Sárgahasú unka
A sárgahasú unka háta szürke, háti szaruszemölcsei hegyesek, tüskések. Hasoldalán a foltok élénk citromsárga vagy halványsárga színűek, és összefüggőbbek, mint a vöröshasú unka, Bombina bombina (LINNAEUS, 1761) vörös foltjai, és a hüvelykujjra is kiterjednek. A hímek mellső végtagján párzási időszakban sötét hüvelykvánkos látható. Testfelépítése robusztusabb, mint a vöröshasú unkáé, és nincs hanghólyagja, tehát hívóhangja jóval gyengébben hallható, mint a vöröshasú unkáé. A sárgahasú unka bőre mérgező váladékot termel, ami nyálkahártyára kerülve égető, csípő érzést okoz. A kifejlet állat 40-60 mm-re, lárvája 31-54 mm-re nő meg. A lárva szemei közötti távolság kétszer akkora, mint az orrlyukak közti távolság. Légzőnyílása és végbélnyílása is a has középvonalában található. Farka vége tompán kihegyezett, felső vitorlája a hát közepén kezdődik. Szája nyitva ovális, csukva ív alakú, a felső ajkán 2, az alsón pedig 3 fogsor van. Hátoldala szürkésbarna, farkát sűrű barna foltok tarkítják.
A sárgahasú unka politipikus faj. A faj elterjedési területének nagy részén a törzsalak,Bombina variegata variegata (LINNAEUS, 1758) fordul elő, a B. v. kolombatovici (BEDRIAGA, 1890) Dalmáciában és Montenegróban, a B. v. scabra MÜLLER, 1940 pedig Montenegro, Albánia, Görögország és Bulgária területén él. Az Appennini-félszigeten előforduló, B. pachypust (BONAPARTE, 1838) nem sokkal korábban még a B. variegata alfajaként tartották számon. Szymura és munkatársai (2000) a sárgahasú unkán belül jelentős genetikai távolságot fedeztek fel a nyugat-európai és a Kárpátokban található állományok között. A különbséget azzal magyarázzák, hogy a két csoport két külön irányból népesítette be Európát az utolsó eljegesedés után. Ezt az eredményt későbbi kutatásokkal tovább árnyalták, miszerint a sárgahasú unkának különböző jégkorszaki menedékterületei voltak a Balkánon, és a Kárpátok lábainál. Hazánkban mind a két vonalból származó populációk megtalálhatóak. Az Alpokalján, Mecsekben és a Bakonyban élő állományok az Alpok felől népesültek be, és a Pilis-Visegrádi-hegységben és a Zemplénben megtalálható állományok pedig a Kárpátokból származnak. A faj a hegy- és dombvidékek találkozásánál keveredik a vöröshasú unkával, a hibrid egyedek megkülönböztető alaktani bélyegei átmeneti jelleget mutathatnak, így a hibridzónákban az egyedek faji meghatározása nehézkes. A két unkafaj hibridizációjáról Méhely Lajos tudósított először 1904-ben.
A vöröshasú unkától a hibrid zónákon kívül könnyen elkülöníthető. Szürke hátoldala, tüskés háti szaruszemölcsei különböznek a vöröshasú unka hátoldalától, amelynek hátoldala szürke vagy fekete, bőrét lekerekített szaruszemölcsök borítják. A sárgahasú unka hasi foltjai élénk citromsárgák és összefüggőek, ellentétben a vöröshasú unkával, amelynek a foltjai narancssárgától a sötétpirosig terjedő színárnyalatúak.
Hazai elterjedés: Hazánkban a középhegységekben elszigetelt populációk formájában fordul elő a Bakony, a Pilis-Visegrádi-hegység, a Mátra, a Bükk és Mecsek területén. Nem elszigetelt állományai az Őrség, Zemplén és Aggteleki-karszt területén fordulnak elő. Hibridzónát alkot a vöröshasú unkával a Bakony, Mátra, Bükk, Zemplén, és Mecsek hegylábainál.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: Közép- és Dél-Európában honos, nyugaton Franciaországig, északon Németországig hatol. Keleten a Kárpátok hegyvonulataiban honos, délen pedig a Balkán-félszigeten fordul elő. A vöröshasú unkával képzett hibridzónája pár ezer kilométer hosszan Lengyelország, Csehország, Ausztria, Magyarország, Bulgária, Románia, Jugoszlávia, Görögország és Ukrajna területén húzódik.
