Zöld levelibéka
A zöld levelibéka elegáns megjelenésű, karcsú testű faj. Hátsó lábai igen hosszúak. Testmérete maximálisan 5 cm lehet, bár többnyire ez alatt marad. Orra lekerekített, szivárványhártyája aranysárga. A pupilla vízszintes rés alakú. Hátoldalának bőre sima, míg a hasoldal szemcsézett. Színe a hátoldalán a zöld valamely árnyalata, a hasoldal fehéres-sárgás. Elsősorban a kora tavaszi időszakban találkozni lehet szürkésbarna (néha majdnem fekete) példányokkal. Színe elsősorban a közeghez igazodó, de a sötétebb árnyalat hideg időben elősegíti a napsugarak hatékonyabb elnyelését. A hátoldalon néha szétszórtan sötétebb foltokat visel. A hát és a hasoldal határán mindkét oldalon az orrnyílásoktól hátrafelé fehér sávval szegélyezett vékony, megszakítás nélküli fekete sáv húzódik végig. Lefutása, formája egyedi azonosítást tesz lehetővé. Az ágyéktájékon a sáv gyakran felhajlik, ha nem, akkor végigfut a lágyékig. A szájpadcsont mögött található ekecsont (vomer) fogazott. Nyelve elől lenőtt, kicsapható. A végtagok ujjai tapadókorongban végződnek, melyek segítségével rendkívül jól másznak a növényeken. A dobhártya kisebb átmérőjű, mint a szem. Az ivari kétalakúság kifejeződik a testméretekben. A nőstények általában nagyobbak. A hímeknek külső, toroktájéki hanghólyagjuk van, amely nyugalmi helyzetben is felismerhető: a torok sötétebb sárgásbarna, ráncolt. A nőstény a petéket több részletben, mogyorónyi, kis diónyi csomókban rakja le, amelyekben körülbelül 50 pete lehet. A sárgásfehér színű pete átmérője 1,5-2 mm, a kocsonyás burkával együtt körülbelül 4 mm. Keléskor a lárvák 3-5 mm hosszúak, növekedésük során elérhetik az 50 mm-t is. Színük egyöntetű olívbarna. Légzőnyílásuk a test baloldalán, a végbélnyílás a jobboldalon található. Az ebihalak jól fejlett, magas farokvitorlája a végén lekerekített. Az átalakult békák 12-20 mm nagyok.
Széles elterjedési területén belül a zöld levelibékának jelenleg négy alfaját különítik el. Európa szinte egész területén (hazánkban is) a Hyla arborea arborea fordul elő. A H. a. kretensis (AHL, 1931) Kréta és Rhodos szigetén, az Égei-szigeteken, a Peloponnészoszi-félszigeten és Kisázsia nyugati területén él. A H. a. molleri (BEDRIAGA, 1890) az Ibériai félszigeten Portugáliában és Spanyolország északnyugati, Franciaország délnyugati részén található. A H. a. sarda (PAVLOV, 1933) Korzika, Sardinia és Elba szigetén él. A H. a. schelkownikowi (CHERNOV, 1926) a Kaukázusban fordul elő. Több más, korábban alfajként nyilvántartott alakja ma már önálló faj.
Megjelenésében igen hasonló a délnyugat-európai elterjedésű, ott a zöld levelibékával együtt is előforduló mediterrán levelibéka (Hyla meridionalis), azonban ennél a fajnál hiányzik a hát és a hasoldal határán futó fekete sáv. A Ciprus szigetén és Nyugat-Ázsia keleti területein előforduló H. savignyi nagyon hasonlít a H. arborea-hoz, de színe sárgás, kisebb testű, a laterális sötét sáv hátrafelé haladva kisebb pontokból áll össze. Az Izrael területén élő rendkívül ritka H. heinzsteinitzi orrcsúcsa inkább lecsapott, rövidnek látszó, a laterális sáv szétszakadozó, a test hátoldala gyakran foltozott, egyes helyeken a zöld alapszíne türkiz árnyalatú lehet.
Hazai elterjedés: A zöld levelibéka hazánkban szinte mindenütt előfordul. Megtalálható a sík-, domb- és hegyvidékeken egyaránt. Kedveli a nedves élőhelyeket, de a szaporodóhelyektől akár több kilométer távolságban is lehet vele találkozni. Lakott területeken is megtalálja életfeltételeit.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: A zöld levelibéka széles elterjedésű, szinte egész Európában előforduló faj, azonban nem fordul elő a Brit-szigeteken (itt betelepítésével próbálkoztak), Svédország déli csücskét leszámítva a Skandináv-félszigeten, valamint hiányzik Franciaország déli, az Ibériai-félsziget délkeleti részéről, illetve a Baleári- szigetekről. Elterjedési területe keleten egészen Törökországig, Oroszország nyugati részéig, illetve a Kaukázusig nyúlik. Előfordulása a következő országokban ismert: Albánia, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Bosznia és Herzegovina, Bulgária, Cseh Köztársaság, Dánia, Fehéroroszország, Franciaország, Grúzia, Görögország, Hollandia, Horvátország, Izrael, Lengyelország, Lettország (visszatelepítéssel), Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Moldova, Montenegro, Németország, Olaszország, Oroszország, Örményország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Svájc, Svédország, Törökország, Ukrajna.
