Zöld varangy
A zöld varangy erőteljes testfelépítésű, testhosszúsága elérheti a 12 cm-t is, azonban ennél többnyire kisebb, a nőstények 9-10 cm-esek, a hímek kisebbek, 7-8 cm közöttiek. A feje rövid, szélesebb, mint amilyen hosszú. Állkapcsai fogatlanok. Fültőmirigyei jól fejlettek, nagyjából párhuzamosan állnak. Orrcsúcsa lekerekített. Pupillája vízszintes tojásdad alakú, a szivárványhártya fémeszöld színű. A dobhártyája kicsi, fele akkora, mint a szem átmérője. A hímeknek külső hanghólyagja van (torkuk kékes árnyalatú). A 3. ujj ízületi gumói páratlanok, a 4. ujj vége túlér a 3. ujj első ízületén. Hátbőrük kevéssé szemölcsös, dudoros. Szürkés vagy olívzöld, esetleg sárgás alapszínén egymástól jól elkülönülő, határozott körvonalú zöld vagy olívzöld foltok sorakoznak, helyenként vörös vagy narancsvörös pettyekkel (mirigypontok) díszített. A nőstények foltjai többnyire élénkebb színűek, jobban elkülönülők. Néha a hátoldal foltjai alig látszanak, ilyenkor hasonló a barna varangyhoz. A hasoldal szürkés színű. Hátsó végtagjai valamivel hosszabbak, mint az elülsők. A hímek elülső végtagján az 1. ujjon (szaporodási időszakban a 2. és a 3. ujjon is) szarupárna található, hátoldaluk alapszíne nászidőben a nőstényekénél sokkal zöldesebb. Nászidőben az elülső végtagjuk megvastagszik, és pirregő hangot adnak. A frissen kelt ebihal 3-4 mm-es, majd elérheti akár az 50 mm-t is. Fekete színűek, a farokvitorlájuk a farok középvonalában a legmagasabb, a törzsre nem húzódik rá. Farkuk tompán végződik. A légzőnyílás a test baloldalán, a végbélnyílás a test középvonalában van. A szemek közötti távolság megegyezik az orrlyukak közötti távolsággal. Fogképlete: 2/3. Hazánkban az átalakulásuk augusztus közepéig végbemegy. Átalakuláskor a kis varangyok legalább 10 mm-esek, de elérhetik a 17 mm-t is.
Széles, palearktikus elterjedésű faj. Morfológiailag igen változatos, aminek eredményeként korábban több alfaját különítették el, sokukat ma önálló fajként tartják számon. Az utóbbi években végzett genetikai vizsgálatok még változatosabbá tették a Bufotes viridis fajcsoportról eddig kialakult képet, és e téren szükségessé váltak a további kutatások. Vita tárgyát képezi, hogy filogenetikai vizsgálatok alapján az elmúlt években a B. viridis-t a Pseudepidalea genuszba helyezték át. Nem tekinthetjük egyértelműnek, lezártnak a faj taxonómiai helyzetét sem. A tisztánlátást nehezíti, hogy a „zöld varangy” fajcsoporton belül di-, tri- és tetraploid állományok egyaránt ismertek. A korábban alfajként számon tartott Bufotes variabilis (PALLAS, 1769) a Balkán-félszigeten és Közép-Ázsiában, illetve egyes elképzelések szerint elszigetelt állományai Svédország és Dánia déli, illetve Németország északi részén, a B. balearica (BOETTGER, 1880) a Baleár-szigeteken, Korzika, Szardinia, és az Appennini-félsziget nagy részén illetve Szicília északi részein, a B. sicula (STÖCK, SICILIA, BELFIORE, BUCKLEY, LO BRUTTO, LO VALVO & ARCULEO, 2008) Szicíliában, a B. boulengeri (LATASTE, 1879) pedig Észak-Afrikában fordulnak elő. A Málta szigetén, Izraelben, Jordániában, Egyiptomban, és Szaud-Arábia délnyugati vidékén élő zöld varangy állományok faji hovatartozása még nem tisztázott.
