Fali gyík
A fali gyík kistestű, meglehetősen lapított formájú faj. Hossza az orrcsúcstól a kloakanyílásig 7-8 cm. A farka 1,5-2-szer hosszabb, mint a teste. Színezete látszólag jelentéktelen, a barna és a szürke árnyalatai játsszák a főszerepet, de közelről megfigyelve a mintázata rendkívül változatos, amely valamifajta harmonikus eleganciába rendeződik. Az ivari kétalakúság más gyíkfajokhoz hasonlóan a fali gyíknál is megfigyelhető. A hím valamivel nagyobb, erőteljesebb felépítésű, feje vaskosabb. Alapszíne barna, drapp vagy bézs, olykor zöldes árnyalattal, a hát közepén hosszanti széles sávot alkot. A sáv közepén gyakran sötét csík húzódik, amely olykor rövid pálcikákká vagy pettyekké szakadozik. Egyes példányok háta azonban teljesen pettyezett is lehet. Testoldala sötétbarnán pettyezett, márványozott vagy pepita mintázatot mutat, amelyben sötétbarna, fekete és világos (olykor fehér) elemek vegyülnek. A nászruhás egyedek oldalán, a haspikkelyek peremén gyakran figyelhetők meg égszínkék pettyek vagy foltok is. A has piszkosfehér vagy drapp, de gyakran narancs- vagy rózsaszínű, fekete pettyekkel. A pettyek a torkon sűrűbben találhatók meg. A nőstény mintázata szerényebb. Alapszíne megegyezik a hímével, de általában nem pettyezett. A hát közepén megtalálható az egybefüggő vagy felszakadozó sötét csík. A testoldal sem pettyezett, hanem sötétbarna hosszanti sáv húzódik rajta, amely a nyakon a legkontrasztosabb. A has piszkosfehér vagy drapp. A fiatalok a nőstényekre hasonlítnak, farkuk azonban zöldes árnyalatú.
A fali gyíkot magyarországi elterjedési területén kívül nagy szín- és mintaváltozatosság jellemzi. Feltételezhetően e változatosság egy része mögött taxonómiai különbségek húzódnak meg (ld. Taxonómia). Több helyen, így Magyarországon is (pl. Mecsek), előfordulnak teljesen fekete (melanisztikus) példányai is.
A fali gyíknak számos alfaját tartják számon. A törzsalak, Podarcis m. muralis (LAURENTI, 1768) az elterjedési terület középső és keleti részét népesíti be, a P. m. albanica (BOLKAY, 1919) a Balkánon (Bulgáriában és Görögországban), a P. m. breviceps (BOULENGER, 1905) az Appennini-félszigeten, a P. m. brongniardii (DAUDIN, 1802) a Pireneusi-félsziget északnyugati részén illetve Franciaországban, a P. m. colosii (TADDEI, 1949) az Appennini-félszigeten, a P. m. maculiventris (WERNER, 1891) az Alpok országaiban (Ausztria, Észak-Olaszország, Svájc, Szlovénia), valamint Délkelet-Németországban és Északnyugat-Horvátországban, a P. m. merremia (RISSO, 1826) az Ibériai-félsziget keleti felétől, az Alpok nyugati lába mentén egészen Belgiumig és Hollandiáig, a P. m. nigriventris BONAPARTE, 1838 pedig az Appennini-félszigeten fordul elő. Vannak, akik további alfajokat is elkülönítenek. A többnyire hagyományos taxonómiai módszerekkel meghatározott rengeteg alfaj jól mutatja, hogy a fali gyík nagyfokú földrajzi változatosságot mutat, amely feltételezhetően bonyolult törzsfejlődési viszonyokat és jelentős ökológiai változatosságot takar. Egy jelenleg folyó filogenetikai vizsgálat várhatóan közelebb visz majd bennünket e bonyolult taxonómiai viszonyok tisztázásához.