Zöld levelibéka európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
A zöld levelibéka általában a napsütötte nyílt területeken (nedves réteken, legelőkön), bokros, ligeterdős helyeken fordul elő. Előnyben részesíti a széles levelű növényzetet, az erdők esetében a vegyes fajösszetételűeket. Megtalálható kertekben, szőlőültetvényekben, gyümölcsösökben, parkokban, tópartokon és természetes vagy mesterséges vízfolyások mentén. Az emberi településeken, még nagyvárosokban is előfordul. Kerüli a sűrű és kevéssé megvilágított erdőket. Jól tolerálja a száraz időszakot, gyakran előkerül egészen száraz élőhelyekről is. Általában a 600 m tszf. magasság alatt gyakori, ahol az éves átlaghőmérséklet meghaladja a 12 ºC-t, de nem ritka a jóval magasabb helyeken sem. Szaporodása és lárvális fejlődése a legkülönbözőbb állóvizekben történhet. Petéit lerakja kisebb-nagyobb tavakba, víztározókba, mocsarakba, sőt kisebb időszakos vízterekbe (öntésterületeken, pocsolyákba) is. Kedvelt peterakó helye a vízállásos láprétek. Az átalakult kisbékák kezdetben a vízparti növényzeten tartózkodnak, néhány héten belül akár több száz méter távolságra is elhúzódhatnak a víztértől. Ahol együtt fordul elő a mediterrán levelibékával, ott a két faj szaporodhat egymással, terméketlen hibrideket létrehozva.
A zöld levelibékák kora este és éjjel aktívak, nappal inkább napsütötte helyeken pihenő példányaival találkozhatunk. Sötétedéskor általában lemásznak a talajra, ahol bőrükön át vizet tudnak felvenni, illetve táplálék után kutatnak. Ősszel napközben is aktívak, ilyenkor keresik fel a hibernálásra alkalmas helyeket. A telet a talajban, földalatti üregekben, rágcsálók járataiba húzódva, kövek alatt, fák odvaiban vészelik át, de áttelelhetnek az iszapban is. Szaporodásuk általában április-május hónapokban történik, de az időjárási viszonyok ezt jelentősen módosíthatják: megkezdődhet már márciusban és eltarthat akár július végéig is. Általában jóval több hím fordul elő a szaporodóhelyeken, mint nőstény. A hímek összegyűlnek a peterakásra alkalmas víztereknél, ahol sötétedés után kórust alkotva hallatják érdes hívóhangjukat, így vonzva a nőstényeket. A nőstények követik a hímeket a vízbe, majd a pete lerakását követően el is hagyják azt. Az amplexusban a hím a nőstényt a mellső lába mögött karolja át. Összetapadásukat elősegíti, hogy a hím a nőstény hátoldalához szorítja a ragadós váladékkal fedett toroktájékát. A peték lerakása több részletben, kisebb csomókban történik, összesen akár 500-1000 petét is rakhatnak. A lárvák 4-8 nap alatt kelnek ki, és 40-60 nap alatt alakulnak át. Az ebihalak átalakulása júniustól szeptemberig megy végbe az elterjedési területtől és a helyi klimatikus viszonyoktól függően. Hűvösebb régiókban előfordul, hogy az ebihalak áttelelnek a vízben és csak a következő évben alakulnak át. Ivarérettségüket egyes adatok szerint a hímek elérhetik akár egyéves, a nőstények kétéves korukra is. Átlagos élettartama 15 év. Táplálékát elsősorban rovarok képezik, de elfogyasztják a pókokat és a kisebb csigákat is. Gyors mozgásuk, ugrásuk révén a repülő rovarokat is ügyesen elkapják. Vízben fejlődő lárváikat a ragadozó rovarok és lárváik nagy számban fogyasztják, de megfigyelték, hogy az ásóbéka ebihala is gyéríti állományukat. A kifejlett levelibékákat elsősorban vízisiklók és a madarak fogyasztják.
