találkozni.
Kísérletes vizsgálattal kimutatták, hogy az alpesi tarajosgőte lárvai és fiataljai a dunai tarajosgőtéhez viszonyítva az alacsonyabb hőmérsékletet kedvelik. Azzal együtt, hogy a két faj élőhelyigénye is nagymértékben eltér, ez a tény magyarázatot adhat arra, hogy miért nem alakult ki kiterjedtebb hibridzóna a két faj elterjedési területének találkozásánál.

A dunai tarajosgőte átlagosan 12-13, maximum 14 cm hosszúra nő, a gőték között nagytestűnek számít. A tarajosgőték közül azonban ez a faj a legkarcsúbb, ami feltételezhetően vízi életmódjából adódik. A három hazai tarajosgőte elkülönítésére szolgáló Wolterstorff-index (a mellső végtag hossza elosztva az azonos oldali végtagok közötti távolsággal) a nőstények esetében 34-45%, a hímeknél pedig 45-52%, ami kevesebb, mint a másik két faj esetében. Rövid végtagjai és a hosszú farka előnyt jelent számra a vízben. A hosszabb lábú és obusztusabb testfelépítésű rokonai inkább a szárazföldi léthez alkalmazkodtak. Teste sötétbarna, fekete foltokkal tarkítva, vagy egységesen fekete színű. A fekete torokrészen és az oldalán apró fehér foltok találhatóak, a hasa élénk narancssárga fekete foltokkal. A nyak foltozottsága jó határozóbélyeg, a közönséges tarajosgőtének ugyanis nincsenek apró fehér foltok a nyakrészén. Szivárványhártyája narancssárga. A nászruhás hím a szem vonalától a farok végéig húzódó rojtozott szélű magas tarajt visel, a farka oldalán hosszanti fehér csík található. A közelrokon hím alpesi tarajosgőte taraja a testméretéhez viszonyítva lényegesen kisebb, a farkon jellemzően sima élű. A nősténynek a nász idején sincs taraja, ezt gyakran egy sárga hátvonal helyettesíti. Hasoldalának a sárga színe inkább kénsárgába hajló s ez a farok hasoldali élén foltok nélkül egészen annak a csúcsáig ér. A sárga lábak feketén gyűrűzöttek a hímen és a nőstényen egyaránt.  A hímek valamivel kisebbek, mint a nőstények és kloakájuk duzzadtabb.

A lárva hossza 30-70 mm, zömök testalkatú. Feje szélessége meghaladja a törzs átmérőjét. Orra rövid és tompán lekerekített. Szemei nagyok, oldalt és magasan állnak, átmérőjük egyenlő az orrlyukak közti távolsággal. Végtagjai hosszúak és vékonyak, ujjai mind a mellső, mind a hátsó lábain nagyon vékonyak. Farka hosszabb, mint a teste, csúcsos végű. Farkának vége egyenes, finom, hosszú szálban nyúlik ki. Hátoldala világos-, közép- vagy zöldesbarna, feketén pontozott. Úszóvitorlája felső szélén fekete foltok láthatóak. Lárvája más, nem a tarajosgőte csoporthoz tartozó hazai gőtefajok lárváitól könnyen elkülöníthető. Az alpesi gőte (Mesotriton alpestris) lárvájának jóval kisebb kopoltyúbojtjai vannak, farka a testénél rövidebb vagy azzal egyelő hosszúságú, farokvitorlája alacsonyabb, és nem foltozott. A pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) farka a testénél mindig hosszabb, és hegyes csúcsban végződik, a farok úszóhártyája magas, hullámos szélű, és kevésbé pontozott.

A síkságok, nyílt területek vizeinek gyakori lakója. Megtalálható tavakban, mocsarakban, csatornákban és holtágakban, de észlelték már a Dunában és a Duna-delta főbb csatornáiban is. Főleg mélyebb vizekben fordul elő, ahol elegendő rejtőzésre alkalmas alámerülő vízinövényzet található. Különösen kedvezőek számára azok a nagyobb víztestek, amelyek bár csak ritkán, de az aszályos években teljesen kiszáradnak, így állandó halállomány nem képes megtelepedni bennük. Időjárástól és előfordulástól függően nagyjából március elejétől kezdődik a vándorlása a telelőhelyekről a víztestekbe. A szárazföldön nem tartozik a mozgékony kétéltűfajok közé, ezért legtöbb esetben párszáz méternél nem távolodik el messzebb a vizektől. A vándorló egyedek számában évről-évre jelentős különbség mutatkozhat a csapadék függvényében. Különösen száraz években, mikor vándorlását a csapadékhiány gátolja, az állomány nagy része akár teljesen ki is hagyhatja a szaporodási időszakot. Normális esetben márciustól kezdve akár 6 hónapig is a vízben maradhatnak. Egyes élőhelyeken, főleg ahol sekélyebb, kiszáradó vizekben szaporodnak, hamarabb elhagyják a víztestet, és szárazföldi életmódra váltanak. Ott repedésekben, üregekben, kövek és farönkök alatt húzódnak meg, és főleg éjszaka aktívak. Szaporodásuk a többi hazai gőtefajhoz hasonlóan történik. A megtermékenyítés előtt a hím násztáncot mutat be a nősténynek. Ennek végén merőlegesen elállja a nőstény útját, s farkával legyezni kezd abból a célból, hogy feromonokat továbbítson párja felé. Ezután tőle néhány centiméterre eltávolodva bocsátja ki spermatofóráját, amit a nőstény a hímet követve kloakájával felvesz. A nőstény a víz alatti növényekre egyenként rakja le, és gondosan rögzíti átlagosan 300 db petéjét, melyeknek körülbelül a feléből alakul ki lárva nagyjából két és fél héttel később. Az átalakult fiatalok nyár végén, ősz elején hagyják el a vizet. Az ivarérettséget 2-3 éves korukban érik el. Ritkán, extrém környezeti viszonyok mellett a dunai tarajosgőténél is előfordulhat a több másik gőtefajnál gyakori pedomorfózis jelensége, mely a lárvakori kopoltyúk megőrzését jelenti ivarérett korban is. Téli pihenőjét többnyire októberben kezdi meg. A fiatalokhoz hasonlóan a kifejlett állatok is a szárazföldön telelnek, többnyire csoportosan, fatörzsek, kövek, vastag avarréteg alatt vagy gyökerek között. Mind a kifejlett egyedek, mind a lárvák ragadozó életmódot folytatnak. A vízben töltött időszakban vízirovar- és szúnyoglárvákkal, kisrákokkal (vízibolhák, evezőlábú rákok) és gyakran kisebb ebihalakkal táplálkoznak. Szárazföldi életszakaszukban nagyrészt rovarokat, férgeket és apró meztelencsigákat fogyasztanak.  A dunai tarajosgőtének számos természetes ellensége van. A fajcsoport leginkább állandó vizekhez kötődő tagjaként a többi tarajosgőténél jobban viseli a halak jelenlétét, de szaporodási sikere lényegesen nagyobb ragadozó halaktól mentes vizekben. A nyílt vízben úszó, rejtőzködésre kevéssé hajlamos lárvája ugyanis könnyű préda a ragadozók számára. A vízben a halak mellett piócák, teknősök, siklók, vízimadarak is vadásznak a lárvákra és a kifejlett egyedekre egyaránt. A tarajosgőte tömeges kora tavaszi szaporodása révén valószínűleg az egyik legfontosabb táplálékforrása a fészkelőhelyeik felé vonuló vízi és gázló madaraknak. A szárazföldön nagyobb számban a sün, a patkány és különféle kisragadozók fogyasztják.