Sárgahasú unka európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
Hegyvidéki vizes élőhelyeket kedveli, előfordulását a domborzat, tengerszint feletti magasság és a csapadékmennyiség együttesen határozza meg. Hazánkban az Őrségben akár 150-200 m-es tengerszint feletti magasságon is előfordul. Élnek tavakban és patakok mentén is, de előnyben részesítik a kis méretű, időszakos pocsolyákat, és megtalálhatóak többek között keréknyomokban, erdészeti utakon, vizesárkokban is.
A sárgahasú unka főleg éjjel aktív, de nappal is könnyen megfigyelhetjük a pocsolyák víztükréből kiemelkedő szempárokat. Április elején jön elő a téli hibernációt követően, amikor a pocsolyák vize már felmelegszik 10-12 ºC fokra. A párzás és peterakás időszaka akár egész nyáron tarthat, ilyenkor a hímek a jellegzetes, de a vöröshasú unkáénál magasabb, gyorsabb, és halkabb „unk-unk” hívóhangjukkal csalogatják a nőstényeket, amelyek 50-100 petét raknak le kisebb csomókban. Az ebihalak 1,5–2 hónap alatt alakulnak át teljesen, majd elhagyják a vízet. A lárvák algát, a kifejlett egyedek elsősorban szárazföldi ízeltlábúakat fogyasztanak, de vízi gerinctelenek is szerepelnek az étlapjukon. Veszély esetén fejüket és végtagjaikat felszegve, hátukat homorítva minél többet igyekeznek mutatni színes hasoldalukból, azaz a jellegzetes „unkaraflex’-et mutatják, amivel igyekeznek eltántorítani ellenségeiket. Fő predátoraik a ragadozó kisemlősök, mivel a bőrük által termelt mérgező váladékot a madarak nem tudják tolerálni.
Az urbanizáció és a különböző emberi tevékenységek következtében tönkrement élőhelyekről számos populáció eltűnt már. A nemrégiben felfedezett gombafertőzés, a kitridiomikózis bizonyítottan megtámadja a sárgahasú unkát, jóllehet eddig még nem találtak összefüggést a gomba jelenléte és a fertőzött populációk állományainak csökkenése között. A sárgahasú unka a Berni Egyezmény III. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.
Arntzen, J. W. 1978. Some hypotheses on postglacial migrations of the fire-bellied toadBombina bombina (Linnaeus) and the yellow-bellied toad, Bombina variegata (Linnaeus). Journal of Biogeography, 5: 339-345.
Gollmann, G. 1987. Bombina bombina and Bombina variegata in the Mátra mountains: New data on distribution and hybridization. Amphibia-Reptilia, 8: 213-224.
Gollmann, G., Roth, P. & Hödl, W. 1986. Hybridization between the Fire-bellied toadsBombina bombina and Bombina variegata in the karst regions of Slovakia and Hungary: morphological and allozyme evidence. Journal of Evolutionary Biology, 1: 3-14.
Méhely, L. 1891. A magyar fauna Bombinatorjai és egy új Triton (Molge) faj hazánkból. MTA Mathematikai és Természettudományi Közlemények, 24: 553-574.
Méhely, L. 1904. A Mecsek-hegység és a Kapela herpetológiai viszonyai. Állattani Közlemények, 3: 1–49.
Szymura, J. M. 1993. Analysis of hybrid zones with Bombina. – In: Harrison, R. G. (ed): Hybrid zones and the evolutionary process. Oxford University Press, Oxford, New York; pp. 261-289.
Szymura, J. M., Uzzell, T. & Spolsky, C. 2000. Mitochondrial DNA variation in the hybridizing fire-bellied toads, Bombina bombina and B. variegata. Molecular Ecology, 9: 891-899.
Vörös, J., Alcobendas, M., Martínez-Solano, I. & García-París, M. 2006. Evolution ofBombina bombina and Bombina variegata (Anura: Discoglossidae) in the Carpathian Basin: a history of repeated mt-DNA introgression across species. Molecular Phylogenetics and Evolution, 38: 705-718.
Vörös, J. & Major, Á. 2007. Kétéltű-populációk földrajzi szerkezete a Kárpát-medencében. In: Forró L. (szerk.): A Kárpát-medence állatvilágának kialakulása. Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest; pp. 269-281.