A zöld levelibéka érzékeny az élőhelyének változásaira, különösen az erdőállomány, a bokros foltok eltűnésére, feldarabolódására, a vizes élőhelyek lecsapolására, a vizek szennyezésére, a szaporodóhelyek eltűnésére, a halakkal való benépesülésére. Ezek a változások elsősorban Nyugat-Európában vezettek az állományok jelentősebb csökkenéséhez, Törökországban pedig lokális eltűnéséhez. A faj egyedeit gyűjtik terráriumi tartás céljára is, ami tovább csökkenti az állományokat. További veszélyeztető tényező lehet a klímaváltozás, a megnövekedett UV-B sugárzás vagy a betegségek – különösen a kitridiomikózis – terjedése. Az új vizes élőhelyek létesítése (halastavak, horgásztavak, víztározók, csatornák) viszont a lokális állományoknak kedveznek, egyedszámuk növekedhet. Állománynagyságaik növelésében Svédországban jelentős sikereket értek el az élőhelyek helyreállításával. Számos restaurációs programnak zászlóshajó faja a zöld levelibéka. A faj az IUCN besorolásban a „legkevésbé aggasztó helyzetű” (Least Concern) megjelölést kapta, szerepel a Berni-Egyezmény II. függelékében, és az EU Élőhelyvédelmi Irányelv IV. mellékletében. A legtöbb országban védett faj. A CITES listákon nem szerepel. Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 10 000 forint.
Andersen, L.W., Fog, K. & Damgaard, C. 2004. Habitat fragmentation causes bottlenecks and inbreeding in the European tree frog (Hyla arborea). Proceedings of the Royal Society of London, Series B., 271: 1293-1302.
Clausnitzer, C. & Clausnitzer, H-J. 1984. Erste Ergebnisse einer Wiederansiedlung des Laubfrosches Hyla arborea (Linnaeus, 1758) im Landkreis Celle (Niedersachsen). (Salientia: Hylidae). Salamandra, DGHT, Rheinbach, 20(1): 50-55.
Clausnitzer, H-J. 1986. Zur Ökologie und Ernährung des Laubfrosches Hyla a. arborea(Linnaeus, 1758) im Sommerlebensraum (Salientia: Hylidae). Salamandra, DGHT, Rheinbach, 22: 162-172.
Eibl-Eibesfeld, I. 1952. Vergleichende Verhaltensstudien an Anuren. 1. Zur Paarungsbiologie des Laubfrosches. Zeitschrift für Tierpsychologie, Parey, Berlin/Hamburg, 9: 382-395.
Fog, K. 1993. Migration in the tree frog Hyla arborea. In: Stumpel, A. H. P. & Tester, U. (eds): Ecology and conservation of the European tree frog. Wageningen, The Netherlands: DLO Institute for Forestry and Nature Research.
Friedl, T. W. P. & Klump, G. M. 1997. Some aspects of population biology in the European tree frog, Hyla arborea. Herpetologica, 53: 321-330.
Friedl, T. W. P. & Klump, G. M. 2002. The vocal behaviour of male European tree frogs (Hyla arborea): implications for inter- and intrasexual selection. Behaviour, 139: 113-136.
Geiger, A. 1995. Der Laubfrosch (Hyla arborea L.). Ökologie und Artenschutz. Mertensiella, Bd. 6, Rheinbach/Bonn.
Giacoma, C., Kozar, T. & Pavignano I. 1993. Ethological aspects of the biology of Hyla arborea. In: Stumpel, A. H. P., Tester, U. (eds): Ecology and conservation of the European tree frog. Proceedings of the 1st international workshop on Hyla arborea, Institute for Forestry and Nature Research, Wageningen.
Grach, C. & Plesser, Y. & Werner, Y. L. 2007. A new, sibling, tree frog from Jerusalem (Amphibia: Anura: Hylidae). Journal of Natural History, London; 41: 709-728.
Grosse, W-R. 1994. Der Laubfrosch. Die Neue Brehm-Bücherei, Bd. 615, Westarp, Magdeburg.
Hels, T. & Fog, K. 1995. Does it help to restore ponds? A case of the Tree Frog (Hyla arborea). Memoranda Societas pro Fauna et Flora Fennica, 71: 93-95.
Kaya, U., Agasyan, A., Aziz Avisi, Tuniyev, B., Isailovic J. C., Lymberakis, P., Andrén, C., Cogalniceanu, D., Wilkinson, J., Ananjeva, N., Üzüm, N., Orlov, N., Podloucky, R., Tuniyev, S. 2008. Hyla arborea. In: IUCN 2010. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2010.1. . Downloaded on 15 March 2010.
Stumpel, A. H. P. (1993): The terrestrial habitat of Hyla arborea. In: Stumpel, A. H. P. & Tester, U. (eds): Ecology and conservation of the European tree frog. Proceedings of the 1st international workshop on Hyla arborea, Institute for Forestry and Nature Research, Wageningen, pp 47-54.
Tester, U. 1993. Methods and definitions for tree frog research. In: Stumpel A. H. P. & Tester, U. (eds): Ecology and conservation of the European tree frog. Proceedings of the 1st international workshop on Hyla arborea, Institute for Forestry and Nature Research, Wageningen.
