Nagy tavibéka
A nagy tavibéka a legnagyobb termetű, vízhez kötött hazai békafajunk, testhossza (lábak nélkül) elérheti a 15 cm-t. Általában közép- vagy sötétzöld színű, a gerince mentén gyakorta látható egy hosszanti vékony, világoszöld csík. Hátán egészen sötét olajzöld, szinte fekete foltok is gyakran megjelennek. Hasa piszkosfehér, rendszerint feketés foltokkal tarkított. A combok hátsó fele tigrismintaszerűen sávozott, de eltérően a többi zöldbékánkétól a világos sávok piszkosfehérek, és nem sárgák. A nagy tavibéka combjai hosszabbak, mint a kis tavibékáé, ezért, ha a test hossztengelyére merőlegesen állítjuk be őket, és térdben behajlítjuk a lábakat, bokaizületeik átfedésbe kerülnek – ellentétben a kis tavibékával, amelynél nem érnek össze. A hátsó lábfejen növő sarokgumó azonban rövid és alacsony. Nászidőszakban a hím mellső lábán sötétszürke hüvelykvánkos fejlődik, hanghólyagja szintén sötétszürke. Hangja jellegzetes, az erőteljes „kvark-kvark” szólamokat, mekegésre vagy kacagásra (innen a másik neve: kacagó béka) emlékeztető brekegéssel keveri. Éjszaka és nappal egyaránt szól.
A fajt Leopold Fitzinger, osztrák zoológus 1843-ban sorolta a Valódibéka-félék közé, és a többi zöldbékával (kecskebéka, kis tavibéka) együtt Pelophylax néven külön választotta a jellemzően szárazföldi életmódot folytató barnabékáktól (erdei béka, gyepi béka és a mocsári béka). Ezt a megkülönböztetést a XIX-XX. században a legtöbb taxonómus azonban elutasította, és a Pelophylax-fajokat a Rana-genuszba sorolta. A 2000-es évektől kezdődően a molekuláris vizsgálatok igazolták Fitzinger álláspontját, így a nagy tavibéka genuszneve újra Pelophylax lett. Ettől függetlenül ma a legtöbb ismeretterjesztő könyvben Rana ridibunda néven említik a fajt, illetve a hivatalos természetvédelem nyilvántartásában is egyelőre így szerepel, továbbá az Interneten is lényegesen több találatot kapunk, ha a Rana ridibunda névre keresünk. A nagy tavibéka monotipikus faj. Néhány korábbi alfaját ma önálló fajként tartják számon: pl. a levantei tavibékát, Pelophylax bedriagae (CAMERANO, 1882), amely az Égei-tenger keleti szigetein illetve a Földközi-tenger Közel-keleti országaiban (Törökországtól Egyiptomig), a Pelophylax perezi (LÓPEZ-SEOANE, 1885) az Ibériai-félszigeten, vagy a Pelophylax saharicus (BOULENGER in HARTERT, 1913) Északnyugat-Afrikában honos. Ezeken kívül számos kisebb vagy nagyobb elterjedésű zöldbéka-fajcsoporthoz tartozó „tavibéka” él még Európában, amelyek egy részét ugyancsak önálló fajként tartják számon.
Mind a kis tavibéka (Pelophylax lessonae), mind a kecskebéka (Pelophylax esculentus) hasonló megjelenésűek. Mivel a hibrid kecskebéka egyik szülő faja a nagy tavibéka, a hasonlóság köztük még nagyobb, mint a kis tavibéka esetén. A nagy tavibéka azonban mindkét fajnál nagyobbra nő. A nagy tavibéka combjai hosszabbak, mint a kis tavibékáé, ezért, ha a test hossztengelyére merőlegesen állítjuk be őket, és térdben behajlítjuk a lábakat, sarkaik nem érnek össze – ellentétben a kis tavibékával, amelynél jól láthatóan átfedésbe kerülnek. A nagy tavibéka combjain a tigrismintázat világos elemei inkább fehérek, míg a kis tavibékánál sárgák vagy narancsszínűek. Egyes kevert állományokban azonban szinte lehetetlen őket alaktani bélyegek alapján elkülöníteni. A nagy tavibékát könnyen megkülönböztethetjük a barnabékáktól (Rana-fajok), mivel azokkal ellentétben szemei közel ülnek egymáshoz, és nem visel barna „bajszot”.
