Életmódjáról és pontos kinézetéről keveset tudunk, hiszen a legtöbb rajz és leírás tengerészektől származik, ezért nem tudományos részletességgel készült.  A fennmaradt illusztrációk nagy része nem élő madárról készült, többnyire korábbi rajzok alapján készült változatok.

Az első dodó leírás 1601-ből származik, végleges kipusztulásának dátumát statisztikai analízis segítségével 1693-ra teszik. Ez a faj tehát az emberi tevékenység következtében kevesebb mint 100 év alatt eltűnt a Föld színéről.

A dodót először egy rövidlábú struccnak gondolták a korabeli kutatók, később azonban rájöttek, hogy a galambfélékhez tartozik. A dodók eredetileg minden bizonnyal röpképes galambok voltak, amik hosszú evolúció során alkalmazkodtak a helyi körülményekhez.  A talajon rengeteg élelmet találtak, természetes ellenség hiányában pedig menekülniük sem kellett, ezért lassacskán elvesztették röpképességüket. Fészküket is a talajra rakták, és egy leírásból valószínűsíthető, hogy évente csak egyetlen tojást tojtak.

 Állítólag nem volt jó ízük, az éhes utazók mégis előszeretettel vadásztak rájuk, hiszen rendkívül könnyű volt őket elkapni. A végső csapást azonban feltehetőleg az ember által betelepített állatok (majmok, disznók, patkányok, kutyák és macskák) okozták. A földön fészkelő dodó fiókái és tojásai könnyen zsákmányul estek ezeknek az újonnan elterjedő ragadozóknak, így szaporulat hiányában a faj gyorsan a kihalás szélére került.

Sokan gondolják a dodóról, hogy együgyű volt, természetes ragadozók híján azonban egyszerűen csak bizalmas volt az emberrel. Dodó koponyák CT vizsgálata azonban azt mutatja, hogy nagyméretű agyuk, és fejlett szaglásuk volt. A fejlett szaglás nem túl gyakori a madárvilágban, valószínűleg nagy segítség volt a dodónak hogy kiszagolja az érett gyümölcsöket.

Göcző Gabriella