A fali gyík könnyen megkülönböztethető más gyíkfajoktól. Első látásra a nőstény példányok felületes hasonlóságot mutathatnak az elevenszülő gyíkkal (Zootoca vivipara). A két faj élőhelye Magyarországon azonban teljesen eltér. Nálunk az elevenszülő gyík az alföldi hideg lápok és mocsaras területek maradványain, nedves réteken fordul elő, ahol a száraz, meleg sziklás élőhelyeket kedvelő fali gyík szinte bizonyosan nem bukkanhat fel.
Sziklás domboldalakon, száraz erdőszéleken a fali gyík a zöld gyík (Lacerta viridis) drappos-barnás színezetű fiataljaival téveszthető össze. A zöld gyík azonban kevésbé lapított testalkatú, háta vagy homogén barna, vagy kettő esetleg négy sárga vagy krémszínű hosszanti csík húzódik rajta. Míg a fali gyíkok farka kétoldalt, függőleges irányú fehér elemekkel kevert fekete sávokkal tarkított, addig a fiatal zöld gyíkok farka egyszínű barna.
A fali gyík élőhelye olykor határos lehet a nedves réteket kedvelő fürge gyík (L. agilis) élőhelyével, ilyenkor a fali gyík a fürge gyík barnás színezetű fiataljaival téveszthető össze. A fürge gyík fiataljai azonban zömökebbek, nem lapított testalkatúak, mint a fali gyík. Hasuk sárga, szemben a fali gyík piszkosfehér hasával. A fali gyík gyakran barnán pettyezett, oldalán barna hosszanti sáv, háta közepén sötét csík fut, a fürge gyík esetén mindhárom mintaelem hiányzik. A két faj elkülönítésére azonban a fiatal fürge gyíkok oldalán sorban elhelyezkedő sárgás szegélyű szemfoltok adnak jó támpontot.
A fali gyík Európában számos más kistestű „faligyíkkal” téveszthető össze. Ezen fajok területenkénti megkülönböztetéséhez több európai hüllőhatározó nyújt segítséget.
Hazai elterjedés: Magyarországon a fali gyík elterjedéséről nincsenek pontos adataink. Elsősorban középhegységeink köves, száraz oldalain fordul elő, de gyakran követi a településeket, így síkvidéken is találkozhatunk velük házakon, telkek, ipari létesítmények, temetők stb. falain, vasutak töltésein is.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: A fali gyík Közép- és Dél-európai faj. Dél-Európában a Balkán-félsziget és az Appennini-félsziget csúcsáig, nyugaton a Pireneusi-félsziget középső részéig fordul elő. Északon felhatol Franciaország északi valamint Hollandia és Belgium déli részéig. Keleten a Fekete-tengerig terjedt el. Betelepítették Angliába és az USA illetve Kanada néhány pontjára.
Fali gyík európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
A fali gyík nevének megfelelően elsősorban sziklás, főként déli fekvésű élőhelyeken fordul elő. Megtalálható meredek, repedésekkel teli töredezett mészkő, dolomit és vulkáni kőzeteken egyaránt. Élőhelyi igényei miatt, könnyen telepszik meg emberi környezetben, házak falán kerítéseken, vasúti töltéseken. A településeken elsősorban az emberek által kevésbé zavart közműtelepek, gyárak elhanyagolt, gazzal benőtt betonfalai, repedezett kőkerítései mentén találkozhatunk velük. Gyakran figyelhető meg, amint támfalak vízkifolyó nyílásaiban napozik. Egyes helyeken (pl. a Budai-hegységben) a megszokottól eltérően a sziklakibúvásoktól teljes egészében mentes erdőszéleken is találkozhatunk vele, ahol az avarral vegyült fűcsomók között bujkál a ragadozók elől, vagy fatörzseken, kidőlt rönkökön napozik.
Európa déli részén inkább a félárnyékos, párásabb élőhelyeket kedveli, és akár 2800 méterig is felhatol.