A dunai tarajosgőte állományai fogyatkozóban vannak. A veszélyeztető tényezők közül a szaporodóhelyek kiszáradása és az élőhelyek megszűnése, feldarabolódása a legfontosabbak. Fenyegeti továbbá a vízszennyezés és élőhelyeinek halakkal történő túlzott betelepítése is. Tavaszi és őszi vándorlásakor a közúti forgalom veszélyezteti. Az ország különböző területein végzett kétéltűmentő akciók (például Farmoson) évről-évre számos egyedet mentenek meg a gázolástól. Hosszú távon fennmaradását ismert élőhelyeinek fenntartásával, valamint újak létesítésével segíthetjük. A dunai tarajosgőte az Európai Unióban közösségi jelentőségű faj, mely szerepel az Élőhelyvédelmi Irányelv (92/43/EGK) második függelékében. Előfordulása jó állapotú, értékes vizes élőhelyeket jelez, ezért fontos szempont a Natura 2000 hálózat területeinek kijelölésénél. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 50.000 Ft

A „dunai tarajosgőte éve” apropójából 2015-ben várunk minden tarajosgőtével, és végső soron kétéltűvel és hüllővel kapcsolatos észleléset, amelyet az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára (http://herpterkep.mme.hu/) tölthetnek fel. Az előző évekhez hasonlóan meghirdetünk majd dunai tarajosgőtéhez kapcsolódó programokat (kirándulás, ismeretterjesztő előadások, rajzverseny), melyeket részletesen ismertetünk majd a Szakosztály honlapján (http://khvsz.mme.hu/, http://herpterkep.mme.hu/) és Facebook-oldalán is.

Írta: Vörös Judit

Irodalom

Bucci-Innocenti, S., Ragghianti, M., & Mancino, G. 1983. Investigations of kariology and hybrids in Triturus boscai and T. vittatus, with a reinterpretation of the species groups within Triturus (Caudata: Salamandridae). Copeia (3): 585-598.

Gubányi, A., Vörös, J., Kiss, I. , Dankovics, R., Babocsay, G., Kovács, T., Molnár, P. és Somlai T. 2010. Az alpesi tarajosgőte (Triturus carnifex), a dunai tarajosgőte (T. dobrogicus) és a vöröshasú unka (Bombina bombina) magyarországi elterjedésének elemzése. Állattani Közlemények 95 (2): 253–279.

Ivanović, A., Džukić, G. és Kalezić, M. 2012. A Phenotypic Point of View of the Adaptive Radiation of Crested Newts (Triturus cristatus·Superspecies, Caudata, Amphibia). International Journal of Evolutionary Biology, vol. 2012, Article ID 740605, 9 pages, 2012. doi:10.1155/2012/740605· 

Mester, B., Cozma N. J. & Puky M. 2013. First observation of facultative paedomorphosis in the Danube crested newt (Triturus dobrogicus Kiritzescu, 1903) and the occurrence of facultative paedomorphosis in two newt species from soda pans of the Danube-Tisza Interfluve (Kiskunság National Park, Hungary). North Western Journal of Zoology 9 (2): 443-445.

Mikuliček P., Horák A., Zavadil V., Kautman J. & Piálek J. 2012. Hybridization between three crested newt species (Triturus cristatus superspecies) in the Czech Republic and Slovakia: comparison of nuclear markers and mitochondrial DNA. Folia Zoologica 61 (3–4): 202–218.

Vörös, J. & Arntzen, J. W. 2010. Weak population structuring in the Danube crested newt, Triturus dobrogicus, inferred from allozymes. Amphibia-Reptilia, 31: 339-346.

Wielstra B., Litvinchuk S. N., Naumov B., Tzankov N. & Arntzen J. W. 2013. A revised taxonomy of crested newts in the Triturus karelinii group (Amphibia: Caudata: Salamandridae), with the description of a new species. Zootaxa 3682 (3): 441–453.