Megjelenésében emlékeztet a hazánk területén elő nem forduló nádi varangyra (Bufo calamita), de a hátoldali, feketével szegélyezett zöld mintázat sokkal kifejezettebb és a hátoldalon nincs, vagy csak nagyon gyengén látható a sárga csík. A jellegzetes mintázottság a barna varangytól (Bufo bufo) is elkülöníti, de ha a foltok elmosódottak, akkor a fültőmirigy állása lehet támpont: a barna varangyé hátrafelé-kifelé forduló bab alakú, míg a zöld varangyé inkább párhuzamosan futó. A barna varangy szivárványhártyája réz-arany, míg a zöld varangyé zöldes színű.
Hazai elterjedés: A zöld varangy Magyarország területén sík- és dombvidékeken sokfelé előfordul, de a magasabb hegyvidéki területeket már nem kedveli (az elterjedési területének déli részein azonban akár 2000 méterig is felhatol). Előfordulási helyei átfedhetnek a barna varangyéval, ilyen esetben többnyire az egyik faj domináns. Az állománynagyságai az egyes előfordulási területeken jelentős különbségeket mutatnak. Gyakran lehet találkozni vele emberi környezetben, településeken, kertekben, szántóföldek szegélyzónáiban is. Egyes előfordulási helyein a településeken megfigyelhető gyakorisága jóval meghaladhatja a közeli természetes élőhelyeken mérteket.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: A zöld varangy Közép- és Kelet-európai illetve Nyugat-ázsiai elterjedésű faj. Elterjedése nyugati irányból a Rajna vonalától, illetve az Alpok nyugati peremétől kezdődik. Keleten egészen Kazahsztánig megtalálható. Délen az Appennini-félsziget északi részéig, valamint a Balkán-félsziget csúcsáig terjed (Krétáról hiányzik). Északon előfordul a Skandináv-félsziget déli csücskéig (bár mai előfordulása bizonytalan Dániában és Svédországban). Svájcban a faj kihalt, de az utóbbi években telepítés eredményeként ismét előfordul. Számos területen együtt fordul elő a fajcsoport más tagjaival, így a valós elterjedési területe tisztázásra vár. A faj jelenleg a következő országokban fordul elő: Albánia; Ausztria; Bosznia és Hercegovina; Bulgária; Cseh-Köztársaság; Észtország; Fehéroroszország; Franciaország; Görögország; Horvátország; Kazahsztán; Lengyelország; Lettország; Litvánia; Macedónia, Magyarország; Málta; Moldova; Montenegro; Németország; Olaszország; Oroszország; Románia; Szlovénia; Szerbia; Szlovákia; Ukrajna.
Zöld varangy európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
A zöld varangy igen széles elterjedési területén belül változatos élőhelyeken fordul elő. Megtalálható a sík-, domb- és hegyvidéki, az erdős, bokros, sztyeppi, félsivatagi, sivatagi és mocsaras területeken egyaránt. Hazánkban elsősorban a sík, többnyire homokos talajú élőhelyeken fordul elő. A bolygatott és a városi élőhelyeken (parkokban, kertekben) is jól érzi magát. Sokkal jobban tűri a száraz élőhelyi feltételeket, mint más kétéltűek, nagy távolságokra elmegy a vízterektől. A csatornákat, mint ökológiai folyosókat gyakran használja terjedése során. Nagyobb egyedszámban található olyan helyeken, ahol gyakoriak a rágcsálók, mert üregeiket előszeretettel használja búvóhelyül. A nagyon száraz élőhelyeken elterjedése az „oázisokra” korlátozódik, ahol a szaporodásához szükséges víztér jelen van, és a mikroklíma is jobban megfelel számára. Szaporodása időszakos és állandó édesvizű és szikes vízterekben: tavakban, víztározókban, pocsolyákban, mocsarakban, patakokban, folyókban és csatornákban egyaránt, ahol elterjedési területe tengerrel határos, ott brakkvízben is történhet. Az 50 centiméternél mélyebb vízterekben azonban többnyire nem szaporodik.