Hazai elterjedés: A nagy tavibéka széles körben elterjedt békafajunk, és a magasabb dombvidékek, hegységek kivételével lényegében mindenhol jelen van, ahol az élőhelyi feltételek adottak a megtelepedésére.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: A nagy tavibéka Eurázsiai elterjedésű faj, Európában Nyugat-Európa nagy részéről, Skandináviából, Írországból, az Ibériai- és az Appennini-félszigetről hiányzik. Dél-Angliában található egy állománya, amely számunkra különösen érdekes, mivel ezek őseit, mint házi kedvenceket és laboratóriumi állatokat a XX. század első harmadában éppen Magyarországról telepítették be a szigetországba. Ázsiában kelet felé egészen Kína nyugati határig megtalálható, sőt Közép-Szibériában is előfordul, és ismertek populációi Afganisztánból és Pakisztánból is.
Nagy tavibéka európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
Általában nagyobb kiterjedésű, nyílt felszínű víztestekben jelenik meg, ezért szinte bizonyosan találkozhatunk vele halastavaink, horgásztavaink és nagyobb holtágaink partján. Bár a békák többnyire kerülik a gyorsfolyású vizeket, a nagy tavibéka alkalmasint előfordul nagyobb folyóink mentén, még a Duna budapesti szakaszán is felbukkan. Jó sótűrő képességének köszönhetően a növényzetben ritkább szikes tavainkban is főként ez a zöldbékafaj a jellemző. Előfordul, de nem jellemző a mocsaras, lápi élőhelyeken vagy az erősen zavart víztestekben, kisebb pocsolyákban, tocsogókban is. Élőhely-választását valószínűleg nagymértékben befolyásolja az a tény, hogy ebihala erősen oxigénigényes, és érzékenyen reagál a vizek eutrofizációjára.
Igen hamar, már március elején is találkozhatunk vele, azonban nászidőszaka később kezdődik, áprilistól júniusig tart. A hímek kórust alkotva csalogatják a nőstényeket a párzóhelyre. Gyakran hibridizálódik a kis tavibékával (Pelophylax lessonae) (a jelenség részletes ismertetését lásd a kecskebékánál), a hibrid kecskebéka egyik szülőfaja. A nőstények kislabda méretű petecsomókat raknak le, melyekben általában 600-2000, de szélsőséges esetben akár 10 000 pete is található. Az ebihalak nyár végére alakulnak át, de a fiatalok nem vándorolnak el a víz közeléből, kifejezetten vízhez kötött faj. A víz alatt, iszapban telel át. A kifejlett állatok 1-4 éves korukban válnak ivaréretté. Táplálékuk igen változatos, étlapjukon földigiliszták, csigák, ízeltlábúak és alkalmanként más kétéltűek illetve kisebb emlősök is szerepelnek. Ritkán rákapnak a halivadékra is, de ez csak sűrűn telepített halastavakban fordul elő.
A nagy tavibéka Magyarországon jelenleg nem veszélyeztetett faj, széles körben elterjedt, és állományainak csökkenéséről nincs ismeretünk. Vízhez kötődő életmódja miatt azonban érzékenyen érintheti a kitridiomikózis (a kétéltűeket világszerte veszélyeztető gombafertőzés). Korábban kedvelt zsákmánya volt az éttermeket békacombbal ellátó gyűjtőknek. A természetvédelmi szabályozás miatt ez a tevékenység napjainkra már alábbhagyott, legfeljebb saját, étkezési célú gyűjtése fordul még helyenként elő. A faj a Berni Egyezmény III. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden kétéltű és hüllő – védett. Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.
Berger, L. 1973. Systematics and hybridization in European Green Frogs of Rana esculentacomplex. Journal of Herpetology, 7: 1-10.
Berger, L. 1983. Western Palearctic water frogs (Amphibia, Ranidae): Systematics, genetics and population compositions. Cellular and Molecular Life Sciences, 39: 127-130.
Casola, C., Marracci, S., Bucci, S., Ragghianti, M., Mancino, G., Hotz, H., Uzzell, T. & Guex, G.-D. 2004. A hAT-related family of interspersed repetitive elements in genomes of western Palaearctic water frogs. Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research, 42: 234-244.
Katz, U. 1975. NaCl adaptation in Rana ridibunda and a comparison with the euryhaline toad Bufo viridis. Journal of Experimental Biology, 63: 763-773.
Schneider, H. & Sinsch, U. 1999. Taxonomic reassessment of Middle Eastern water frogs: Bioacustic variation among populations considered as Rana ridibunda, R. bedriagae or R. levantina. Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research, 37: 57-65.
Sinsch, U. & Schneider, H. 1999. Taxonomic reassessment of Middle Eastern water frogs: Morphological variation among populations considered as Rana ridibunda, R. bedriagae or R. levantina. Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research, 37: 57-65.
Zeisset, I. & Beebee, T. J. 2003. Population genetics of successful invader: the Marsh Frog in Britain. Molecular Ecology, 12: 639-646.
