A pingvinek névadója, az óriásalka
Az óriásalka északon, az Atlanti-óceán sziklás partvidékén költött. Biológiailag nem rokona a mai pingvineknek, ez az elnevezés mégis hozzá kapcsolódott legelőször. A szó feltehetően walesi eredetű, jelentése „fehér fej”. A déli tengereket meghódító utazók pusztán hasonlóságuk miatt nevezték így a pingvineket, amik az óriásalka kihalásával azonban így váltak közismerté.
Az óriásalka nagytestű, közel 1 méteresre megnövő madárfaj volt. Apró szárnyaival nem tudott repülni, a pingvinekhez hasonlóan a víz alatti manőverezésben használta őket. A szárazföldön esetlenül totyogó madár a vízben elképesztő sebességgel tudott mozogni. Halakkal táplálkozott, melyeket gyakran mélyen a felszín alatt kapott el. Nagy kolóniákban költött meredek sziklafalakon. Természetes ellensége viszonylag kevés volt, közéjük tartozott a gyilkos bálna, a réti sas, és a fészkelő kolóniákat dézsmáló jegesmedve.
Az óriásalka közelebbi rokonai a még ma is élő lummák (fent), lundák (alul balra) és alkák (alul jobbra), melyek az óriásalkához hasonlóan meredek, sziklás helyeken fészkelnek. (Fotók: Hallvard Strøm, Nagy Róbert és Orbán Zoltán).
Érdekesség, hogy az utolsó jégkorszak idején a befagyott óceán miatt a faj délebbre szorult, ezt bizonyítják a francia mediterrán tengerparti barlangokban talált, óriásalkát ábrázoló rajzok is. A jégkorszak elmúltával azonban visszatért eredeti, hűvös atlanti élőhelyére, a táplálékban gazdag vizekhez.
Óriásalka barlangrajz a francia mediterráneumból (Fotó: Jamie Woodward).
A kutatók becslései alapján a faj egyedszáma egykoron a milliós nagyságrendet is elérte. Az emberek körülbelül a 8. századtól vadászták tolláért, tojásáért, húsáért és zsírjáért. A kietlen északi tájakon minden élelemforrást ki kellett használniuk a zord, jeges tél beköszönte előtt. A 16. század idejére azonban már hatalmas kereslet volt az óriásalka tollra, hogy párnákat, paplanokat készítsenek belőle. A csapatosan költő és az embert nem félő, nagytestű madarak évről évre könnyű zsákmánnyal kecsegtettek a tollipar számára, egészen addig amíg teljes kolóniák kezdtek eltűnni a megszokott szigetekről. Ekkor már látható volt, hogy a faj fennmaradása forog veszélyben, ezért több célzott védelmi törvényt is bevezettek, de ezek sajnos nem bizonyultak hatékonynak.
Az óriásalka tojásai egyedi mintázatúak voltak, ezért igazán különleges értéket képviseltek a gyűjtők számára. A nyújtott csepp alak megakadályozta, hogy a tojás legurulhasson a puszta szikláról. A bal oldali képen eredeti tojásokat láthatunk, míg a jobb oldali kép meglehetősen jól sikerült alka tojás sütiket ábrázol, melyek egy könyv kiadására készültek (Fotók: bal – TheLostAuk on Twitter, jobb - Jan Thornhill).
Az emberek elképesztő kegyetlenséggel gyilkolták a madarakat. Mivel a vízben szinte lehetetlen volt őket elkapni, a rájuk vadászó halászok a fészkelő kolóniákat célozták meg. A nehezen mozgó madarakat a kolónia tömegében gyakran botokkal verték agyon, ha pedig csak a tollukat akarták megszerezni, akkor sokszor élve tépték meg őket. Ha főzésre került sor, akkor a tüzet fák híján az agyonvert madarak olajos testével izzították. A halászok által a hajókon behurcolt patkányok fészekrablása tovább nehezítette a faj fennmaradását.
Óriásalkák (Illusztráció: Jan Thornhill).
A faj ritkulásával a 18. század végére egyre felértékelődött a gyűjtők szemében az óriásalka. Egy-egy tojásért, akár egy képzett munkás 1 évnyi bérét is kifizették, ezért a hatalmas összegért megérte a megmaradt néhány példány keresésére indulni. Az utolsó költő párt az Izland közelében lévő Eldey-szigeten fogták be, bőrüket még a reykjavíki megrendelőig sem sikerült eljuttatni, már útközben megvette valaki. Eldugott helyeken azért pár évig még feltehetőleg költött néhány egyed, az utolsó hivatalosan is elfogadott adat egy magányos példányról Észak-Amerika legkeletibb, Új-Fundland környéki vizeiről érkezett 1852-ből.
Errol Fuller festménye az óriásalkákról.
Az utókor számára fennmaradt 78 bőrt (többnyire kitömött formában), 75 tojást és 24 teljes csontvázat múzeumok őrzik.
Göcző Gabriella