A fali gyík nappali állat. Az első reggeli napsugarakban lapított testtel igyekszik elérni az aktivitáshoz szükséges „üzemi” testhőmérsékletet. Otthonterületét bejárva aktívan keresi rovarokból álló táplálékát, de gyakran lesben is áll. A hím territóriumot tart, amelyen rendszeresen járőrözik. A rivális egyedek gyakran kergetőznek a vitatott tulajdonú területen. Ragadozók elől sziklarepedésekbe, üregekbe menekülnek. A potenciális ragadozóikat azonban gyakran szemmel tartják, hajlamosak „visszafigyelni” a megfigyelőt, már-már bújócskát játszva vele.
A nászidőszak az első vedlést követően áprilisban kezdődik. A nőstény 2-10 tojást rak fűcsomók tövébe, esetenként egynél többször is évente. A fiatalok július-augusztusban kelnek ki.
A felnőtt fali gyíkok október közepe-végétől téli nyugalomra vonulnak. A fiatal példányok sokkal tovább aktívak, mint az öregek, néha még december elején is találkozhatunk velük. Januártól viszont az idő pillanatnyi javulása elegendő számukra, hogy előbújjanak telelőhelyükről, és annak bejáratánál napozzanak. Koratavasszal az első enyhe napsütéses napokon gyakran több állat napozik ellapított testtel egymás hegyén-hátán a telelőüreg közvetlen bejáratánál.
A fali gyík viszonylag jól alkalmazkodik az ember jelenlétéhez. Lokális elterjedése növekedéséhez valószínűleg a települések terjeszkedése is hozzájárult. A természeti környezet állapotának általános romlása azonban ennek a fajnak sem kedvez. A korábban töredezett falak kijavítása, a gyomos lépcsőszegélyek „megszépítése”, a parkok „rendezése” a fali gyík életfeltételeinek romlásához vezet. Emiatt számos olyan helyről, ahol korábban gyakorinak számított, eltűnt. A fali gyík az a hüllőfaj, amelynek a kertjeinkben a legkönnyebben teremthetünk kedvező feltételeket (ld. a honlapunk Kétéltű- és hüllőbarát kert menüpontját). A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 25 000 Ft.
Aleksić, I & Ljubisavljević, K. 2001. Reproductive cycle in the common wall lizard (Podarcis muralis) from Belgrade. Arch. Biol. Sci., Belgrade, 53: 73-81.
Amo, L., López, P. & Martín, J. 2004. Multiple perdators and conflicting refuge use in the wall lizard, Podarcis muralis. Annales Zoologici Fennici, 41:671-679.
Barboult, R. & Mou Y. P. 1988. Population dynamics of the common wall lizard, Podarcis muralis, in Southwestern France. Herpetologica, 44: 38-47.
Bruner, E. & Costantini, D. 2009. Head morphology and degree of variation in Lacerta bilineata, Podarcis muralis and Podarcis sicula. International Journal of Morphology, 27: 667-676.
Bruner, E. & Costantini, D. 2007. Head morphological variation in Podarcis muralis andPodarcis sicula: a landmark-based approach. Amphibia-Reptilia, 28: 566-573
Capula, M. & Corti, C. 2010. Genetic variability in mainland and insular populations ofPodarcis muralis (Reptilia: Lacertidae). Bonn zoological Bulletin, 57:189-196.
Rugiero, L. 1997. Tail loss and escape behaviour in the Common Wall Lizard Podarcis muralis LAURENTI, 1768. A preliminary analysis (Squamata: Sauria: Lacertidae). Herpetozoa, 10: 149-152.
Strijbosch, H. Bonnemayer, J. J. A. M. & Dietvorst, P. J. M. 1980. The northernmost population of Podarcis muralis (Lacertilia, Lacertidae). Amphibia-Reptilia, 1: 161-172.
Trócsányi B. & Korsós Z. 2004. Recurring melanism in a population of the common wall lizard: numbers and phenotypes. Salamandra, 40: 81-90.