A zöld varangy igen jól tolerálja a magas hőmérsékletet, a számára elviselhető legmagasabb hőmérséklet megközelíti a +40 ºC-t. Jól viselik a kiszáradást is, azonban ha elveszítik testük víztartalmának mintegy 50%-át, elpusztulnak. A száraz területeken éjszakánként felkeresik a vizes helyeket, hogy pótolják az elvesztett vízmennyiséget. Elsősorban szürkületben és éjjel aktív, napközben általában elrejtőzik, de alkalmanként a nappali órákban is megfigyelhető. Olykor maga ásott kis mélyedésekbe rejtőzik, de felhasználja a rágcsálók földalatti járatait, vagy a farönkök, kövek alatti üregeket is. A szaporodási időszakban nappal aktív. A szaporodóhelytől messzire, akár 2-5 km-re is eltávolodhat. Elterjedési területének déli részein nem hibernál, másutt viszont igen. A hibernációja szárazföldi búvóhelyeken egyesével vagy csoportosan történik, de ritkán előfordul, hogy a vízben telel. Lakott területeken elfoglalhatja a pincéket, fatárolókat, vízóraaknákat. Az elterjedési terület meleg, száraz, déli részein viszont nyári nyugalmi periódusa van. A tavaszi szaporodási időszak kezdete a helyi klimatikus körülményektől függően februártól júliusig tart. Hazánkban általában április-május hónapban szaporodik. A mediterrán régióban egy kora tavaszi és egy őszi szaporodásra is van példa. A déli területeken a szaporodási időszak igen hosszúra nyúlhat (akár 170 nap), viszont ugyanitt a lárvák fejlődése gyorsul fel (akár 21-25 nap alatt átalakulhatnak). A hímek versengenek egymással a nőstényekért, de nőstény általi hímválasztást is megfigyeltek. A hímek sötétedést követően pirregő hangon énekelnek (de gyakran hallani őket nappal is). Gyakran kórusban énekelnek. Párzáskor a hím a nőstényt hónaljtájékban karolja át. Előfordul, hogy kis vízterekben csoportosan raknak petét. A petéket többnyire 2-2 sorban rakják le a dupla zsinórban, amelyet vízinövények köré tekernek. A nőstény által lerakott 2-7 m hosszú petezsinórok akár 10000-12000 petét is tartalmaznak. A peterakás 1-2 óra alatt lezajlik, majd elhagyják a vizet. Az ebihalak napközben a sekély vízben kutatnak kezdetben elhalt növényi részek és algatáplálékuk után, éjjel viszont lehúzódnak a mélyebb rétegekbe. A frissen átalakult kis varangyok tömegesen jelennek meg a vizek partján, gyakran látni, hogy távolodásuk során is együtt maradnak. Kezdetben igen apró rovarokat, ugróvillásokat, atkákat és legyeket fogyasztanak. A kifejlett zöld varangyok nagyrészt hangyákkal táplálkoznak, de emellett pókokat, más rovarokat is elfogyasztanak. Ivarérettségüket a déli területeken 2, északon 4-5 éves korukban érik el. Maximális élettartamuk 14 év lehet. Ha veszélyhelyzetbe kerülnek, bűzös váladékot bocsátanak ki, és „tiltakozó” hangot adnak. A zöld varangyot lárvaállapotban sok nagytestű ragadozó rovarlárva, kifejletten számos ragadozó (kígyó, madár) fogyasztja.
