Zúzmara hullik a faágról egy cinke lába nyomán, varjak károgása hangzik a fák felett, a mókus diót csen a madáretetőből. Közeledtünkre egy fekete rigó figyelmeztető kiáltással ugrik a sűrűbe.

Az erdő fagyos talaján sem áll meg az élet: milliónyi, szabad szemmel nehezen megfigyelhető parány ilyenkor is munkálkodik a szerves anyagok lebontásán. Megfelelő felszereléssel, kitartással és ügyességgel láthatóvá válik a jégkristályok e csodálatos világa is. Ez az alig milliméter nagyságú aranysárga gömböc az ugróvillások (Collembola) csoportjába tartozik, elhalt növényi részekkel és gombafonalakkal táplálkozik.

Ezek a lények a hidegre nem érzékenyek, ha nagyon keményre fordul az idő akár meg is fagyhatnak, aztán amikor felmelegszik, felolvadnak, és újra munkához látnak, elengedhetetlen szerepet játszva a talajképzésben. Az előbbi villásgömböc rokona, ez a hosszúcsápú ugróvillás éppen egy több milliméter magas jégfal megmászásán fáradozik.

De ha nem nagyítóval és profi fotós felszereléssel indulunk kirándulni, akkor se keseredjünk el, mert sötét színével és egy millimétert meghaladó méretével ez a – szintén az ugróvillások közé tartozó – „gleccserbolha” már egy kevésbé felszerelt kiránduló számára is könnyedén észrevehető a havon.

Induljunk útnak bárhogy, a téli táj minden nagyításban rengeteg szépséget tartogat. Reméljük, a havas kezdés és gyors olvadás után lesz még hó az idén! Kellemes téli barangolást kívánunk!

Írta: Dr. Benedek Veronika