A zöld varangy, mint legkevésbé aggasztó helyzetű (Least Concern) faj szerepel az IUCN Vörös listáján. Ennek oka, hogy a faj széles elterjedésű, az élőhelyi feltételek gyakran szélsőséges értékeit is képes tolerálni, állományait nagy egyedszámúnak és viszonylag stabilnak tartják. A helyzet megítélését nehezíti, hogy az utóbbi években jelentős revízió zajlott az alfajok elkülönítésében, az elterjedési terület szegélyén (pl. Dánia, Svédország) élő populációkról egyre több kedvezőtlen hír lát napvilágot, így a zöld varangy védelmi helyzete valószínűleg felülvizsgálatra szorul. A faj szerepel a Berni Egyezmény II. függelékében, és az EU Élőhelyvédelmi Irányelv IV. mellékletében. A CITES listán nem jelenik meg. Előfordulási területén belül a legtöbb országban védett fajnak nyilvánították. Egyes országokban viszont már a vörös könyvekben is megjelent, mert állományaik hanyatlanak, néhány korábban ismert előfordulási helyeiről eltűnt (Észtország, Oroszország egyes területei). A kétéltűeket érintő kedvezőtlen globális jelenségek a zöld varangy állományait is csökkenthetik, így pl. a globális felmelegedés, az UV-B sugárzás emelkedése, illetve a kitridiomikózis terjedése. A faj fennmaradását veszélyezteti az élőhelyek, szaporodóhelyek átalakulása, eltűnése, a növényvédőszerek használata, a vízszennyezés, a folyamatos szárazodás, és az utak gépjárműforgalma miatt bekövetkező gázolások számának emelkedése. Ez utóbbi mérséklésére számos országban végeztek beavatkozásokat (ökológiai átjárók kiépítése). Hazánkban a faj védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.
Agasyan, A., Avisi, B. Tuniyev, J. C. Isailovic, P. Lymberakis, C. Andrén, D. Cogalniceanu, J. Wilkinson, N. Ananjeva, N. Üzüm, N. Orlov, R. Podloucky, S. Tuniyev, U. Kaya, M. Stöck, M. S. Khan, S. Kuzmin, D. Tarkhnishvili, V. Ishchenko, T. Papenfuss, G. Degani, I. H. Ugurtas, N. Rastegar-Pouyani, A. M. M. Disi, S. Anderson, T. Beebee & F. Andreone 2008. Pseudepidalea viridis. In: IUCN 2009. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2009.2. . Letöltve 2010. március 6-án.
Castellano S., Tontini L., & Aldo C. G. 2002. The evolution of release and advertisement calls in green toads (Bufo viridis complex). Biological Journal of the Linnean Society, 77: 379-391.
Castellano S. & Giacoma C. 1998. Stabilizing and directional female choice for male calls in the European green toad. Animal Behaviour, 56: 275-287.
Castellano S., Cucco M., & Giacoma C. 2004. Reproductive investment of female Green Toads (Bufo viridis). Copeia, 2003/3: 659-664.
Gil N. & Katz U. 1996. Oxygen consumption, heart rate and respiratory movements are maintained almost unchanged in toads (Bufo viridis) on soil without access to free water. Journal of Arid Environments, 33: 237-245.
M. Stöck, C. Moritz, M. Hickerson, D. Frynta, T. Dujsebayeva, V. Eremchenko, J.R. Macey, T.J. Papenfuss & D.B. Wake 2006. Evolution of mitochondrial relationships and biogeography of Palearctic green toads (Bufo viridis subgroup) with insights in their genomic plasticity. Molecular Phylogenetics and Evolution, 41: 663-689.
Podloucky, M. & Manzke, U. (eds.) 2003. Verbreitung, Ökologie und Schutz der Wechselkröte (Bufo viridis): Distribution, ecology and conservation of the Green Toad (Bufo viridis). Mertensiella [Supplement zu Salamandra], Rheinbach; 14 (im Auftrag der Deutschen Gesellschaft für Herpetologie und Terrarienkunde), 327 pp.
Stöck M., Moritz C., Hickerson M., Frynta D., Dujsebayeva T., Eremchenko V., Macey J.R., Papenfuss T.J. & Wake D.B. 2006. Evolution of mitochondrial relationships and biogeography of Palearctic green toads (Bufo viridis subgroup) with insights in their genomic plasticity. Molecular Phylogenetics and Evolution, 41: 663-689.
